B. Murányi László A forradalom egy kiskamasz szemével

Mi is történt valójában és mikor? Annyira szokatlan volt minden, egymást követték az események, összefolytak a napok. Fél évszázad elteltével az ember elfelejt egy csomó dolgot, más idõpontra datálja a megtörténteket. Néhány emlék kitörölhetetlenül bennem él tovább ötvenhattal kapcsolatban.

Megszûnik az alkotmánytan!
Négy év után a szülõvárosomba, Pécsre kerültem vissza Faddról, az ottani gyermekotthonból, és a Mátyás király utcai általános iskola fiúosztályában voltam nyolcadikos. Ha nem is azonnal, de befogadott az összeszokott csapat. A város proli negyedében, a Felsõbalokány utcában laktunk, özvegy, pedagógus édesanyámmal hárman testvérek (Imre, Feri és én), a legidõsebb Jóska bátyám akkor már Budapesten járt fõiskolára. Életszínvonal terén annyira mélyen álltunk, hogy még csak rádiónk sem volt, két udvari szomszéd kihangosított néprádióján hallgattuk az aranycsapat focimeccseinek közvetítését, aztán az ötvenhatos híradásokat és a Szabad Európa Rádiót.

Egy valami miatt nagyon örültem a forradalom kitörésének: megszûnt a suliban az alkotmánytan tantárgy. Az öreg, túlságosan is szigorú tanárunk e tárgyból igencsak szívatta az osztályunkat, és már engem is megfenyegetett, hogy rövidesen én fogok felelni, hát úgy készüljek. Féltem. Aztán amikor kiderült, hogy megszûnt az alkotmánytan, örömömben a tankönyv kitépdesett lapjait használtam alágyújtósnak. Szó mi szó, remekül égtek.

„Harcolj ha kell, ha jõ az ellen”
Tizenhárom és fél éves voltam, kiskamaszként sok minden nagyon tetszett a hirtelen ránk szabadult események kapcsán. A hangulat, az emberek jókedve, ahogy a kivágott címer helyén lyukas nemzeti színû zászlókat lobogtatva vonultak fegyelmezetten a Kossuth térrõl a Széchenyi térre. A Színház téren a Helyõrségi Klub homlokzatáról leverték a Rákosi-címert, a gipszdarabok szanaszét hevertek az aszfalton és a villamossínek között. Valami belsõ sugallatra felkaptam egy jókora darabot, azzal krétaként Kossuth-címert rajzoltam az úttestre, és alá-fölé írtam: „Harcolj ha kell, ha jõ az ellen”. Azóta sem tudok rájönni, hogy e két sort valakitõl idéztem-e, netán magam találtam ki. Ezt a rajzot még a Sallai utcában is megismételtem, valamint a Király utcában a Búza térnél, tehát hazafelé tartva. A mi utcánk és a Farkas István utca sarkán lévõ sarokházat épp körbeállványozták, de ez kedvenc boltosunkat, Schwartz bácsit nem zavarta, amíg még volt áruja, örömmel szolgált ki mindenkit. Nagy élmény volt, amikor többször is megjelent a város felett egy kisebb repülõgép és röplapokat, újságokat szórt. Az állványzat és a tetõ tele volt velük, csak fel kellett értük másznom. Mindegyikbõl összeszedtem amennyit csak tudtam és osztogattam az utcabelieknek. Eltelt azóta fél évszázad, de máig sem tudok a nagy titok nyitjára rájönni: hogy a fészkes csodába lehettem akkora életmûvész. Hogyan állhattam egyszerre, szinte egy idõben több bolt elõtt is sorba, egyikben kenyeret, a másikban mondjuk sót, a harmadikban lisztet, a negyedikben cigarettát lehetett éppen kapni. A fél város sorban állt velem együtt akkortájt a boltok elõtt.

Nem éppen kellemes emlékek is eszembe jutnak: a Király utca végénél egy boltíves kapun lévõ friss lyukban mindig virított egy oda bedugott piros rózsa. Mesélték, hogy valakit a kaput átlõve öltek meg. Hogy kit, kik és miért? Nem tudtuk meg. Emlékszem még a szovjet tankokra a Széchenyi téren, meg a Tettyén néhány szétlõttre, a Mecseken a szabadságharcosok nem tétlenkedtek. Feri bátyám is közéjük tartozott. Már november eleje lehetett, amikor elõttem, a Király utca úttestjén keresztbe egyvonalban vonultak a járõrök (karhatalmista, rendõr, talán munkásõr is és szovjet katonák), én meg hirtelen ötlettõl vezérelve utánuk kiabáltam: „Ruszkik haza!” Megálltak, ketten visszaindultak felém, rám szegezték fegyverüket, oroszul mondtak is valamit, s látva, hogy ijedtemben már majdnem tele van a gatyám, otthagytak, visszamentek a többiekhez és folytatták a járõrözést. Szerencsésen megúsztam. Akkor megfogadtam, focimeccsen sem kiabálok többé soha az életben.

Tiszteletadás
Még egy ötvenhatos emlék. Már elsõs gimnazista voltam a Széchenyiben, amikor az egész iskolának ki kellett vonulnia a Színház téri Hírlapolvasóba, megnézni az ellenforradalmi kiállítást. Volt ott minden. Az egyik tablón felfedeztem és büszkén mutattam osztálytársaimnak Imre bátyám igencsak megható, lírai cikkét, ami az oroszok által Székesfehérváron szétlõtt tüntetõ tömeg egyik pécsi halottjának, bátyám volt gépiparista osztálytársának állított emléket, „Hõst temettünk” címmel. A pécsi köztemetõben a temetési szertartás a cikk szerint az alábbi mondatokkal zárult, ha emlékezetem nem csal: „Díszsortûz! Tûz! S a szabadságharc elsõ pécsi halottjának háromszoros díszsortûz adta meg a végsõ tiszteletet.” Néhány megélhetési gyûlölködõ kollégám(?) tanulhatna e cikkbõl, mert abban egy árva uszító, gyûlölködõ, megalázó, fröcsögõ kifejezés sem szerepelt, mégis egyértelmû volt a tartalma. Imre bátyám e cikke miatt 1957 tavaszán felköltözött Budapestre, hogy nyugton hagyják. Feri bátyám a mecseki harcok elültével barátaival együtt Ausztriába disszidált, ott az egyik menekülttáborban aláírattak velük valamilyen papírt, amirõl nem is tudták, hogy azon mi áll. Egy jóindulatú sorstárs elárulta nekik, hogy az idegenlégiós belépési nyilatkozat alá kanyarították a nevüket, amire õk azonnal visszafordultak az õshazába. Amikor hazafelé tartva szöktek át a határon, akkor kapták el, és meg is hurcolták õket.


A forradalom egy kiskamasz szemével
Történészek, írók munkáit olvasva ma már – igaz felnõttként, sõt már koros emberként – összefüggéseiben is látom az ötvenhatos eseményeket. Kiskamaszként akkor csak az események hangulata, az emberek felszabadult élniakarása és a szabadság szele fogott meg, mondhatni nyûgözött le. Az a néhány nap ezért is feledhetetlen marad számomra.
B. Murányi László