Ha a fiam megkérdezné tõlem… „Apukám, Te hol voltál 56. októberében?”, akkor bizonyosan az életem legszebb, legizgalmasabb része jutna eszembe.

SZEPTEMBER
Részemrõl úgy érzem a forradalom akkor kezdõdött, mikor egy egyetemista korú fiúval a vonaton munkából hazafelé menet beszélgettem 56. Szeptemberében. Hangosan panaszkodott, évek óta várt az idõre, hogy végre az egyetemre járhasson és most nem vehették fel mert minden egyetem tele van kínai vagy más kommunista ország fiataljaival. Saját hazájában nem tanulhat tovább, és erre mutatta milyen röpcédulákat szerkesztett. Nem emlékszem a tartalmára, de tudom még ma is, hogy akkor milyen félelem fogott el; ijesztõ volt a röpcédula tartalma.

KEZDET
Albertírsáról jártam Pestre dolgozni a Parafa kõgyárba. Október 24.-én reggel szokás szerint a vasútállomáson reggel négykor vártunk az elsõ vonatra Abonyi Miskával, ki távoli unokatestvérem. A szokásos félalvást a vonaton ma nem tudtuk megtenni, mert mindenki élénken beszélgetett, vitázott, hogy a kalauzok, kik az éjféli vonattal jöttek most azt mondják, Pesten a belvárosban lövöldözés van és vadásznak a
kommunistákra. A legnagyobb balhé a Rádiónal van. És a Miskával úgy beszéltük meg, jobb lesz ha nem szállunk le Kispesten a munkába, hanem lemegyünk Kõbányáig. Beérkezve, a vonatról ahogy lenéztünk a Zalka Máté térre, már tudtuk, nincs minden rendben. Az emberek nem siettek munkahelyük felé. Lementünk a sok tömeg, egy teherautón egy fiatalember torkaszakadtából átkozta a kommunizmust és mondta, hogy a Rádiónál lövik az Ávósok a Magyart. Kért, hogy önként ki akar jönni
segíteni. Miska meg én nem is szóltunk egymásnak, de már másztunk is a teherautóra. A Körút után az Üllõi úton letettek. Mivel a belvárost és az utcák neveit nem nagyon ismerem az olvasó tudhatja, hogy az utcát vagy környéket mikor megnevezem nem vagyok biztos benne, fõleg 33 év után Kanadából visszapillantva.

HARC
Hogy a teherautókról leugrottunk, több 9-10 éves gyerek jött oda és puskagolyókat — melyek zsírpapírba voltak csomagolva — nyomtak a kezembe. „Nincs puskám,” mondtam a gyerekeknek. Erre õk: „majd lesz.” És mutatták merre menjünk a Rádió felé. Csak egy pár lövést hallottunk ahogy az épület elé értünk. A bejárat elõtt vettem észre öt halott Ávóst; feküdtek egymás mellett. Észrevettem, ahogy az egyik feküdt, a keze a feje felett kinyújtva a középsõ ujja is le lett lõve és hiányzott az üres hely ahol az ujja volt. Megütötte a szemem. Hirtelen nagy lövöldözés, géppisztoly sorozatok.
Berohantunk az épület udvarába. A Miska eltûnt mellõlem, valaki az emeletrõl ránk lõtt. Mindenki felbõszült “felfelé, nyírjuk ki!” Én az egyik lépcsõjárathoz rohantam és ugrottam a lépcsõkön, hirtelen megmerevedtem, mert a lépcsõ kapunál két vöröskeresztes nõvér egy katonát ápolt. Az egyik a homlokát simogatta, a mellén alul vért láttam folyni. A katona jajgatott, „Édesanyám, sohase látlak többé.” Borzasztó hatással volt rám. De abban a pillanatban láttam mellette a puskáját. Odarohantam, felkaptam, csak a nõvérek néztek rám ijedten.

És a lépcsõn felfutás közben raktam a golyókat a tárba. Milyen jó, hogy a gyerekek adták a golyókat mert a puska tára üres volt. A másik emeletre érve már minden újra csendes lett, valaki kiüvöltözött az ablakon. „Ne lövöldözzetek, hülyék.” Leértem az udvarra, ott látom Miskát, nála is puska. „Hol vetted?” kérdem, erre õ „gyere
megmutatom,” bevezetett egy nagy hodály terembe hol százával puskák szépen sorban rakva a plafonig. Mentünk ki a Bródy utcába, jobbra nézve láttam az Ávósnak kinek hiányzott az ujja, valaki úgy látszik megtalálta, mert oda lett téve a csonka részhez egy pár centire és itt ez felfordította a gyomrom. Lehet, hogy ez a sok halott sebesült hozta ki. Az utcán a Rádió épületével szemben az erkélyen egy fiatalember szavalt, de olyan rekedt volt a hangja, hogy alig lehetett érteni a szavát. Újra lövések, valaki mutatta melyik ablakból lõttek ránk. Behúzódtunk egy kapu alá és lõttünk az
ablak felé de mindenki, micsoda felfordulás. Egy erõs vidéki kiejtéssel beszélõ fiú szólt hozzánk, hogy mi is menjünk velük be az épületekbe mert a piszkos Ávósok itt bújkálnak, és egy kórház-féle épületen mentünk keresztül. Az egyik szobában egy rendõr-félét rendõregyenruhába. A fiú ment is oda hozzá: 25 körül lehetett, látszott az arcán, hogy milyen félelemben volt, egy orvos féle ott állt és mondá “de kérem, ez kórház.” A gyerekek körülfogták, ráirányított puskával. Én a Miskával mentem tovább és le az utcára.

Most vettem észre, hogy a cipõtalpam le van szakadva és próbáltam egy spárgával felkötni. Egy egyetemista féle gyerek jött oda hozzám. Egy-két utcán át láttunk az Üllõi útra ahol most tankok, russzki tankok robogtak a Kõrút felé. E fiú hozzám szólt és a kezembe nyomott egy csomó töltényt. “Nézd,” mondta, “ezek a golyók olyanok, hogy egy tankot is ki tudnak lõni.” Én láttam, egy hülye is tudta volna, hogy a színes hegyû golyó az nyomjelzõ és nem lõ ki tankot, de annyira erõsködött, hogy “félsz, vagy
gyerünk.” Hát kicseréltem a golyókat, a tárba beraktam amit adott. És a falak mellett kezdtem az Üllõi út felé menni. Õ jött nem messze utánam, félúton a fal mellett megálltam. A tankok még mindig jöttek úgy néhány perc szünettel néha. Hallottam a dübörgést, hogy egy új csoport jön a lánctalp irányába, mikor beértek, lõttem, még
utána még egyet elkaptam, újra sehol semmi. Persze, hogy semmi. Ránéztem a diákra, hátul mutattam, hogy “mit akarsz még?” és mentem vissza, de a Miska ott állt, mondja, “menjünk az Üllõi út másik oldalára.” Átszaladtunk egy áruház mellett. Az Üllõi útról az elsõ utcáig kirakatjai voltak derék magasságba. Az elsõ utcán megálltunk. Volt már ott egy csapat fegyveres fiú, a kirakatban sehol üveg és ott egy szép cipõ. De fájt a szívem mert az én cipõm talpát egy madzag tartotta, de nem bírtam magam rávenni, hogy kivegyem.

ÁGYU
Egyszer csak látjuk az úton egy teherautót, katonákkal rajta jön felénk. Mikor odaért, mindannyian rájuk fogtuk a fegyvert, leállítottuk õket. Egy fiatal hadnagy ugrott ki és kérdezte, “mi van itt?” Most láttuk a teherkocsi után egy kis ágyút húztak. Mondtuk neki, hogy Ávósokat meg russzkikat lövünk. Erre Õ mondta, “Ez hihetetlen.” Nem értette, mikor kérdeztük, hogy kivel van, velünk, vagy a russzkikkal? Mikor a fiúk kezdték
lecsatolni az ágyút csak azt mondta, “azt a parancsot kaptam, hogy induljak Pestre… de hová? Kivel vagyok?” Erre szólt az autón lévõ katonáknak, hogy rakják le az ágyúlõszert és adják nekünk, de Õ megy tovább. El is ment. Nagy diadal; van ágyúnk. Egyszer csak egy Albertírsai fiút, a Kucit látjuk jönni két társával, fegyverrel, de azok nem Alberírsai fiúk voltak. Nagyon megörültünk a Miskával. Abban az idõben még Albertírsán mindenki ismerte egymást ha másképpen nem, úgy látásból.
A Kuci itt maradt és az ágyút segített felállítani, hogy az Üllõi útra nézzen tank magasságra állítva. Betöltötték, több fiú felállt a kirakatba, onnan jobban lehetett lõni az Üllõi út felé. Valaki kitalálta, hogy mikor elsül az ágyú, akkor ez nagyot fog ugrani és így az elsütõ zsinórhoz hozzá kötöttek egy hosszú spárgát és így messzirõl húzzák meg. A zsinórt letették az útra mert nem jöttek a tankok. Csend, mindenki vár. Én a fal mellett álltam, egyszer csak nagy dübörgés de a tankok nem jöttek. A kis utcán látjuk,
hogy a Körúton mennek a tankok. Többen oda ugrottak, ki a talpát, ki a csövét az ágyúnak, fordították, nyomták a Körút felé a csövét, egyszer csak egy borzasztó robbanás; az ágyú elsült. A talpra ráment a madzag és meghúzta a zsinórt. A fiúk, kik a kirakatban álltak mind estek. A golyó két fiú közt ment be az épületbe. Az a két fiú
valósággal felemelkedtek a levegõbe és leestek az utcára, de a rohanás ment tovább. Újra töltöttek. Tûz! De láttuk, hogy a golyó a sarki házat találta el, alul a Körútnál és nem jött több tank. Valaki szaladt mentõkért telefonálni. Néztem a két fiú derekán alul a ruhájuk le volt égve és láttam a fiú meztelen combja szemmel láthatólag nõtt és dagadt. A mentõk rögtön ott voltak és elvitték õket. Esteledett. Miska meg én behúzódtunk egy kapu aljába és próbáltunk szundikálni.

ALBERTÍRSA, MAJD VISSZA A VÁROSBA
Késõbb Miska felébresztett, hogy az égvilágon sehol senki nincs. Egy forradalmárt nem látni, jobb ha megyünk mi is haza, a puskákat eldugtuk a lépcsõ alá és indultunk a Nyugati pályaudvar irányába és a reggeli vonattal hazaértünk Albertírsába. Mivel munkába nem jártunk általában vagy a fõúton sétáltunk Albertírsán vagy az
úgynevezett 1-es ben söröztünk. Ez a régi Kúszka nevezetû italbolt volt, mely ma egy ortopéd cipõgyár. És a fiúk mikor hallották, hogy meséltük a Rádiónál esett dolgokat, mind mondták, hogy menjünk újra Pestre mert ennek nincs vége. Talán egy vagy két napra rá avasútállomásnál találkoztunk reggel. Andrásik Miska, Varga Karcsi öccse, kit csak Vörös néven ismertünk, Radics Gyurka, Radics Laci, Abonyi Miska, Mahalek Jancsi, és én, Terényi Feri, és Kóhut Pista. Ahogy a belvárosban csavarogtunk, bárhol kérdezõsködtünk, sehol senki nem tudott felvilágosítani, merre lehet egy
szabadságharcos felvételi helyet találni, amíg végre nagy lövöldözést hallottunk és abba az irányba mentünk. Az utcába értünk, melyben eszeveszett lövöldözés meg gránátrobbanás. Egy ajtó mögül egy fiú ki-ki ugrott, elengedett egy sorozatot az ellenkezõ irányba. Amikor ránk nézett, megkérdeztük, hová menjünk beállni és fegyverekért. Válaszolta, “Menjetek a Práter utcába.” Innen tudtuk merre kell menni oda. A Práter utcához érve láttuk, hogy jó helyen járunk, mert a Práter utca mindkét oldalán kisebb ágyúk álltak és kifelé voltak irányítva, tehát ezek ott bent védtek
valamit. Az õröknek nem kellett sokat mondani, õk kezdték:”Ha beállni jöttetek majd õ fel vezet.” Az egyik fiú bevezetett bennünket a Práter utcai iskolába, egy szobábába ahol egy fiatal fiú egy asztal elõtt ült. Mellette egy idõsebb megtörtnek nézõ bácsi állt. A fiú kérte a személyazonosságit meg munkahelyi belépõt és írt egy könyvbe. Az idõs bácsi mondta, hogy õ a parancsnok, most jött ki a börtönbõl és egy erõs nemzetõr csapatot akar itt kiképzeni. A szavaira nem vagyok biztos. Felvezettek az emeletre, hol azt mondták, hogy mi ebben a teremben mi vagyunk a második század és mi
Albertírsai fiúkhoz még hozzánk adtak egy csomó fiút és így lettünk a század második tizede.

Másnap reggeli után, tûzoltó egyenruhát kaptunk, csizmát. Civilruhánkat le bírtuk rakni, utána puskát kaptunk. Századparancsnoknak egy kiszolgált katonát választottunk kit névre nem emlékszem de nem nehéz megtalálni, mivel mesélte, hogy magyar katonai újságban sokat írtak róla. Nemrég szerelt le de míg katona volt megszökött a honvédségtõl és egy TSZ-ben dolgozott hosszabb ideig. Mikor megfogták, jóformán semmi büntetést nem kapott a szökéséért, mert a TSZ-ben dolgozott. A
tizedparancsnok meg Radics Gyurka lett, mert õ már volt tisztiiskolás, helyettese meg én lettem. Utána csendes napok következtek. Nappal fegyverkezelést tanultunk. Háromszor kaptunk enni, minden evésnél egy csomag cigit, ezt sehol nem lehetett kapni. Nappal járõrök ki jártak igazoltatni és mindig hoztak egy ÁVÓ-st, vagy akinek nem volt igazolványa. Az ÁVÓ-sokat az iskolába bal szárnyú teremben tartották, ha jól emlékszem csak egyetlenegy lett megtartva, aki biztos ÁVÓ-s volt. A többit elengedték. Ezzel az ÁVÓ-ssal 24 órán át egy õr volt egy szobában. Csak november 3.-án vagy 2.-án tört meg a csend mikor egy géppisztoly-sorozat jött a kapu felõl. Az ablakon
kinézve láttuk, hogy a mi kapunk õre áll az úton, egy személygépkocsi meg ott áll. Kaptunk puskát és lerohantunk. Még több parancsnok is jött és kérdezték, hogy mi történt. Az õr mondta, hogy “parancsoltam a gépkocsinak, hogy álljon meg és nem állt meg, a kocsiból kiszállt a sofõr és utas. Egy kínai – a sofõr – magyarázta, hogy ez diplomata kocsi és diplomata jog és el lettek engedve.

HEVES HARC
November 4.-én reggel nagyon korán lehetett négy-öt órakor nagy lárma: “Mindenki a második századból le a tornaterembe!” lett parancsolva, ott nagy ládák tele gránátokkal, fegyverekkel. Mi egy ládához álltunk. Egy férfi ott rögtön magyarázni kezdte, hogyan kell a gránát biztosítót helyesen berakni és mindenki rakja össze saját gránátját. Én csináltam magamnak hármat és mind a háromra még kettõt rá-belecsavartam. Három nyél, kilenc gránát. A Radics meg is kérdezte, hogy egy
husángot építek a gránátokból, és azzal akarom a russzkikat ütni? A földszinten vártunk, hogy valaki adjon valami parancsot mikor egy másik századparancsnok mondta, hogy menjünk fel az iskolapadlására, onnan tüzelhetünk az Üllõi úton haladó russzkikra. Fent a tetõn, a ház oldalán puskatussal kívertük a téglát, hogy kilövõ rések legyenek. Az Andrásik Miskának golyószórója volt. Bizony mentek a tankok meg páncélautók, a russzkik nagyon ravaszok voltak, a páncélautók mindig úgy öt vagy hat tank után jöttek, a tankra is lõttünk de hiába, sokszor nem jött páncélautó és az csak
egy két másodperc míg mi látjuk, mert csak az utcát keresztezi és már el is tûnt. Dél felé feljött egy repülõs hadnagy. Mondtuk neki, hogy mi a probléma és nem megyünk semmire. “Nem baj,” mondta, “mindenki tele tárral készen legyen a lõrésekben amikor a tankok jönnek, senki ne lõjjön csak amikor a harmadik tank elment.” Úgy is lett, a negyedik vagy ötödik tank után jött egy páncél autó. Na az aztán kapott… szét lõttük minden gumiját és az út közepén lesüllyedt. Volt ám diadal, üvöltözés. De azért lõttünk, mikor megálltunk akkor a russzkik lõttek és ez így ment egy darabig.

MAGYAR TANK
Akkor a hadnagy kért önkénteseket. Egy fiú és én jelentkeztünk. Mondta, hogy hozzunk sok lõszert, benzinpalackokat és gránátokat és Õ vezetett, de hogy hová… A háztetõkön, szószerint a ház kúpján mentünk. A sok robbanást, lövöldözést a fülem mellett ezrével éreztem. Hallottam a golyók süvítését. Végre leértünk a földszintre, egy folyosón megálltunk és a hadnagy mondá “A páncélkocsitól legközelebb fel kell mennünk az emeletre és le dobáljuk a gránátokat meg benzines üvegeket a
páncélautó nyitott tetejébe.” Újra elindultunk mi utána és a hadnagy térdre esett, azt mondta “Meg lõttek. De honnan?” Még mindig a folyosón voltunk, mondja a hadnagy “A lábamban a golyó.” Kiláttunk az utcára, ami a Práter utca és Üllõi út között van. A másik fiú ott felvette a hátára a hadnagyot és vitte vissza az iskolába. Én meg egyedül maradtam, az út másik felén állt egy tank egy kis közben (Corvin), de senki élõt nem láttam. Egyszerre csak láttam, jön ki az épületből egy magyar katona, tankos
sisak rajta. Rögtön szóltam neki, hogy “Ott a fal mellett az Üllõi úton egy páncélauto. Nem bír tovább menni, mert ki lõttük a gumiját, nem-e jönne ki a tankjával szétlõni?” “Nem, sajnos!” mondta a katona. “De bajtárs,” kiabáltam át, “a harckocsi tele russzkikkal és állandóan ránk lõnek!” De már engem ekkor annyira nem érdekelt semmi, leültem (azaz leroskadtam) a folyosón és rágyújtottam a robbanásokban,
lövöldözésekben. Nem is figyeltem semmire. A füstöt fújva jobbra néztem és az örömtõl felugrottam. A tank már kihúzódott az út közepére és az ágyú-tornyát fordította a russzki páncélautó felé. Kinéztem az ajtón, Istenem az ajtó alatt kint az úton egy magyar nõ holtan feküdt, munkás kék ruha rajta. Balra ott a russzki páncélautó, egy nagy robbanás és a páncélautó mintha felemelkedett volna és a falravágódott tank
visszahúzott a kis Corvin közbe. Vagy öt percig tartott a golyók robbanása a páncélautó felõl. Mikor a tankos katona kiszállt, örömmel intettem neki, hirtelen nagy csend lett. A tankos katona hozzám szólt, mondá “Tudja, fiatalember, én azért nem akartam azt a kocsit kilõni mert teljesen egyedül vagyok; ha a russzkiknak a harckocsiban lett volna valami tankelhárító fegyverük, akkor még ki sem értem volna az út közepére, ők lõttek volna engem szanaszéjjel. Tudja maga, hogy mennyi idõ az, hogy egy legény ki hozza a tankot? Tornyot beállítani, tölteni, lõni?” Én nem nagyon értettem. De büszke voltam a fiúra.

AZ ISKOLA
Mostmár az úton indultam, fütyürészve, vissza a Práter utcai iskola felé. Mielõtt a Práter utcához értem volna, a jobb oldalon egy russzki tank füstölgött. Mindkét ajtó, a teteje és elõl kinyitva. “Ezt is valaki kinyírta,” gondoltam. De késõbb délután az iskolából láttuk, hogy becsukódnak az ajtók és elvánszorgott a tank. Az iskolából visszaérve bent a lépcsõnél ott látok minden Albertírsai barátot. “Hát ti?” kérdeztem, “miért nem vagytok fent a tetõn? Miért jöttetek le?” A Radics odahúzott az ablakhoz “Gyere, nézd meg
miért!” Oda néztünk … nem volt tetõ az épület jobb szárnyán, hamar kilõttük a páncélautót és akkor mutatja a bal szárnyat. Oda egy lövés sem volt. Már tudtam … ott volt az ÁVÓ-s fogoly tartva. “De különben az ÁVÓ-s megszökött.” mondja Radics, „az õrrel együtt egy nõ volt.” Most újra hoztak vagy húsz foglyot, nem tudom kik voltak. Az egyik kiállt a parancsnok elé és mondja “Mi is magyarok vagyunk, engedjenek minket is harcolni.” A parancsnok mondja “jól van” és fegyvereket osztottak ki nekik. Az egyik parancsnok adta az utasítást, hogy éjszakára senki ne maradjon az iskolában.
Felmentünk az osztályba civil ruháinkat összeszedni és mit láttunk? a századparancsnok egyenruhája ledobva szanaszét. A Kóhut Pista mondja, “Na ez hamar megszökött, a hõs vezérünk.” De több egyenruha volt széjjel dobálva. Az Abonyi Miska mondja, hogy a puskája nem jó és keres másikat. A szoba tele volt eldobott puskákkal. Mutatta már a harmadik puskát, hogy nézzétek, a zárában az a kis kiálló rész bütyök mely elsüti a golyót, mind le voltak törve, végre talált egy jót. De úgy látszik, valaki a kommunistáknak dolgozott, hogy annyi idõt vett, hogy ezeket sorba letörje. A Radics vezetett el, úgy gondoltuk éjszakára valahol helyet kell találjunk.

KI A BELVÁROSBÓL
Már esteledett és ma nem is ettünk. Egy-két úttal tovább egy épületbe bementünk. Az elsõ emeleten egy nagy terembe mindenki lefeküdt. Én meg az Abonyi lettünk az elsõ õrök. Lementünk a földszintre, már sötét volt. De nagyon éhes voltam, mondtam a Miskának, én körülnézek valami kaja után. Sehol egy civil személyt nem lehetett látni. Talán mindenki a pincékbe volt családok, gyerekek. Egyik lakásból a másikba mentem, míg végre egy tûzhelyen egy lábost láttam… meleg vízet éreztem, belenyúltam és csoda! Egy darab fõtt húst találtam. Csakúgy kézzel ketté téptem és Miskával
lenyeltük. Reggel újra visszamentünk a Práter utcai iskolába. Lõszert kaptunk de semmi ennivalót. A szakácsok mind eltûntek de láttuk, a félmarhák ott lógtak a konyhában. Kaptunk egy-egy kis csomagot, parányi kis pirított kenyeret, rá írva: Made in Sweden. Megbeszéltük, hogy lassan húzódunk ki a belvárosból Kõbánya felé. Az utcán csend, ahogy mentünk. Hirtelen lövések jöttek távolról. A Radics bevezetett egy zöldes, fás környékre. “Hol vagyunk?” kérdem. “A Füvészkertekben” mondja Radics.
Még máig sem tudom, hogy valóban ez volt vagy nem. Most aztán erõs, újabb lövöldözés de már a süvítéseket is lehet hallani. A Radicsot kezdtem hülyézni, hogy hová vezetett ahol lõnek ránk és nem tudjuk honnan? Ahogy vitáztunk egy mély dobbanást hallottunk. Ahogy egymás mellett álltunk, kettõnk között egy fa állt és látjuk egy kis darab fakéreg esik le. Odanéztünk, ott volt egy kis lyuk. Tehát a kettõnk
közé a fába valaki odalõtt, a Radics lekapta a golyószórót a nyakából, rám akasztotta, elvette a puskám és mondja “Na most vezessen, õrmester úr.” Ezzel átadta a tizedparancsnokságát. Rögtön mondtam, szedjük össze a gyerekeket kik szanaszét feküdtek, és indulunk. Egy kis utcába érve hirtelen nagy csend támadt. A hátam borzongott a félelemtõl, ijesztõ csend, gondolom a többi gyerek így érzett. Megálltunk.
A Radics gúnyosan kérdi “Na most mi lesz, õrmesterúr?” Miska mondja “Te vagy az õrmester, te menj be elõre.” Az Andrásik Miskát a golyószóróval leállítottam. A kis utcába nézve mondtam “én bemegyek egyedül de ha valami van, akkor tüzeljetek.” És az út közepén befelé indultam. Én hülye az út közepén, talán félúton jártam, mikor az út végén egy keresztutca ajtójában egy olyan kis csapó ajtó a kapun kinyílik és mintha
egy fegyver csövét látnám… oda célzok a golyószóróval, meghúzom a két ravaszt… semmit nem lõtt. Pánikba estem, visszakiáltottam a gyerekeknek “lõjjetek!” és ledobtam a golyószórót és a fal mellé rohantam. A kis csapó ajtó becsukódott, a gyerekek nem lõttek. Andrásik kérdezte “hova lõjek, ha nem láttam semmit?”

Ahogy tanácskoztunk merre menjünk, hirtelen nagy lövöldözést hallunk, de nehéz aknatûz, vagy ágyú, mert nehezen sûvítõ golyók repkedtek fent. És mi a falak mellett néha-néha megálltunk vagy lefeküdtünk. Visszafelé mentünk egy kis térre melyet elõbb elhagytunk. Balra a kis téren van valami színház-féle… Ady Endre, vagy József Attila, nem emlékszem. A Radics szerint ez a József Attila tér. Közepén egy egészségügyi vagy orvosi rendelõ-féle. Jobbra fordulnak a villamos sínek, 26-os vagy 36-os, nem
tudom, Kõbánya felöl. Bementünk az orvosi rendelõbe. Se ablak, se ajtó. Hála Istennek találtam puskát, ugyanolyan golyó jár bele mint a golyószóróba. Látom, ahol a villamosok fordulnak a téren, egy szép autó, megy a motorja és sehol egy lélek. “Na, ez szép,” gondoltam, jó lenne szép autón az Albertírsai Nemzetõrök hazatérésére. Már indultam is érte, de talán félúton sem lehettem, mikor nagy dübörgés és egy ágyú
csövet látok haladni lassan Kõbánya felöli bal oldalú útról. A tankot még nem láttam, de tudtam, hogy a csõ hozzá tartozik. Mint egy maratoni õrült vágtáztam vissza és egy felfordított trolibusz mögé bújtam, az fedezett és a rendelõbe visszamentem.
A tank felénk fordult a téren és megállt. Utána jött egy másik és szintén melléje állt. Már sötét volt és nagy bosszúságunkra a tér másik felén egy villany égett, tehát nem mertünk a másik utcába átszaladni mert a tank észrevett volna. A nagy csendben egy lövés és a villany eltûnt. Jól lõtt a gyerek, rögtön tudtuk, hogy ott is vannak
forradalmárok. Megbeszéltük, hogy baloldali kis utcába kell átjutnunk. Kettesével szaladtunk, én és Abonyi Miska futottunk át, a tankos russzki utánunk eresztett egy hosszú sorozatot. Mindketten káromkodtunk, hogy “hogy az anyjába tud ez a russzki ilyen sötétben minket látni?” A második vagy harmadik házba behúzódtunk, hogy megvárjuk a többit, de sokáig nem jöttek.

A TÖBBI NEMZETÕR
Egy néni jött, kérdezte “Gyõzünk-e fiaim?” Én nem szóltam de majdnem sírtam, mert tudtam itt nekünk nem sok a remény.A néni újra visszajött a házból és meleg teát adott, nagyon megköszöntük. Még cukor nélkül is jól esett. Egyszer csak a ház udvara felõl jön Kohut Pista és utána a többiek. A csapatnak egyik fele káromkodik, a másik fele röhög. “Mi van?” kérdezem Pistát, mondja „Tudtuk, hogy mi már nem tudunk átszaladni mert a russzki tankos már titeket észre vett és hátul az épületnek a tetején jöttünk
létrán. Csak két létra kellett és mindenki a fenti létrán volt, senki nem akart az alsó létráért lemenni azaz feladni, így nem tudtunk tovább menni. Míg a legalsó gyerek látta, hogy út tovább nincs létra nélkül, akkor lement érte.” Ezért volt nagy káromkodás. Az út másik felén az ablakból fiatal nemzetõrök néztek ránk, mondták, hogy jöjjünk oda
éjszakára, voltak vagy 20-25-en, mind vidéki gyerek, lehet, hogy egy helyrõl valók voltak, mert mind ismerte közelrõl egymást. Volt köztük egy púpos gyerek, aki állandóan bohóckodott és mindenkit nagyon felvidított. Az egyik közülükvaló
mesélte, hogy az elõzõ nap a púpos kérte õket, hogy engedjék meg neki, hogy dobjon egy gránátot, mert õ még sohase dobott azt. Bevitték egy szobába, megmutatták neki, hogy húzza ki a szeget és dobja az utcára és mikor a Púpos dobta ki a gránátot, az ablak eresztfájához vágta és a gránát visszaesett közéjük, de az egyik fiú gyorsan kidobta és a Púpost felpofozták. De az még akkor is nevetett az egészen.
A parancsnokuk mint e csapat vezetõjét, engem megkért, hogy üljünk be a többi vezetõvel és beszéljük meg, mi lesz ezután.Többen arról beszéltek, hogy induljunk ki vidékre és partizán háborút kezdünk el, de nem mentünk sokra, mert senki nem tudta, hová menjünk, honnan lesz élelmiszer és lõszer? De abban megegyeztünk,
hogy csapatunk egyben marad és tovább megyünk másnap. Mikor vacsorát adtak, én a tányéromon kaptam két szem nokkedlit és egy kis sáv zöldpaprikát. Azt is a szerencsétlen lakók adták össze részünkre.

Még az éjjel nagy tûzharc keletkezett. A másik épületbõl ránk lõttek, aztán mi, és itt a fiúknak volt egy maximkájuk amit a kapu elé tolták és még avval is tüzeltünk, míg végre onnan átkiáltott valaki, hogy “Kik vagytok?” mi mondjuk, “Forradalmárok!” Õk is, mondja, erre szidtuk egymást egy darabig és ezzel vége lett és senkinek nem lett baja. Reggel hajnalban indultunk és a térre érve a tankok már nem voltak ott és ott baloldalt valami kis temetõn keresztül vezettek. A téren láttunk egy fiút hanyadt feküdt, holtan, megdermedve. A kezében még fogta a pisztolyát. Már messze elhagytuk a
vasútvonalakat, mikor 9-10 éves gyerekek szaladtak hozzánk a nagy bérház-félékbõl. “Bácsi,” mondja, “itt vannak a bozótban géppisztolyok ha kell” megmutatta. Felvettem egyet, tiszta új volt, még be volt zsírozva de örültem neki. Eldobtam a puskát. A gyerekek szülei is jöttek, kérdezték “Mikor mennek a russzkik?” Nem tudtunk sokat mondani. Egy csendes fákkal tele úthoz értünk. Itt a Radics felismert egy Albertírsai
fiút. A kis téren rengeteg ágyú minden irányba, meg légvédelmi-féle ágyúk is, örültünk, hogy biztosabb helyre értünk. Beküldtek egy épületbe ami a sörgyárhoz tartozott, kaptunk egy kis doboz konzervet enni, de már nagyon ki voltunk éhezve. Adtak egy teherautót, hogy portyázzuk ki a környéket, merre van a russzki gyalogság vagy tankok. Csatlakozott hozzánk még egy pár másvidékrõl való fiú. És a Zalka Máté térnél a vasút vonal mellett Pestszentlõrincz felé hajtottunk.

MUNKAHELYI LÁTOGATÁS
Mivel Kispest felé haladtunk, az a hülye gondolat jutott az eszembe, hogy be kellene menni a munkahelyemre. Bekopogtam a sofõrnek, hogy a Nószlópy utcába forduljon be. És megálltunk a Parafa kõgyárnál. Abonyi Miska, Kóhut Pista, és én, akik ott dolgoztunk, bementünk. Senki nem dolgozott most. A beszélgetésünkre az irodából jött valaki. De ki? Novák Árpi bácsi, a Párttítkár, egy Antal nevû üzemigazgató és a személyzeti osztályfõnök, üdvözöltek, kezet ráztunk. Be hívtak a tanácsterembe, ahol mint munkás soha nem voltam. Csak akkor látszott rajtuk valami félelem, mikor
lekapcsoltam a derékszíjamat és az asztalra raktam a gránátjaimat meg a géppisztolyt. De szépen elbeszélgettünk, Árpi bácsit mindig tiszteltem. A kérdésükre, hogy mi forradalmárok mit akarunk, csak azt tudtam mondani, “Az elsõ és a legfontosabb, hogy a russzkik hagyják el Magyarországot. Mi nem kívánunk ellenségeskedést s Szovjetúnióval, de menjenek el.” Bólogattak, nem szóltak, de a személyzeti osztályfõnök mondta, “ez érthetõ.”

PORTYÁZÓKBÓL TÜZÉRSEGÉDEK
Már hívtak kintrõl és felmásztunk a teherautóra és Pestszentlõrincz irányába indultunk. Egyszer csak egy közutcából utánunk fordult egy tank, a szívem a torkomban dobogott. Nem tudtuk, melyik pillanatban lõ ránk az ágyújával. A russzki tankos biztosan tudta kik vagyunk, állig felfegyverzett civil ruhába gyerekek nyitott teherautón, vertük a sofõr ablakát, hogy forduljon el valamerre. És a Pestszentlõrinczi állomásnál az Üllõi út irányába fordultunk. Szerencsére a tank nem fordult utánunk.

Az Üllõi úthoz érve egy szép látvány fogadott az út közepén. Egy hatalmas ágyú, de én soha nem láttam ilyen hatalmas és hosszúcsövû ágyút. Két honvéd ült az ágyú mögött és egy tiszt az út mellett állt. Ha jól emlékszem, negyven év körüli fõhadnagy lehetett. A sofõr kiszólt mielõtt odaértünk, “vigyázzatok mert nem tudni kivel vannak,” erre többen talán mindnyájan csõre töltöttük a fegyvereinket. A tiszt intett, hogy hajtsunk át az Üllõi út másik felére, egy kis közútra. Leugráltunk és látjuk a kis úton messzebb két kis
bóforcfélét. Többen odamentünk, szórakoztunk vele, hogy lehet azokat a nagy töltényeket felülrõl belerakni és a csövet hogy lehet irányítani. Egyszer csak az Andrásik Miska szalad felénk és kiáltott. Ijedtság látszott rajta. Kérdésemre elmondta, hogy a tiszttel beszélgetett. Utána így szólt: „Mi portyázó csapat vagyunk, és nemsokára megyünk tovább.” Erre a tiszt kihúzta a pisztolyát és azt mondta, hogy aki el akar menni azt lelövi. A többi gyerekek már kezdték a beszédet figyelni, erre mondtam, “Gyerünk, beszéljünk vele.” Észrevettem, hogy több fiú levette a válláról a fegyvert ahogy mentünk vissza.

Kérdem a tisztet, mi a terve velünk mert mi tovább kell portyáznunk. “Nagyon egyszerû,” mondja, “ott az Üllõi út teteje, onnan fognak a russzki tankok lejönni Vecsés felõl, de ha gyalogságot küldenek ellenem, semmi nem tudja védeni az ágyúmat és önök azért maradnak. De különben is, a rangomnál fogva parancsolom, ha a katonáim lõttek, önök azonnal hozzák a lõszert.” Az Üllõi és e kis utca sarkán van egy temetõ, oda
bementünk mindnyájan. Ott volt a rengeteg lõszer. Senki nem vitázott, mert úgy látszik mindenki megértette az igazat. Egyszer csak hallottunk egy tank távoli dübörgését. A tiszt odaszólt a két katonának: “cél, gyerekek” azok csavargatták a kereket és emelték az ágyú csövét. A temetõben az Üllõi úti oldalon magas kõkerítés volt, és onnan néztük hol a mi ágyúnkat, hol fel az Üllõi útra, hogy mikor jelenik meg a tank. És egyszer a tiszt elkiáltotta magát “tûz!” és abban a pillanatban a tank teteje, tornya eltûnt. Fent mi
néztük még, hogy a tank zörögve, kattogva még jött lefelé egy kicsit, és utána céltalanul jobbra fordult. Utána halálos csend. A tiszt intett, mi megrohantunk, a nagy golyót vagy négyen cipeltük az ágyúhoz. Betöltöttük. A két katona újra irányította a csövet. Még egy tank jött. Újra egy lövés a mi ágyúnkkal. Újra egy roncs russzki tank, nagy diadal, üvöltés.

Nagy csend támadt, egyszer csak egy öreg csattogó, zörgõ repülõgép jött a fejünk felé. Ott megfordult. Erre a katonák emelték a nagy ágyút, lõtték a repülõt. Mi meg szaladva hordtuk bele a lõszert. A két bóforcot valakik kezelték, de senki nem találta a gépet. Láttuk a kis füstcsomót közel a repülõhöz, de semmi siker. Utána újra csend. Egyszerre egy nagy süvöltés, utána száz rengeteg nagy robbanás, ki merre tudott bújt és én is, mint a többi, bevetettem magam két sírhalom közé. És ezek a robbanások mind a
fejünk felett voltak. Itt ezek nem estek a földre és robbantak. Mind a fejünk felé ért, úgy robbantak. A Mahalek Jancsi hangját hallottuk, segítségért kiabált, én is odamásztam, a feje a homok és föld alatt volt, letisztítottuk és semmi baja nem volt, csak egy nagy szilánk a feje mellett esett le és a földet rávágta a fejére. Ahogy hirtelen csend lett, a tiszt kiabált felénk. “Azonnal hozzák ide a teherautót és csak a nagyágyúhoz lõszert kezdjék felrakni. Megmutatom hová húzassák az ágyút, utána elmehetnek,” mondá.
Visszafelé mentünk, a Pestszentlõrinczi állomás felé, és jobbra utána. E távolból feltûnt a Ferihegy repülõtér. Itt megálltunk. Felszerelték az ágyút és a Ferihegy felé irányították, a kilátó tornyot innen tisztán láttuk. De lehet, hogy a russzkik szintén láttak minket, mert a tiszt távcsõvel nézte és mondta, hogy nagy a sürgés-forgás. Már esteledett és a tiszt mondta, hogy nincs szüksége ránk és búcsút vett tõlünk.

VÉGE
És most újra valahol helyet kerestünk, ahol megalhatunk. Találtunk egy iskolát, ahol hátsó ajtók nyitva voltak és a kazánfûtõ gépek közt aludtunk. És itt találtunk több fegyvert is. Másnap a hírekbõl tudtuk, hogy jóformán már sehol nincs szervezett ellenállás és megbeszéltük, hogy jobb ha mindnyájan megyünk haza. Az emberek az utcán mondták, hogy ne menjünk annyian együtt mert a russzkik ha látnak több gyereket együtt mint mi, akkor vagy lelövik, vagy összeszedik õket. És úgy beszéltük meg, hogy egyenként megyünk amíg elhagyjuk a russzki gyûrût a négyes számú
útvonalon túl, a russzki szobortól egy-két kilóméterre megvárjuk egymást és onnan együtt megyünk haza, gyalog. Monornál voltunk már, mikor egy öreg bácsi a kertbõl szólt hozzánk, talán érezte vagy tudta, hogy a forradalomból jövünk. Kérdezte “Nyerünk-e fiúk?” Mondtuk hogy vége mindennek, erre hozott nekünk egy kis kenyeret és sajtot, micsoda áldozat volt ez mikor sehol semmiféle élelmet nem lehetett kapni. Pár nap múlva újra együtt végleg elhagytuk Albertírsát és nyugatra indultunk. Ha
egyszer valaha valaki egy találkozót rendezne nem csak 56-osoknak, hanem bizonyos részen együtt harcolókat, szeretnék találkozni azzal a Pestszentlõrinczi katonatiszttel aki olyan katonásan és derékül harcolt.


Terényi Ferenc
Története a budapesti Hunnia folyóiratban, valamint egy a Magyar Hadsereg Tisztképzõ Egyeteme(Zrínyi Akadémia) által kiadott könyvben már megjelent. Rövidesen a szabadságharc után elhagyta az országot, és Kanadában érkezett 1957 január közepén. Timmins-ben és Elliot Lake-ben (Ontario) dolgozott arany és urániumbányában, végül 1962-ben visszakerült Torontóba. Kitanulta a nyomdászatot, és az Ontario-i kormánynál talált munkát, majd a Montreal Trust vállalatnál. Az
American Express vállalatnál igazgató lett, és jelenleg igazgató a Royal Bank of Canada-nál. Van két gyermeke és lányától két kis unokája, fia tavaly nyáron fejezte be az egyetemet. Két gyermeke között tizenhárom év különbség van, így tizenhat évig majdnem minden szombatát azzal töltötte, hogy hordoztaõket a torontói Magyar Iskolába.

Nevem Tibor Sárkády, vagy ha jobban tetszik, Sárkády Tibor. 1936-ban születtem és ahogy közeledünk a ma?gyar forradalom 50. évfordulójához, én is úgy közeledek a 70. születésnapomhoz.

Budapesten nõttem fel s apám gyakran mondogatta nekem: “Fiam, csak rövid ideig vagyunk itt a Földön, de minden embernek van egy célja az életében. De ami még ennél is fontosabb, van az életben egy pillanat, ami mint egy hullócsillag az égen, jelképezi a te pillanatodat a történelemben. Talán akkor, amikor megtörténik veled, nem is vagy ennek tudatában, de életed végén majd ráébredsz.”

Most már tudom, hogy az 1956. október 23-tól november elejéig tartó idõszak volt az én hullócsillag-pillanatom a történelemben. Milyen fiatalok voltunk – tele élettel, álmokkal, ambíciókkal és hazafisággal.

Igen, ott voltam, az elsõ naptól kezdve a harcok legvégéig. Igen, szabadságharcos voltam és az is vagyok a mai napig.

De álljunk meg egy pillanatra. Kik is voltak a szabadságharcosok? Ahogy mondtam, én az voltam, fegyverrel a kezemben és ezért, valamint más dolgok miatt is, 1957 júliusában távollétemben kötél általi halálra ítéltek.

De hisz az volt az a magyar rendõr is, aki a Magyar Rádió épületétõl három háztömbnyire a közlekedést irányította, ahol százával gyilkolták meg a mieinket október 23-a éjjelén, amikor semmim sem volt, amivel harcolhatnék. Könnyes szemmel mentem oda hozzá, és azt mondtam neki: “Mit csinálsz? Nem tudod, hogy itt gyilkolnak bennünket, és te itt állsz fegyverrel az oldaladon? Miféle magyar vagy te?” Elmondta, hogy családos ember, két gyermeke van, és nem vállalhatja azt a kockázatot, hogy belekeveredik a harcokba. Így azt feleltem neki: “Ha te nem használod a fegyvered, akkor add nekem!” Szemembe nézett, és azt mondta: “Itt van, fiam” – azzal átadta fegyverét. Õ is szabadságharcos volt.

De az volt az az idõs hölgy is, aki egy csésze forró kakaót adott nekem, hogy melegen tartson. Õ is szabadságharcos volt.

Vagy az az úr, aki így szólt hozzánk: “Fiúk, ne menjetek arra! Ott jönnek az oroszok!” Õ is szabadságharcos volt.

Vagy barátom és iskolatársaim, aki helyettem halt meg, miután tíz másodperccel elõbb helyet cseréltünk a géppuska mögött. Õ is szabadságharcos volt.

Vagy a magyar harckocsi parancsnok és katonái, akik 1956. október 23-a éjjelén megtagadták, hogy megöljenek bennünket, és életükkel fizettek, amiért megtagadták a parancsot. Mindannyian szabadságharcosok voltak.

Vagy az ukrán katonák, akik az Astoria hotelnél állomásoztak, s fegyvereiket az ég felé tartva azt mondták: “Ha ti nem lõttök ránk, mi sem lövünk rátok.” Õk is szabadságharcosok voltak.

Vagy Budapest lakosai, akik november 1-jének estéjén, Mindenszentek napján, több mint 100.000 gyertyát gyújtottak és helyeztek el minden ablakpárkányra és utcasarokra az elesett hõsök és szeretteik emlékére. Járõröztem azon az éjszakán és ez volt a legmisztikusabb látvány, amit valaha láthattam. Barátaim, azon éjszakán egész Budapest, sõt az egész ország szabadságharcos volt.

Vagy a magyar határõrök, akik megmondták nekünk, milyen irányba menekülhetünk. Õk is szabadságharcosok voltak.

Vagy késõbb, amikor sikerült eljutnunk Bécsbe, egy hölgy, aki látta, hogy lábunkon nincs más, csak vászon tornacipõ, új csizmákat vett mindhármunknak és amikor kifizette, azt mondta: “A magyar szabadságért.” Õ is szabadságharcos volt.

Vagy, amikor 1957 januárjában az amerikai csapatszállító fedélzetén négyezren hagytuk el Bremerhavent, a kikötõ összes hajókürtje megszólalt és a kikötõi munkások vigyázzban állva tisztelegtek, miközben egy zenekar a magyar Himnuszt játszotta. Igen, õk is szabadságharcosok voltak.

Vagy, amikor tizenkét gyötrelmes napon keresztül szeltük az Atlanti Óceánt, s legtöbbünket ilyen-olyan fokú tengeri betegség gyötört, az a fekete bõrû tengerész, aki minden nap odajött hozzánk és összeszedve összes magyar tudását, azt mondta: “Enni menni”. Õ volt az elsõ kapcsolatom Amerikával és az õ törõdése és figyelme olyan volt nekem, mint az új hazám meleg, üdvözlõ ölelése. Igen, õ is szabadságharcos volt.

Tehát, barátaim, amint láthatják, oly sok emberrel voltam megáldva, akiket én szabadságharcosoknak hívok és akik gazdagabbá tették az életemet külön-külön és együtt is.

Késõbbi nemzedékek azt kérdezhetik: “Miért tetted ezt? Oly sok emberélet elveszett, több ezren meghaltak. Oly sok áldozat és pusztulás”. A válasz egyszerû. Azon az egy napon az egész nemzet, fiatalok és idõsek, egyként álltak fel s mondták: “A Mindenható Istenre, elegünk volt.”

Jövõre lesz a magyar forradalom 50. évfordulója. Feleségemmel Magyarországon leszünk, ahogy eddig csaknem minden évben. Visszaviszem majd azt a kis magyar zászlót, amit 1956-ban hoztam magammal. Ötven évvel késõbb ezekkel a szavakkal fogom elhelyezni elesett barátaim és bajtársaim sírján: “A következõ találkozásunkig”.

Isten, áldd meg a magyart!


Sárkády Tibor
Sárkády Tibor 1936-ban született, villamosmérnök, tulajdonosa és alapítója a 35 éve mûködõ Elmeco Engineering vállalatnak. 42 éve él házasságban feleségé?vel, Lindával. Három gyermek – Steven, Darren és Kim – büszke édesapja, valamint Amanda és Katie nagyapja. Jelenleg a maryland-i Rockville-ben él.

Nem érdekelt a politika
Az Eötvös Lóránt Gépipari Technikum Acélszerkezettani szakaszán mint utolsó éves diák, engem a politika nem érdekelt. Én tudtam, hogy mit szabad a házon kívül mondani és mit nem, s ehhez tartva magam, az iskola kultúrfelelõse voltam, s a színház és mozivilággal foglalkoztam, s minden szabadidõm a színházjegyek felvételével és azok, az iskolába a tanulóknak és tanároknak eladásával töltöttem. Sokszor az egész iskolát, mind a tizenkét osztályt, iskola idõ alatt persze, elvittem egy különelõadásra a Tátra moziba Erzsébeten, mely iskolánktól pár száz méterre van. Az iskola nem nagyon érdekelt, de csak oda vettek fel, mivel Édesapám értelmiségi ember volt.

Én semmiféle elõkészületrõl nem tudtam, s egyik bátyám sem, otthon minden rendben ment és az iskolával és a színházakkal voltam elfoglalva. Október 23.-án iskolába mentem, s a nap minden különösebb esemény nélkül telt el. Délután az Operába mentem operajegyekkel elszámolni és új jegyeket felvenni. Mikor kijöttem a szervezõ irodából, úgy négy óra lehetett. Az Operaház külsõ falán egy papírt látok felragasztva. Megállok, hogy elolvassam mi van rajta. A legnagyobb meglepetésemre az egyetemisták 12 (úgy emlékszem) pontja van géppel írva, s még többször körülnézek ki látja, hogy én ezt a szöveget olvasom. Oda voltam a csodálkozástól, ilyen is létezik ebben az országban? Négyszer-ötször elolvasom, s csak csóválom a fejem majdnem félve. Indulok hazafele Soroksárra, s a nagykörúton felkapaszkodom a villamos hátsó lépcsõjére, egy lábon csüngve. Mikor a villamos a Nemzeti Színházát elhagyta, a színház háta mögötti téren látok egy gyülekezetet. Leugrok a villamosról menet közben és odamegyek, hogy lássam mi történik ott.

A tömeg közé
Az áruház elõtti kis téren egy szobor állt. Annak a szobornak a talapzatán egyetemista diákok szavaltak hazafias verseket, és felolvasták a 12 pontot amit én az Opera falán olvastam. Hát itt már én is belekeveredtem a gyûlõ tömegbe, hallgattam és éljeneztem az elhangzottakat. Ott, azokban a percekben határoztuk el, hogy megyünk és a Sztálin szobrot ledöntjük. Az oroszok és a kommunisták gyûlöletének a szimbóluma a szobor, ledöntése, a kommunizmus megdöntését is jelentette akkor az nekünk (lehet, hogy máshol is ugyanez az ötlete támadt másoknak). Egymást teljesen ismeretlenül ölelkezve nagy buzgósággal indultunk ki a körútra, s onnan a Kossuth Lajos utcán a liget felé. Mivel olyan sokan voltunk, s a tömeg percrõl percre duzzadt, az úton kellett menni, mert a járda túl keskeny volt. Ahogy megakadályoztuk a teherautók menetelét, a soffõrök nagy kíváncsisággal érdeklõdtek, hogy mi történik. Mikor elmondtuk nekik szándékunkat, õk átvéve a mi lelkesedésünket, mindjárt felajánlották a teherautójukat a tömeg szállítására. Sok-sok teherautót telerakva néppel, érkeztünk a Hõsök Terére. Ott a tömeg csak gyûlt, gyûlt, gyûlt. Mintha csak a város több részében ugyanaz történt volna, mint ahol én voltam (én csak arról tudok ahol én voltam) a tömeg csak nõtt és nõtt.

Teherautóval
Tervünk jól hangzott, de kivitelezni azt nem volt gyerekjáték. A nagy dromedár szoborra felmászni is nehéz volt, nem hogy azt megmozdítani tudtuk volna. Dehát fiatalok, ügyesek elhatározottak és lehetetlent nem ismerõ tömeg voltunk. Megoldást kellett keressünk a tervünk kivitelezésére. Jól jött, hogy ott volt a sok teherautó, melyen sokan odaértünk s ezeket most felhasználhattuk a kézerõ helyett, segítségül tervünk kivitelezéséhez. Akadt az egyik teherautón hosszú vastag drótkötél, ami nagyon jónak látszott felhasználni. Mivel a szobor olyan nagy volt, még felmászni a vállára is lehetetlen volt, ígyhát lasszót kellett a fejére dobni és azon felmászni és a drótkötelet Sztálinunk nyakára kötni. Így is történt. Most ezeket a drótköteleket több teherautó után kötöttük és próbáltuk lehúzni a szobrot talapzatárul. Igenám de a szobor nem moccant, négy-öt teherautó meg sem tudta megmozdítani, mert a kerekek csak kipörögtek. Elõször próbáltunk felmászni a teherautókra súlynak, de az sem lett eredményes, és túl veszélyes volt, s nem akartunk senki testi épségében kárt tenni. Az volt az egyik legnagyobb problémánk, hogy a segíteni akaró tömeget hogy tudjuk távoltartani, hogy senkinek ne essen baja. Olyan sokan voltunk és mindenki segíteni akart, de csak úgy lehetett valamit elérni ha meggondoltan vigyázva cselekszünk.

Tehát a kerekek kipörögnek, nem megyünk semmire. Mondja egyik fiú, itt nem messze útépítés folyik és van bõven macskakõ. Mindjárt négy teherautót megpakoltunk, de attól féltünk, hogy a gumik kidurrannak a nagy tehertõl. Mostmár a kerekek biztos nem fognak kipörögni. Neki is fogtunk a drótköteleket a megrakott teherautók után kötni. Legnagyobb problémánk az volt, hogy tudjuk a tömeget hátrébb könyörögni, hogy hely legyen a teherautóknak mozogni és azon felül, ha netán a drótkötelek elszakadnak, nehogy valakit megöljünk. Végre valahára csináltunk elég helyet és neki indultak a teherautók a jelszóra. Egyszerre a nyakbakötött drótkötelekkel lehúzni a gyûlölt dromedár jelkép szobrot. Megint és megint, egyszerre, húzdmeg, vigyázz , de a szobor nem moccant. A drótkötelek egymás után szakadtak el és mi mérgünkben és tehetetlenségünkben a sírvafakadás szélén álltunk. Azt mondtuk: ember tette oda, ember le kell tudja onnan vegye, tovább kellett okoskodnunk. Egyik gépipari technikumba járó fiú (mint én) azt mondja, hogy az iskolája aránylag közel van és ott van gázhegesztõ és vágó apparátus. Na mindjárt elindul és vagy öt másik fiú, s kis idõ múlva megérkeznek a vágóval. A tömeg ujjong, hogy tovább dolgozunk, s ahelyett, hogy fogyna, a tömeg csak nõ, nõ és nõ. Akadt segítség is bõven, többen is voltunk akik vagy az iskolájukban, vagy a munkahelyükön mint munkások vagy ipari tanulók nagy hozzáértéssel most már percek alatt elvágtuk a térd alatt a szobrot, de megint a legnagyobb probléma az volt, hogy a segíteni akaró tömeget, hogyan tudjuk hátra könyörögni. Ott nem volt fõnök vagy alávaló, tanuló vagy tanár, ott mindenki egyenlõ volt és mindenki segíteni akart. Úgy is történt, a tömeget sikerült hátrakönyörögni és a teherautók most már a meggyengített szobrot nagy recsegés és ropogás között letudták húzni.

Talán, addig legalábbis, életem legörömtelibb pillanata volt mikor a nagy tömegõ által gyûlölt szimbólum nagy zaj közepette lezuhant és ott feküdt. Mi diadalmasan felmásztunk rá, s mintha mindjárt az egész kommunizmust gyõztük volna le örömmámorban úsztunk és csak ölelgettük egymást. Egy egyenruhás rendõrhöz fordulok, kinek a pisztolya az oldalán a tokjában lógott, s kicsit cinikusan, de inkább barátságosan kérdem tõle, mit szól a dolgokhoz? Gondolván, ha ott azt a pisztolyt elõvette volna, biztos vérfürdõ lett volna az õ vérét beleértve. De messze attól, azt mondja “hát fiam már nagyon ideje, hogy az a postarabló onnan lekerüljön. Különben is még ha akarnék is mit tehetnék ennyi emberrel szemben.”

A Rádiohoz
Az idõ nagyon eljárt, négy óra óta mikor leugrottam a villamosról, s úgy tûnt mintha egy egész életet éltem volna át ott a Hõsök terén. Lehetett közel tíz óra, s jött a hír, hogy a Rádionál az ávósok a tömegre lõnek. Ez azt jelentette, hogy ott is “balhé” van és azt is, hogy itt már komolyabbra fordul a helyzet, amirõl pár órával azelõtt álmodni sem mertem. Összebeszélünk, hogy megyünk a Rádiohoz, lássuk mi van.

A nagy tömeg az Andrási utat teljesen elfoglalta, s ott a tömegbe találkozom egyik tanárommal a technikumból, (éppen mûhelyt tanított, ha tudta volna milyen jól jött tudásom az elmúlt órákban) s mondom neki, “Tanár úr, hát hogy-hogy itt?” Azt mondja, “fiam, itt már komolyra jár a dolog. Mivel a Rádionál az ávósok lövöldöznek, erre nekünk is reagálni kell.” Legnagyobb meglepetésemre mondja: “Mielõtt a Rádiohoz mennék, meg kell állnom otthon felvenni valamit amire szükségem lesz.” Nem mondja ki, de értem, hogy hazamegy ahol fegyvert vesz magához amivel a Rádiohoz megy. Akkor láttam utoljára nem tudom mi történt vele azóta. Amit mondott, félelemmel hatott rám, tudva milyen rettentõ bûn a “népidemokráciában,” hogy valakinek fegyvere legyen.

Emlékeztem, az én dolgom volt a családba mint legfiatalabb fiú és aránylag kistermetõ gyerek, hogy a bátyáim évente megpucolt és lezsírzott puskáit a szénapadláson az eresz alatt elrejtsem, mert felnõtt ember oda nem fért volna be, s így, házkutatás esetén nem találták volna meg azokat. Na mondom magamban itt igen komolyra fordul a dolog. Sodródom a nagy tömeggel a Rádio felé, s odaérve hallom a lövéseket, s látom már halottunk is van. A népnek semmi fegyvere nem volt, csak álltunk és kiabáltunk dühösen, hogy ezek a patkány ávósok a falak mögé bújva lõnek a tömegbe. Kimegyek a Múzeum körútra, s látom, hogy kirendelték a katonaságot, s a kiskatonánk ott masíroznak bajonettel a puskájuk végén.

Mi elképedve rohanunk hozzájuk, s mondjuk, “mit csináltok ti, tán csak nem gondoljátok, hogy a testvéreitekre és a szüleitekre fogtok itt lövöldözni?” Azt mondja nekem egy kiskatona, “dehogy lövöldözünk mi, ide kivezényeltek minket, hogy a népet megijesszük, nincs is töltényünk, s különben is, ha szerzel valami civil ruhát én is jövök közétek.” Le is vettem a szvetteremet s odaadtam neki. Õ levetette a egyenruhája kabátját, amit egy bokorba dobott a Nemzeti Múzeum kertjébe, felvette szvetteremet és beállt közénk.

Már nagyon késõre járt az idõ, s eszembe jutott szegény Édesanyám mennyire aggódhat értem, mivel már öt és hat között otthon kellet volna legyek. Kerestem egy telefont és felhívtam a házunk, s mind én azt már tudtam, jó hosszú leckét kaptam Édesanyámtól, s õ rámparancsolt, hogy azonnal menjek haza. Habár elég hosszan tartott, de az éjszaka közepén hazaértem.

Jönnek a tankok
Október 24.-én reggel arra ébredek, jön a hír, az orosz csapatok mennek Pestre és éppen nálunk Soroksáron keresztül vonulnak be a városba. Hát ezt valahogy meg kell akadályozni. Össze gyûlünk jó néhányan a fõtéren, s azon tanakodtunk, miként tudnánk megakadályozni a ruszki csapatokat, hogy ne tudjanak a városba legalábbis ott Soroksáron keresztül bejutni. Most is és már régebben is arra gondoltam, milyen naiv gondolat volt ez tõlünk, de akkor úgy éreztük, hogy akármit is, de nekünk meg kell tenni ami tõlünk telik.

Elhatároztuk, hogy építünk egy barikádot az út közepére de akkorát, hogy még a tankok se tudjanak azon keresztülgázolni. Neki is fogtunk amit csak találtunk összehordani az út közepére. Volt ott kõ, tégla, dívány, varrógép, ajtófélfa, stráfszekér (mûködõ állapotban és darabokban) és minden más amit el lehet képzelni, amit Soroksáron egy házban meg lehetett találni, az minden ott volt. Gondolván, hogy az út egyik felén a vízárok, másik felén a HÉV sínek majd mi megállítjuk a ruszkikat. Büszkék is voltunk magunkra, arra a hegyre felnézve amit mi egy-két óra alatt összehordtunk.

Jöttek is az oroszok, csak úgy döngtek és zakatoltak a hernyótalpak, messzirõl még mielõtt láttuk volna õket. Mi megbújva a bokrokba és az árkokba vártuk, Istenem most mi lesz. Jöttek közelebb és közelebb a zajt a fül már alig bírta. Egyszer csak látjuk, hogy a tehergépkocsik, melyek vezették a sort megállnak, és hátulról a tankok elõre jönnek, kikerülik a mi barikádunkat rámenve a sínekre, s a barikád másik oldalán visszamennek az útra, s nyugodtan haladnak tovább utat törve a tehergépkocsiknak. Rettentõ kínunkban és haragunkban, kiugrálunk bújóhelyeinkrõl és ami kezünkügyébe akadt elkezdtük tankokat dobálni. Fegyverünk nem volt, de ha lett is volna, a tankok ellen semmit nem ért volna.

Tûz
Igenám de mire a tank sornak vége volt, jöttek a teherautók tele katonákkal, s mi azokat kezdtük féltéglával és ökölnyi kövekkel dobálni. Már egy jó pár ablakot betörtünk, mire a katonák elkezdtek tüzelni ránk, s amíg át nem haladtak a soroksári fõtéren, meg sem álltak a tüzeléssel. Mi mind próbáltunk fedezék alá bújni aki ahova tudott. Én a sánc járda felöli oldalán lehasaltam, s csak imádkoztam, hogy életbe maradjak. Félméternyire elõttem egy kisebb fa volt, s centiméterenként kúsztam a fejemet a fa mögé tenni, gondolván, ha meg is lõnek a fejem legalább legyen a fa mögött, s csak a testemet érhessék el. Az ott eltöltött 15-20 perc volt életem leghosszabb várakozása. Mikor elhaladtak az oroszok és mi felkeltünk, sajnos sok halottat találtunk magunk körül. Amikor én felkeltem és a közvetlen mellettem levõ ház kapujába néztem, ott találtam egyik osztálytársam 11-12 éves öccsét, a fejébe lövést kapott egy dum-dum golyóval, mert szegény kis srác agyveleje a kapun és a kapu alatt szét volt freccsenve. Szomorúan tértem onnét haza, hogy nem sikerült ott a ruszkikat visszatartani, sõt õk tettek kárt a lakosságban. De ezek voltak az elsõ orosz csapatok közt akik a városba értek, s talán ezek nagy része a Corvin Köz körül lelte halálát tankjába beleégve vagy lelõve, mert ezek az orosz csapatok voltak melyek felett mi “PESTI SRÁCOK” gyõzedelmet arattunk 1956 Októberében.

1996 május 27-én Tucson, Arizona

vitéz Pongrátz András
A Corvinközben harcoló hat Pongrátz testvér legfiatalabbja. 17 éves korában hagyta el Magyarországot, most Phoenix, Arizonában él. Négy fia és lánya kilenc unokával ajándékozta meg. Mint üzletember nevelte fel gyermekeit, és az utóbbi 10 évben magyarországi mûvészeket turnéztat. Már több száz koncertet hozott az amerikai, kanadai és ausztráliai magyaroknak. Nagyon élvezi a magyarok társaságát, és a sok turnén kedvesebbnél-kedvesebb magyarokkal találkozik szerte a világon.

Az Amerikai Magyar Szó 2005 november 4-i számában Nt. Oláh Károly közli emlékezéseit az 1956-os eseményekkel kapcsolatban. Többek között említést tesz a Köztársaság téri Nagybudapesti Pártház ostromáról is. Azt irja, hogy “ …éreztük a döngetéseket a föld alól. Állitólag az elfogott forradalmárokat tartották ott az egyetemistákkal együtt… Érdemes lenne ennek utána nézni.”

Építkezési tervezõt hívni
A helyzet az, hogy ennek ott és akkor részletesen utána néztünk. Az történt ugyanis, hogy amikor a földvájó gépek nem találtak semmit, a kerületi Forradalmi Tanács felhívást közölt a rádióban, hogy aki valamit tud a pártház építkezésérõl, jelentkezzék. Siófokról érkezett egy hívás Farkas János építészmérnöktõl, aki egy évvel korábban ment nyugdíjba a Lakóépület Tervezõ Irodából. Közölte, hogy a székházat a LAKÓTERV Körner mûterme tervezte a Madách téren, ott nyilván megtalálhatók az épület tervei.

A LAKÓTERV egy nagy állami tervezõ iroda volt vagy 600 építész, mérnök és rajzolóval. A Forradalom alatt engem választottak meg a Forradalmi Munkástanács elnökévé, így amikor a Köztársaság térrõl egy katona érkezett a kéréssel, hogy nézzünk utánna a pártház terveinek, én fogadtam. Jól ismertem Farkas Jánost is, meg a pártház felelõs tervezõjét, Országh Bélát is, hiszen mind együtt dolgoztunk a Körner mûteremben. Minthogy a mûterem vezetõ, Körner József, megbízható régi párttag volt, a mûterem több bizalmas feladatot kapott.

Felnyitottam a tervtárat és megtaláltam a pártház terveit. Azonban azok nem mutattak semmiféle titkos pincét, vagy börtön cellát. Biztonság kedvéért felhívtam az egyik beosztott építészt, aki a terveken dolgozott és az általam jól ismert statikus mérnököt is. Egybehangzóan igazolták, hogy ilyen része az épületnek nem volt. Ha lett volna ilyen titkos pince, azt amúgy sem nálunk terveztették volna, csak a csatlakozási profil lett volna feltüntetve a rajzokon. Ilyen azonban nem létezett.

Jóllehet magam nem voltam kapcsolatban a pártszékház tervezésével, személyes tapasztalatom hasonló bizalmas épületekkel volt. Ugyanis a mi mûtermünk tervezte a Béla Király úton a három pártvezér (Rákosi, Gerõ és azt hiszem Révai) lakóházait is. Ezek tervezésében én is kaptam egy kisebb feladatot, amely éppen a titkos alagút és óvóhely csatlakozásával volt kapcsolatos. Itt a Belügy Minisztérium megadta a csatlakozási profilt, amihez kapcsolódni kellett.

A sok “éberség” mellett is elõfordulhatott, hogy egy “megbízhatatlan osztályidegen” mint én, dolgozhatott bizalmas tervezési munkákon. Csak az érdekesség miatt említem, hogy hasonó élményem itt Amerikában is volt. Az amerikai diploma
megszerzése után New Yorkban dolgoztam a Harrison and Abramivitz építész irodában (Egyesült Nemzetek palota, Lincoln Center, stb.). Egy feladatom volt többek között a CIA igazgatójának az irodája belsõ berendezését tervezni. Mint egy nemrég jött magyar menekült.

Végezetül: a Köztársaság Tér titkos börtöne nem volt más, mint a felizgatott tömeg képzelõdése. Miután a szerkesztõhöz írt levelemben ezt tisztáztam, Oláh Károly felhívott és kicseréltük ottani tapasztalatainkat. Mivel az ott történtek a forradalom jelentõs, de szomorú eseményei voltak, érdemes felidézni ezeket.

A téren
Október 29-re gyõzött a forradalom az egész országban. A kormány délután egy órára tûzszünetet rendelt el. Ezt nagyjából mindenütt betartották. A minisztériumok, a hadsereg, a rendõrség, sõt a párt hivatalos lapja, a Szabad Nép is a forradalom mellé állt. Az egyetlen szervezet, amely nem követte az ország akaratát, a Nagybudapesti
Pártközpont volt. Mezõ Imre párttitkár vezetésével a Köztársaság téri székház minden erejével igyekezett szervezkedni a forradalom ellen. Minduntalan biztatták a minisztériumokat, a katonaságot, a kerületi pártszervezeteket az ellenállásra – mindhiába.

Magukra maradva a vezetõk felkészültek arra, hogy megakadályozzák a székháznak a “felkelõk” kezére kerülését. Sikerült egy két szakaszból álló, 48 fõs AVH különítményt behívniuk, akiket, minthogy a kormány az AVH-t feloszlatta, mindjárt rendõr
egyenruhába öltöztettek. Még aznap este Kádár János is meglátogatta a székházat (Hollós Ervin- Lajtai Vera: Köztársaság tér, 1956. Kossuth Könyvkiadó, 1974). Nem tisztázott, hogy Kádár további ellenállásra biztatta-e Mezõéket, vagy a kormány
(amelynek õ is tagja volt) elismerését szorgalmazta. Mindenesetre a helyzet nem változott. A “karhatalmista” AVH különítmény, Várkonyi György hadnagy vezetésével és az épületben tartózkodó néhány tiszt irányítása alatt harci állást foglalt el az ablakokban – felkészülve az esetleges támadásra.

A forradalmárok 30-án reggel 10 óra 10 perckor kiséreltek meg az épületbe bejutni. Mintegy hét tagú csoport a kapuõrt lefegyverezte és bejutott az elõcsarnokba. Ott felülrõl kézigránátot dobtak közéjük, majd néhányukat foglyul ejlették és a pincébe zárták. Ezután megkezdõdött a pártház ostroma, amelybe a fegyveres szabadságharcosok mellett Maléter parancsára egy páncélos harckocsi is bekapcsolódott.

Amikor a védõknek sikerült Biszku Béla segítségével egy öt harckocsiból álló különítményt segítségül hívni, azok is a forradalmárok mellé álltak. Így délután 3 órára a harc eldült és a pártház elesett.

A nép haragja
Azon, hogy a történtek alatt az épületben több mint 100 alkalmazott és néhány családtag tartózkodott, nem lehet csodálkozni (õket a Hollós-Lajtai könyv névszerint felsorolja). Minden üzemben és irodában a legtöbb dolgozó igyekezett megjelenni, mert ott tudott információkat, gyakran élelmet is szerezni. A 48 “karhatalmista” és néhány katonatiszt jelenléte azonban más lapra tartozik. A nép haragja ezek ellen
fordult, közülük 14-et ott helyben kivégeztek és még 9 másik személy halt meg az ostrom alatt, vagy közvetlenül utána. A Life Magazin képein az AVH-sok meglincselése járta be a világot, sajnálatos fényt vetve a forradalomra. A nemrég meghalt Marton Endre az Associated Press számára ezt jelentette: “Meggyõzõdésem szerint nincs mentség erre az október 30-i értelmetlen öldöklésre, ami akkor történt, amikor úgy
látszott, hogy a forradalom már gyõzelemre jutott” (Endre Marton: The forbidden sky, inside the Hungarian Revolution. Little Brown &Co: Boston-Toronto, 1971).

Az Igazság címû lap 1956 november 2-i számában azt írta: “Bünhõdjön mindenki aki bûnös (de) az utca nem törvényszék.”

Még aznap este megkezdõdött a vélt foglyok keresése és az ásatások napokig folytatódtak. November 4-e elõtt húsz helyen végeztek fúrásokat a téren, eredménytelenül. Amikor az én jelentésem megérkezett a Lakóépület Tervezõ Vállalattól, amit több behívott szakember is megerõsített, az a hír terjedt el, hogy
a pincék nem is pártházhoz tartoznak, hanem “a földalatti börtön még a Gestapo vagy a német hadsereg megbízásából (épült)” (Új Magyarország, 1956 november 3). Késõbb a közelben végzett földalatti vasút építkezéssel kapcsolatban valószínûleg rátaláltak volna ezekre az alagútakra, de ilyenrõl soha sem esett említés sehol.

Most, hogy a forradalom ötvenedik évfordulója közeledik és egyre kevesebben lesznek, akik az események tanúi voltak, érdemes az utókor számára hitelesen megörökíteni a tényeket. Köszönet illeti mindazokat, akik emlékeiket a köz számára hozzáférhetõvé teszik.


Papp László
A debreceni Református Kollégium elvégzése után 1955-ben kapta építészmérnöki diplomáját a Müegyetemen. A Lakóépület Tervezö Vállalatnál dolgozott, ahol 1956-ban a Forradalmi Tanács elnökévé választották. Az Egyesült Államokban mesterfokozatot nyert, mialatt a menekült Magyar Diákszövetség elsö elnökeként vett részt a szervzet megalapitásában. A Müegyetemen DLA oklevelet (Doctor of Liberal Arts) szerzett. Építészeti tervezö irodájából való visszavonulása után Stamford
(Connecticut) város fejlesztési igazgatója volt. Számos szakmai kiadvány és amerikai magyar újság munkatársa.

Kezdet
Emlékszem rá, mintha csak ma történt volna. Október 23-án mentem haza munkámból, a Budapest csillebérci Központi Fizikai Kutató Intézetbõl. A villamos ablakán kinézve láttam, hogy sokan sietve visznek plakátokat és ragasztják az oszlopokra. Amint kiszálltam a villamosból, azonnal elolvastam egy plakátot. Nem más, mint a 16 pontot láttam, amely a magyar nép követeléseit tartalmazta.

Nem hittem a szemeimnek! Jaj Istenem, ha csak a fele is valóra válna, de jó lenne. Ezeken töprengve indultam, a Múzeum körútról a Puskin utcai albérleti lakásom felé. Ekkor láttam meg a Rákóczi úton hömpölygõ tömeget, amint a Parlament felé tartottak, közéjük álltam. Egységesen harsogta a tömeg, vagy négyezer ember teljes torokkal, hogy: „Aki magyar velünk tart!” „Ruszkik haza, ruszkik haza”…stb. Soraink egyre szaporodtak. Amikor az Országházhoz érkeztünk, akkor láttam, hogy más irányból is jönnek a tüntetõk hasonlókat, harsogva kiáltva. Sötétedéskor már tízezren voltunk a téren.

Nagy Imre
Az egyik kis csoport Nagy Imrét követelte, hogy szóljon hozzánk. Jött is Nagy Imre és a hangszórókon keresztül megszólított bennünket az ismert jó öblös mikrofon hangjával. Azzal kezdte a megszólítást, hogy: Elvtársak! Erre a tömeg a torkába fojtotta a szót, mert a tízezer ember azzal válaszolt, hogy nem vagyunk elvtársak. Még kétszer megpróbálta az elvtárs szót, de nem hagytuk, hogy folytassa. Erre változtatott és a „Drága Magyar Honfitársaim!” megszólítást alkalmazta, amit nagy örömmel elfogadtunk. Beszélt és éreztük, hogy szívébõl jönnek a szavak, amelyek reményt adtak egy kibontakozásra a kommunista terror alól való felszabadulásra.

Egyszer csak, vagy százan bekiabáltak, hogy azonnal menjünk a Rádiohoz, mert Gerõ beszél és ezt meg kell akadályozni. A tömeggel elindultam a Magyar Rádiohoz, ahol már állt a bál. A kék sávos ÁVO lõtt a tömegbe. Számos halott és sok sebesült volt már akkor, amikor odaértünk. Egy katonai teherautó állt a Bródy utca sarkán és fegyvereket osztogattak a katonák. Nekem egy 9mm-s Frommer revolver jutott, amelyet zsebre vágtam, mert kérték tõlem, hogy segítsem vinni a sebesülteket. Így kerültem a Péterffy Sándor utcai kórház Szabadságharcos, Nemzetõr csoportjához, ahol kitartottam egészen a november 6- i sebesülésemig.

Gépkocsi szerzés
Egy huszonhárom éves építészmérnök, Bede Karcsi lett a társam. Ö ott lakott a kórház mellett, de soha nem ment haza, mert sok volt a tennivalónk a sebesültek szállításával. Amikor elcsendesedtek az elsõ harcok, akkor jött hozzám pár ember és kérdezték, hogy mennyire értek az autókhoz. Hát nem sokat, de valamit konyítok hozzá. Elmondták, hogy egy telepen van vagy párszáz teljesen új Pobjeda orosz személy gépkocsi, de nem tudják beindítani õket, segítenék-e? Természetesen, volt a válaszom és el is indultunk egy öreg, fekete amerikai Buickkal a telepre. Megállapítottam, hogy az elosztó-fejbõl hiányzik az úgynevezett „pipa” és ezért nincs gyújtás. Hozták a raktárost és lerajzoltam, hogy milyen alkatrész kell. Odavezetett bennünket egy nagy dobozhoz, amely tele volt a keresett alkatrésszel. Azon a napon öt autót vittünk be a kórházhoz, Két nap múlva már hûlt helye volt a telepen a Pobjeda gépkocsiknak. Nekem is jutott egy, természetesen kórházi szolgálatra. Ezzel mentünk küldöttségekkel hivatalos utakra. Elfogott ÁVÓ-sokat ezzel az autóval vittük Dudásék-hoz a volt Népszava épületbe kihallgatásra. Egyik éjjel újságírókat kellett kivinnem Újpest-re, és amikor a Nyugati pályaudvarnál jobbra fordultam a Váci útra, akkor egy golyózáporba kerültem. Lehúztam jobbra, megálltam, revolverrel a kézben a tér felé mentem megállapítani, hogy kik lõttek ránk. Nemzeti színû karszalag volt rajtam. A gyenge lámpafényben sötét alakokat láttam, vagy nyolcat. Kérdeztem, fiuk, miért lõttetek ránk? Mert nem álltál meg azért! Vedd tudomásul, ha nem állsz meg, akkor kilõjük a szemedet! Feleltem, hogy jó páran vagytok, de még az autót sem találtátok el. A helyzet az volt, hogy amikor igazoltatták a vezetõkett, akkor elõfordult az, hogy ÁVÓ-sok ültek az autókban és lelõtték az igazoltatókat. Hát e miatt a sötétbõl kiabáltak, hogy álljunk meg, amit én nem hallottam. Másnap reggel láttam, hogy három lövedék a Pobjeda hátsó lökhárítójába fúrt lukakat a vezetõ oldalon, de senki nem sérült meg.

Sebesült szállitás
Egyik nap a Mária utcába kellett kimenni sebesültekért. Lövöldözések közepette mentünk. Hirtelen két orosz katona elénk ugrott, ránk szegezve a géppisztolyaikat. Megállást parancsoltak. Kiszállítottak bennünket, és bevittek egy kapu alá.

Na Karcsi, mondtam a barátomnak, most itt a vég, ezek lelõnek bennünket. Pisztolyom a nadrágszíjam alatt volt a kabátom alatt. Szerencsére nem kutattak át bennünket. A kapu boltíve alatt feküdt vagy nyolc megl õtt ruszki katona, kett õ még élt. Intett az orosz a géppisztolyával, hogy rakjuk be a két sebesültet. Könnyebbség fogott el, mert tudtam, hogy megúsztuk, és rövidesen mehetünk vissza. Igen ám, de eközben a forradalmárok felszedték a megbontott macskaköves utcát és nem tudtunk kimenni az Üll õi útra. Odajöttek hozzánk, megkérdezték, hogy miért jöttünk. Elmondtam, hogy parancsra, a Péterffy kórházból, mert sebesültek vannak itt és be kell vinni õket a kórházba. De ti orosz katonákat szedtetek fel, miért? Mondtam, hogy én nem tehettem arról, ami történt, mert a két orosz elénk állt…mi ezt láttuk, mondta az egyikük. Hát akkor most mi lesz?… mert, tényleg itt vannak magyar sebesültek. Hát mi lenne válaszoltam, kitesszük a két ruszkit és elvisszük a magyarokat. Úgy is lett. Az árkokon keresztbe lefektetett deszkákon keresztül mentünk ki az Úll õi útra és így vissza a kórházba.

Pár nap után amikor elcsendesedtek a fegyverek, a harcok megszûntek,a feladatunk az lett, hogy az Üll õi úton elesett orosz katonákat kellett teherautókra feldobni. Némelyik olyan er õs sorozat lövést kapott, hogy amikor feldobni akartuk a teherautóra, a testük ketté-vált, és hanyatt estünk a vért õl ázott úton a vérpocsolyákban.

Pártház ostroma
Ott voltam a Köztársaság Téren is a pártház ostrománál. Az aljas ÁVÓ-sok, az épülethez közel engedték a harcosainkat. Amikor már vagy kétszázan voltak az épülett õl kb. ötven méterre, akkor a pufajkások sorozat tüzet adtak le a fegyvereseinkre. Sok volt a halott és a sebesült. Az egyik kollegámat itt l õtték le, amint rohant a hordágyon vitt sebesülttel, vöröskereszttel a fehér köpenyén. Ezt az aljas csalogató man õvert háromszor tette meg az ÁVO. Na de nem tartott sokáig a becstelen aljas életük, mert egy páncélos mellé, jött még kett õ és elkezdték bel õni ágyukkal a pártház ablakait. Erre megadta magát az ÁVO! A jogosan felb õszült tömeg, valósággal kezeikkel szedte darabokra a Pártházból kijövõ új kék rend õrruhába öltözött és új honvédségi csizmába bújt ÁVÓ-sokat. Három halott ÁVÓ-st a lábuknál fogva felakasztották a fákra és leköpdösték õket. Hogy így elveszítette józan gondolkodását az ott levõ tömeg az azért volt, mert az ÁVÓ-sok gazemberül tõrbecsalták harcosainkat. A nép ítélkezett!

Egy még él õ ÁVÓ-st elkaptunk, körülvettük vagy tízen és kiabáltam, hogy ezt most ne bántsátok. Erre az oldalamba nyomott egy pisztolyt egy forradalmár, agyon akart l õni, mondván, hogy én is ÁVÓ-s lehetek, mert védem az elfogottat. Gyere velem a Dudásékhoz, mondtam neki, mert oda visszük kihallgatásra! Erre megnyugodott. Eközben egy forradalmár megfogva a puskájának a csövét, a puskatussal úgy fejbe vágta az ÁVÓ-st, hogy az agyveleje szétloccsant köztünk. Szörnyethalt azonnal. A kihallgatásra vitel oka a következ õ volt. Megtudtuk, hogy a pártház alatt vannak elfogott egyetemisták. Ezt tagadták és tagadják ma is! Soha nem felejtem el, hogy november 3 el õtt a pártház el õtt álltunk és éreztünk nagyon er õs döngetéseket a föld alól. Nem tudtuk, hogy mi lehet az. Állítólag az elfogott egyetemistákat és forradalmárokat tartották ott. Azok kiakartak törni és valami nehéz tárggyal döngethettek valamit. Érdemes lenne ennek utána nézni!. Markoló gépet is hoztak, de rossz helyen ásott. Másnap akarták folytatni a munkát, nem lehetett, mert visszajött a vörös horda. Ez még ma is rejtély és fel kellene deríteni. Többen beszélnek a labirintusokról és arról is, hogy a Forradalom után, teherautó számra vitték oda a cementet és öntötték be egy nyílásba! Mi lehetett ott? Fel kellene kutatni. Ez egy fontos feltárás lenne az utókor számára, e nekünk is.

November 3-án hajnalban ágyúdörgésre ébredtem. Rosszat sejtettem. Visszajöttek Budapest ostromára az oroszok. A harcok fellángoltak, sok volt a sebesült, megállásunk nem volt. Éjjel-nappal hordtuk a sebesülteket golyózáporok közepette.

Sebesülés
November 6-án kértek, hogy vigyek haza egy anyát. a néhány napja született csecsem õjével a „Lordok Házába.” A „Lordok Háza” végeredményben egy szegény ház volt. Amikor a Dohány utcában haladtunk, hirtelen lövéssorozatot hallottam. Feküdj!…. kiáltottam és én a kormánykerék alá feküdtem, bal kezemet a volánon tartva, a jobb kezemmel megnyomva a fék pedált. Eközben jött a második sorozatlövés. A kocsi megállt. Vártam, hogy mi lesz. Egyszer csak éreztem, hogy valami folyik az arcomon. Odanyúltam, és amikor a kezemre néztem, láttam, hogy vér. Gondoltam, hogy megl õttek és kérdeztem magamban, hogy élek- e? Csipkedni kezdtem a b õrömet, hogy érzem- e vagy nem? Éreztem, s õt ránéztem kísér õmre Bede Karcsira, akib õl d õlt a vér. Az õ vére folyt az arcomon. A lábammal kinyitottam az ajtót, kiugrottam az autóból és befutottam egy nagy boltíves kapu alá, ahol vagy tizenöten voltak fiatal szabadságharcosok fegyveresen. Visszanéztem az autóra, de ott nem mozdult senki. Kértem a fiukat, hogy hozzuk be a vérzõ barátomat. Nem, nem lehet, mert leõnek! Erre odaszaladtam az autóhoz, bal kezemmel ki akartam nyitni az ajtót, de nem tudtam, mert a bal karomba olyan erõs fájdalom jött, hogy képtelen voltam kinyitni az ajtót. Bal karomra néztem és láttam, hogy a kardigánom ujja csupa vér és cafatokban van. – ez az ereklyém még most is megvan, – féltve örzöm –! Tehát én is kaptam a sorozatból, de higgyétek el, hogy csak olyan két finom tapintást éreztem a karomon akkor, amikor a lövedék és a 18 szilánk a karomba került. Látták a fiuk, hogy nem lõnek és odajöttek, hogy segítsenek kiszedni a sebesült Karcsit az autóból. Kivették és a boltív alatti baloldali lakásba vittek mindkett õnket. Hoztak egy nagy bögre meleg teát, idd meg kéréssel. Amikor egy hajtásra lenyeltem az utolsó kortyot, akkor éreztem, hogy nem tea, hanem rum volt! Ez aztán elaltatott és a Péterffy kórházban ébredtem fel. Karcsi ott feküdt mellettem, feje bekötve. Szülei ott álltak az ágya végében. Beszéltek hozzá, de õ néma volt. Miután szüleinek elmondtam, hogy mi történt, a szülõk hazamentek. Az elnémult és a bal oldalára megbénult Karcsi barátom felém fordult, és a szája szélén egy kis mosolyt véltem felfedezni. Kérdeztem az orvost, hogy miért nem adta jelét Karcsi annak, hogy meglátta a szüleit. Igen, válaszolta az orvos. Az agynak az a része sérült meg, amely e rég történteket raktározza. Én új voltam neki és azért emlékszik rám. Végeredményben három lövedéket kapott. Kettõt a bal vállába és egyet, hátul a koponyába. Három agyoperáció után meghalt!

Bede Károly hõsi halottja lett a Szabadságharcunknak! Béke poraira! Testvére Laci tizenöt évet ült a börtönben a harcok miatt. Nekem szerencsém volt. Igaz, hogy a bal kezembe vett dolgokat nem tudtam elengedni, de az orvos azt mondta, hogy ez azért van, mert az egyik szilánk egy radialis ideget vágott el. Ez az ideg, sarjadó ideg, tehát megtalálják majd egymás idegvégz õdéseit. Hat hónap után ez meg is történt, de a tizennyolc szilánk az még mindig benne van a karomban, kisebb-nagyobb gondot okozva.

Menekülés
Pár nap után jött a hír, hogy az oroszok az ÁVÓ-sokkal szedik össze a sebesülteket, gyömöszölik be õket a tankokba. Meneküljünk azonnal. Elhagytam a kórházat és vidékre mentem. Szüleimhez féltem hazamenni Ukk (Zala megye) községbe, mert hírt kaptam, hogy ott kerestek. Karácsony után egy éjjel mégis hazamentem, de kértek szüleim, hogy azonnal tûnjek el, mert állandóan keresnek, ezt a postás Szita Laci bácsi mondta el nekik.

Dudarra mentem és onnan indultam el nyugatra. Öriszentpéternél léptem át a határt 1957 január elsõ hetében. Osztrák földön a Jennersdorfi vöröskereszt vitt fel Bécs-be kezelésre és helyeztek el a Stiff Gasse-i belügyi minisztérium által fentartott menekült Lagerbe. 1959-ben jöttem Amerikába. A Rutgers egyetemen dolgoztam, mint fõmérnök helyettes. 1995 ben mentem nyugdíjba. 1996-ban egy szívoperációm volt, aorta billentyût cseréltek. 1998-ban beiratkoztam a New Brunswick-i, NJ Theologia Seminarium-ba. 2004 május 11- én szenteltek fel, de már 2000-tõl a Wharton, NJ-ben lévõ Hungarian Presbyterian Church-ben szolgálom az Urat és a gyülekezetemet Isten jóvoltából, immár hatodik éve. Nem bántam meg azt, amit tettem.

Hõs nem lettem, mert ugye csak azok a hõsök, akik elesnek a haza védelmében, a harcokban, vagy valami más módon életüket adják hazájukért. Ha menni kellene ma, akkor ismét megtenném azt, amit megtettem Hazámért. Fájdalommal gondolok szülõföldemre, ahova már csak, mint turista járok, de véglegesen visszatérni nem tudok. Gyötör a honvágy, de feleségem, Ágnes itteni munkája miatt, nehéz lenne otthon új egzisztenciát teremteni nekem 76 évesen. Fáj a szívem, nagyon fáj az elhagyott hazámért. Nem tudok szívet cserélni. Igaza van a bölcs mondásnak, hogy

„Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!”

Ha pedig a történteken elgondolkodom, akkor arra a következtetésre jutok, ami nagyon megnyugtat, hogy akik részvettünk az 1956 Forradalmában és Szabadság- harcában, elmondhatjuk:

„Megtettük azt, amit megkövetelt a haza.!”

Isten veled Magyarország, drága szülõföldem!

Nem tudom, hogy meddig dúdolhatom még a népdalomat, de addig teszem, amíg Isten éltet!

Elindultunk szép hazánkból,
Híres kis Magyarországból.
Visszanéztünk fél utunkból,
Szemünkbõl a könny kicsordult!

Elõszó, amely utószóként is olvasható [szerk]
Eléggé nagy feladat, 49 év múltán beszélni dicsõséges Magyar Forradalmunkról és a Magyar Nép 1956-os Szabadságharcáról, mivel megszámlálhatatlan sok írás látott ebben az ügyben már napvilágot. Újat írni, olyat mondani, ami érdemleges, hát az bizony, nagy feladat. Mivel az ujjaink sem egyformák kezeinken, úgy az

1956-os Forradalomban és a Szabadságharcban való részvételek, élmények, tragédiák is mind-mind különböznek egymástól. Ezért csak is azt írhatom le, amit én láttam a saját szemeimmel, ami csak is velem, és körülöttem történt 56-ban és utána.

Elõre bocsátom, hogy csak egy egyszerû részvevõje voltam a Forradalomnak és a Szabadságharcnak. Tettem azt, amire kértek, addig ameddig lehetett megtettem mindent, amit meg kellett, hogy tegyek.

Valami különös érzés megy át rajtam minden év októberében. és ez egyre erõsödik bennem, október 23 közeledtével.. Elérzékenyülök, a nagy magyar Októberek idején, el-elsírom magamat a múltra emlékezve…és már évtizedek óta, az októberi napokban, gyakran felcsendül fülemben egy kedves, magyar népdal. Dúdolgatom az eredeti szöveg megváltoztatásával…és úgy érzem, hogy együtt énekelem mindazokkal, akik körülöttem voltak a harcokban, akikkel el kellett hagyjam szülõföldünket, akik örültek a gyõzelemnek és akik mellettem mosollyal az arcukon haltak hõsi halált, mert tudták, hogy a Magyar Szabadságért ontják-ontották ki drága magyar vérüket, adták életüket.

A népdal dallama most is csendül füleimben… ott vagyok, vagyunk most a pesti utcán, én 27 évesen és indulok menteni a magyar életeket….aztán vége…vége és menekülünk…

Elindultunk szép hazánkból.

Híres kis Magyarországból.

Visszanéztünk fél-utunkból,

Szemünkbõl a könny ki csordult…

Néha bele-bel sírok a sötét éjszakába, és könnyesek a szemeim, mert látom a sok elesett harcost, bajtársam vérét, amint a gyõzelemben hitt mosolyával az arcán hal meg a karomban, utolsót dobbanva jó magyar szíve.

Aztán irány a határ, elindultunk, jöttünk, mert menekülnünk kellett a szabadságunkat tankokkal tipró, könyörtelen vörös hordák és kiszolgálóik elõl, hogy életünket mentsük. Kétszázezren menekültünk nyugatra akkor.

Kérdem magam, kérdezik sokan mostani fiatalok, hogyan is kezdõdött mindez? Megjelennek az események elõttem és ismertetem a történteket.

Akárcsak Trianonban, a második világháború végén is, összeültek a nagyhatalmak urai, hogy ismét halálra, szabadságának elvesztésére ítéljék Magyarországot.

Eleinte két lépést elõre, egy lépést hátra taktikával kezdte elõretörését a bolsevizmus, a kommunizmus égisze alatt. Elkezdõdtek a politikai cirkuszok, az ártatlan magyar vezetõk kivégzései, legjobbjaink bebörtönzése kitalált rágalmak alapján. Mindszenthy hercegprímás Úr bebörtönzése… a csengõfrász…stb! Az Államvédelmi Hatóság, ÁVO kegyetlen terrorja irtotta a magyarságot.. Ezért az elégedetlenség egyre nõtt az országban, mert a Magyar Nemzet, az mindig a szabadságát szeretõ, Istenfélõ hazafiakból volt, van és remélem, hogy lesz!

Az elnyomás miatt 1956 októberében végleg elfogyott a nemzet türelme. Forrongott az ország apraja nagyja. Éreztem, hogy történni fog valami, de hogy Forradalom és Szabadságharc lesz, arra nem mertem gondolni.

Emlékszem rá, mintha csak ma történt volna. Október 23-án mentem haza munkámból…

Oláh Károly
Menekülése után pár évet élt Ausztriában, majd 1959-ben került az Egyesült Államokba, New Jerseybe. A Rutgers egyetemen dolgozott mérnökként, majd nyugdíja után elvégezte a teológiát, és azóta a Wharton, New Jersey-ben lévõ Hungarian Presbyterian templomának lelkésze.

A szabadság, a demokrácia, az emberi jogok érvényesítése olyan elemi és természetes szükséglet, mint az egészség. Az elnyomattatás, a hátrányos megkülönböztetés, a jogfosztottság az betegség.
A totális diktatúra zsarnoksága: maga a halál…
Az 1956. október 23-a és november 4-e közötti napokban Magyarországon majd-mindannyian úgy éreztük magunkat mint akiket hallottaiból támasztott fel a forradalom.
A mámoros öröm napjai voltak ezek. Kacagtunk és sírtunk, az igazság rég-betiltott szavait ittuk és dadogtuk, sokáig-elfojtott himnuszunk dallamai szakadtak föl szívünkbôl.
De a komoly, elszánt józanság tízszer huszonnégy órája is volt ez a rövid kegyelmi idô. Lázban égve fogalmaztuk nyilatkozatainkat, terveinket a diktatúra szerkezetének lebontására, a függetlenség, a demokrácia, a szabadságjogok társadalma feltételeinek megteremtésére — szervezkedtünk, küzdöttünk, harcoltunk, tanácskoztunk, tárgyaltunk és szavaztunk.
Ezt a feltámadást, ezt a reményt, ezt az alkotó, országos demokratikus kibontakozást fojtotta vérbe a Szovjetunió fegyveres agressziója. A szabadság hozsannáját a börtönök, a kelet felé deportáló marhavagonok, a pufajkás-karhatalmista sortüzek, a kínzókamrák, az akasztófák terrorja némította el.

Mi lehet e tizenkét nap tanulsága? Mi az 1956-os magyar forradalom öröksége?

Nemzetközi történelmi jelentôsége ma már nyilvánvaló: az 1956-os magyar forradalom volt a szovjet birodalom bukásának egyik elsô elôidézô eseménye. Milovan Djilas ezt már 1956 novemberében megjósolta, amikor a
New York-i New Leadernek ezt nyilatkozta: “A magyarországi forradalom a kommunizmus végének kezdetét jelenti” (M.D.: “The Storm in East Europe”, The New Leader, Nov. 19, 1956, p.6.). Albert Camus francia filozófus pedig ezt írta: “A népfelkelés elsô budapesti süvöltései porként söpörték el a tudálékos, rövidlátó, hamis és hazúg-szép filozófiákat, magyarázkodásokat és doktrinákat. Az oly sokáig megcsúfolt igazság, a meztelen igazság robbant a világ szeme elé.” (In: Király, B. K. et et al.: The First War Between Socialist States: The Hungarian Revolution of 1956 and its Impact, New York, 1984. p.91.)
És mihelyt az igazság, a meztelen igazság a maga megsemmisítô egyszerûségével nyilvánvalóvá vált, többé semmiféle Orwell-i hazugság-özön nem tudta vissza-agymosni a bizarr rémképeket miszerint a háború az tulajdonképpen béke, az elnyomás az szabadság és a forradalom az ellenforradalom. Ötvenhatban megtanultuk és a világ elé tártuk az alapigazságot: egy országot, egy társadalmat nem ideológiák határoznak meg, nem dogmák és elméletek minôsítenek, hanem a szabadság megléte, mértéke, vagy hiánya. Minden ideológia és doktrina felhasználható az erôszak, az elnyomás igazolására, magyarázására, legitimálására, mindegy, hogy minek nevezik: fasizmusnak vagy antifasizmusnak, kommunizmusnak vagy antikommunizmusnak, rasszizmusnak, kapitalizmusnak, szocializmusnak, vallási vagy etnikai fanatizmusnak. József Attila ezt így fejezte ki: “Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet…”
A szabadság: létszükséglet. Ez volt az 56-os forradalom kitörésének egyik szikra-forrása is. Ahogy egy tizennyolc éves diáklány vallotta az ENSz külön bizottságának 1957-ben: “Szabadságot akartunk, nem jólétet. Lehet, hogy kenyerünk se volt, és sokunknak nem volt megélhetési lehetôségünk se — de mi szabadságot akartunk! Hazugságok között nôttünk fel. Állandóan hazudnunk kellett. Egy ép gondolatunk nem lehetett, mert mindent belénkfojtottak. Gondolatszabadságot akartunk!” (United Nations, Report of the Special Committee on the Problem of Hungary, General Assembly Offical Records: Eleventh Session, Supplement no. 18 A/3592, New York, 1957, p.68.)

Szabadságot akartunk, és ez függetlenséget, önrendelkezést jelent. Ehhez önkormányzatra van szükség. A forradalom elsô napjai alatt drámai spontaneitással és egyidejûséggel országszerte mindenütt megalakultak a forradalmi tanácsok, nemzeti tanácsok, munkástanácsok. Sokan e tanácsok megválasztását és mûködését tekintették a forradalom legjelentôsebb vívmányának. Hannah Arendt filozófus így írt errôl a The Origins of Totalitariansm címû alapmûvében: “Nem volt káosz, nem volt rablás, nem volt fosztogatás. Tömeges boszúálló emberölés sem történt — a néhány ÁVH-tiszt nyilvános felakasztása rendkívül mértékletességrôl és körültekintésrôl tanúskodott. A talán elôfeltételezhetô csôcselékuralom helyett majdnem azonnal, a felkeléssel egyidejûleg megalakultak a forradalmi és munkástanácsok. E tanácsok megválasztása és mûködése legvilágosabb jele volt a diktatúrával és a
zsarnoksággal szemben a demokrácia és a szabadság fellendülésének.” (Arendt, H.: The Origins of Totalitarianism, 1958, pp.480-510).
A forradalmi tanácsok mûködtetése azt is jelentette, hogy a magyar nép nem csak megszüntetni, megtagadni, lebontani akart, hanem alkotni, megteremteni, felépíteni is. Embertelen, elnyomó diktatúrát megszüntetni és emberséges, demokratikus társadalmat építeni.
Két hét természetesen nem elég egy új, szabad társadalom kialakítására, de annak elôfeltételei megteremtésére elégnek bizonyult tíz nap. Az egyik legfontosabb elôfeltétel az önbizalom visszaszerzése volt. Amikor legördült szívünkrôl az életünk minden területén minden percünket átható, testet-lelket bénító félelemérzet, akkor el tudtuk kezdeni építgetni a demokratikus viselkedés kereteit. Ahogy Bibó István, egyik legnagyobb politikai gondolkodónk fogalmazta meg szállóigévé vált megfigyelésében: “Demokratának lenni mindenekelôtt annyít tesz, mint nem félni…” (Bibó István összegyûjtött munkái, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1981. 222. old.)
Bibó Istvánnak a személyes bátorsága is legendássá vált. November 4-e véres vasárnapján, a szovjet ágyúk, tankok és repülôk pusztító inváziója hajnalán ô volt a forradalmi Nagy Imre kormány egyetlen tagja aki a Parlamentben maradt. Leült egy írógéphez és “Magyarok!” címmel proklamációt fogalmazott. Írógép küzdött tankokkal, érvek szegültek szembe áruló terrorral, szavak, gondolatok — golyókkal. Ezt írta ekkor többek között: “Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását.” (Bibó, i.m. 880. old.)

Mi hát az 1956-os magyar forradalom tanulsága, öröksége?

Egyéb fontos tényezôk mellett az, hogy az igazság, az önrendelkezés, a szabadság, a félelem nélküli élet, a demokrácia olyan alapvetô egyéni és társadalmi szükséglet, amelynek eléréséért az ember minden áldozatra kész.
És ez az örökség, ez az üzenet nem csak Magyarországra vonatkozik és nem csak a távoli múltra érvényes múzeális kincs. Ez a tanulság nem csak ott és akkor, hanem itt is és most is fontos, sôt egyetemes és a jövô számára is erôt adó érték. Úgy, ahogy ezt már Bibó István is tudta, amikor két hónappal 1957. májusi letartóztatása elôtt ezt írta: “A magyar népnek … feladata, hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben tisztán ôrizze meg a maga forradalmának zászlaját, mely az emberiség szabadabb jövôjének a zászlaja is.” (Bibó, i.m. 899. old.)


* Az Amerikában élô szociológia professzor angol nyelvû írásánk magyar változata — Nagy Károly és Peter Pastor ed.: The Legacy of the 1956 Hungarian Revolution, Magyar Öregdiák Szövetség — Bessenyei György Kör, Hungarian Alumni Association, P. O. Box 174, New Brunswick, NJ 08903 USA, 1996.


Nagy Károly
Szociológus, egyetemi tanár. 1956 októberében az Erdõsmecske Forradalmi Nemzeti Tanács elnökévé választották, majd novemberben elhagyta Magyarországot. A Rutgers egyetemen tanult és a New York-i New School for Social Research-en doktorált. Számos angol és magyar nyelvû tanulmányai, cikkei jelentek meg. A New Brunswick-i magyar közösségnek, valamint az Anyanyelvi Konferenciának vezetõ egyénisége.

Elõszó Lipták Béla irásához:
2005 januárjában Jánosi Katalin, Nagy Imre unokája egy a Népszabadságban megjelent cikkben foglalta össze gondolatait a korábban bemutatott Mészáros Márta által készített “Temetetlen halott” c. filmmel kapcsolatban.

Jánosi Katalin mint kisgyermek élte meg nagyapja és apja tragediáját, és visszatekint azokra az évekre melyek mély nyomokat, és a “befelé fordult élet” szükségét hagyták meg benne. Komoly fenntartását fejezi ki arról, hogy e film nem dokumentfilm, hanem játékfilm formájában közelíti meg Nagy Imre 1956-58 közötti meghurcoltatását, de a hasonlóan meggyötört sorstársairól alig esik szó a filmben. “Szeretném, ha a harang nem csupán nagyapáméert, Nagy Imréért, hanem társaiért is szólna,” irja Jánosi Katalin.

Lipták Béla ezen írása Jánosi Katalin gondolataira és véleményére reflektál.

Nehezen indul ez az irás, nehezen, mert számomra még ma is idegen a Népszabadság, mint fórum az én irásom számára. Nékem ennek a lapnak az elõdje utóljára 1956 október 23 estéjén volt a kezemben, miközben Nagy Imrére várakoztunk. Akkor is csak azért kellett a lap, hogy fáklyaként szolgáljon az Országháza elötti elsötétült téren.
Nagy Imre unokájának, Jánosi Katalinnak megrázó sorai késztettek az irásra. Elképzeltem és bizony mellbe vágott, hogy mit is érezhetett egy a 4 éves kisleány, aki babázás helyett a napokig zokogó mama és a romániai katonák vérebei között ismerkedett meg az élettel, az emberrel, s bizony megértem, hogy ilyen gyerekkor után az önmagába való számüzetést, az egy életre szóló egyedüllétet választotta. Szeretném, ha minden kis magyar Katalin megértené, hogy édesapáikat úgy nevelték, hogy amirõl sirás nélkül nem tudunk beszélni, arról hallgatni kell! Jánosi Ferenc, Katalin Édesapja is csak ennek a törvénynek engedelmeskedett, ezért hallgatott maga és apósa megkinzatásáról és arról, hogy belõlük a zsarolók „a vallomást” feleségeik és gyermekeik megölésével fenyegetve csikarták ki.
De mondanék valami mást is, valami olyant amit az 1956-ban még csak 4 éves kislányok nem láthattak, nem érthettek: Azt, hogy a Nagy Imrék, Jánosi Ferencek, Szabó bácsik és Angyal Pisták hõsi kiállásukkal és az életük árán, de halálra sebezték a kommunizmus behemótját és õk azok akik elinditották a 20. század legfontosabb szellemi áramlatát: az emberiség közös harcát a szabadságért, minden ember szabadságáért!

35 Nap
Katalin Édesapjához hasonlóan, én sem beszéltem, – még a gyerekeimnek sem, – példáúl Marikáról, kinek életét a Móricz Zsigmond Körtér védelmekor oltotta ki egy szoviet páncélos. Marika, mielött elveszitette volna eszméletét, a száj fölé helyezett fülembe még ezt suttogta: „Öcsi, van egy kis cukor a zsebemben, vegyél!” Danner Jancsiról, – kinek életét megmenthettem volna, ha tudok lõni, de nem tudtam – róla sem tudtam mesélni gyerekeimnek. Jancsit magyar pufajkások géppisztolysorozata ölte meg a Mûegyetem fõkapujánál. Életemben elõször akkor érzékeltem, hogy mi is a halál, amikor az õ leesett cipöjét próbáltam a már merev lábára visszaerõszakolni, s persze nem ment. Barátaim voltak mindketten, mellettük álltam távozásuk perceiben és velem vannak ma is, emlékük rányomja bélyegét minden gondolatomra, de beszélni ma sem tudok róluk.

Amikor az ember karjai között meghal egy barátja, attól valahogy megváltozik. Én legalábbis 20 éves korom óta magamban hordozom Jancsi és Marika emlékét. Hordozom az emlékkel járó bûntudatot is, elvégre közös álmainkért õk az életüket adták, én meg a harcot túlélve elmenekültem. Nem panaszkodásként emlitem a büntudatot, nálam energiaforrás is az, hasznát veszem annak! Különösen azért veszem hasznát, mert optimizmussal vegyül. Ezt az optinizmusomat szeretném megosztani a magyar Katalinokkal, kik úgy érzik, hogy a pesszimizmus és önrombolás korát éli népünk, hogy képtelenek vagyunk erõt meriteni az 1956-os hösi napok emlékeibõl, képtelenek vagyunk rendezni végre közös dolgainkat. Szerintem nem igy van!

Én 1956-ban úgy ettem a vadidegenek asztalánál, úgy aludtam az idegenek ágyában, hogy közben, a zsebemben lapuló 20 forintomat soha senki el nem fogadta! Én azzal a 20-assal a zsebemben léptem át az osztrák határt, mert tõlem a szabadságharc 35 napja alatt soha, senki pénzt el nem fogadott! A mi hazánk minden magyar asztalánál elég volt fizetségnek a nemzetör karszalagom! Ez a nemzetiszinü karszalag engem családtaggá tett egy nemzet minden otthonában.

Engem ennek a 35 napnak az emléke azért tett egy életre optimistává, mert megmutatta, hogy milyen bátor, áldozatkész és hazaszeretõ tud lenni az átlagos magyar ember. Micsoda kitünõ nyersanyaga, téglája képes lenni az átlag ember egy egészséges lelkü társadalomnak akkor, amikor hisz a vezetõiben és a célban melyért a nemzet harcol. Én ma is, – december 5 után is – optimista vagyok, mert tudom hogy a Jancsiknak, a Marikáknak és a félévszázad elötti házigazdáimnak vére nem válhatott vizzé fiaikban és unokáikban! Tudom, hogy gyógyitható az a lelki rombolás ami az én hazámban végbement. Tudom, hogy hiába próbálták meg fiainkból és unokáinkból kiölni a közösségi tudatot, önbecsülést és hazaszeretetet, mert a Jánosi Katalinok és Kopácsi Jutkák vallomásai nem engedik, nem engedhetik, hogy azt megtegyék!

Igen, egyenlöre még nem csak 56 szelleme hiányzik tankönyveinkbõl, de hiányoznak a Bibó Istvánok és Deák Ferencek útmutatásai, tanitásai is. Tudom, hogy egyenlöre még nem zártuk le a multat, nem volt még igazi rendszerváltás, de tudom azt is hogy Róma sem három nap alatt épült és hogy Amerika sem követte mindig Kennedy elnök bölcs tanácsát: „Ne azt kérdezzed, hogy mit kaphatsz nemzetedtõl, hanem azt, hogy mit adhatsz a hazádnak!” Én hiszem, hogy a mai magyarság is képes lesz lezárni a multat, képes lesz rendezni és begyógyitani a kommunista mult ejtette lelki sebeket, elvégre apái ennél sokkal többre is képesek voltak.

Az Irószövetségi Ládák Emléke
Vajjon hány nemzet mondhatja el magárról, hogy fõvárosa utcáin õrizetlen halmokban állt az irószövetségi gyüjtõládákban a papirpénz? Vajjon van még egy városa a világnak, ahol ez elképzelhetö? Van egy város ahol elõfordult, hogy a koporsó árát úgy számolhatta ki magának az özvegy, hogy nem állt mellette ellenõr, hogy miközben õ kiszedegette a ládából azt a 600 vagy 800 forintot, közben, mint õsszel a falevelek úgy hullottak a ládába az adakozók bankói? Nem, ezt csak Budapest népe, ezt csak a Jánosi Katalinok mondhatják el apáik fövárosáról!
Ugyanakkor igenis szükség van a megbékélésre! Szükség van arra, hogy a romániai és recski raboknak és rabtartóknak, a Terror Háza kinzottainak és kinzóinak az unokái végre békében és a multat maguk megett hagyva együtt épithessék a szebb magyar jövöt. Oka van a Jánosi Katalinoknak az optimizmusra, mert ehhez a megbékéléshez nem kell sok, de ami kell, az viszont elengedhetetlen! Ahhoz, hogy a társadalom, a rabtartóknak meg a néhai pufajkásoknak megbocsájthasson, ahhoz nem kell bosszú, nem kell Nürnberg vagy akasztás, ahhoz csak az kell, hogy õk bocsánatot kérjenek népüktõl. Ez viszont elengedhetetlen!

Amikor 1990-ben a Magyarországi Zöld Párt képviselõjelöltként elinditott engem Horn Gyula ellen, akkor összefutottan vele Somogyban, Nagyatádon. õ a kézét nyujtotta és én nem voltam képes abba belenyúlni. Láttam a szemén, hogy rosszúl esik neki, de azt nem láttam, hogy értené is, hogy mivel tartozik, nem nekem, de egész népének! Mert aki nem kér bocsánatot, aki nem vallja be, hogy bûnt követett el, aki a pufajkások tetteit mentegeti, aki a Danner Jancsik meggyilkolását mint „eseményeket” szeretné besöpörni a történelem szõnyege alá, annak nem lehet megbocsájtani!

A másik lépés ami elengedhetetlen és amit szomszédaink közül többen már megtettek, az a titkosrendörségi jelentések nyilvánosságrahozatala, mert egy egészséges társadalomnak ismernie kell a multját! Csak a multját ismerve, azt elfogadva tud egy társadalom a jövöjére koncentrálni! Mindenkinek tudnia kell azt is, hogy ki volt a besúgó a házban, azt is, hogy kiröl, kinek és mit jelentett a besugó, de tudnia kell azt is, hogy a besugó tetteiért sem a pártja, sem vallása, származása, gyereke, vagy unokája nem felelösek! Azért egyedül csak ö maga felel! A társadalom egészének tudnia kell, hogy a besúgás vagy a hazaárulás nem jobb vagy baloldali tettek, nem konzervativ vagy szabadelvü tettek, azok egyszerüen csak bûnök, melyekért egyének felelõsek.

Én hiszek abban, hogy a magyar nép kigyógyul a kommunizmus lelki fertõzésébõl, lezárja a multat, felszámolja az egymásramutogató testvérharcot, a nemzeti összefogást megbénitó pártoskodást. Amikor megtörtént majd ez a valódi rendszerváltás, amikor kiderült, hogy minden pártban meghúzódtak néhai besúgók és pufajkások, akkor megérti majd a társadalom azt is, hogy valaki nem attól lesz hazaáruló, mert konzervativ, vagy szabadelvü, hanem attól, hogy szemét ember, s akkor majd, a Jánosi Ferencek személyeiben lesznek újra példaképei a magyar ifjuságnak.

Betört Ablakú Kirakatok
Gondoljunk csak az érintetlen árukra a forradalmi harcoktól betört ablakú boltok kirakataiban. Hát nem hihetetlen, hogy azokban a napokban nem akadt senki akinek a potya zsákmány fontosabb lett volna, mint a forradalom tisztasága? Hát nem hihetetlen, hogy elsötétedhettek a város utcái és mégis, amikor másnap újra felkelt a nap, az áruk még mindig érintetlenül ott álltak a polcokon. Hát van még egy népe a világnak, mely ekkora egységre, ekkora önfegyelemre lenne képes? Vagy gondoljunk a falusi kocsikra, melyekrõõl a gazdák ingyen osztották az élelmet a harcoló fõváros utcáin. Hát, ha apái ilyenek tudtak lenni, akkor a mai magyar társadalom miért ne lenne képes összefogni és begyógyitani a huszadik század ejtette lelki sebeket?

Hát persze hogy képes! Elvégre a Magyar Szabadságharc szelleme sem aludt ki az 56-os hõsi napok elmultával. Élt az példáúl 1958. június 16-án is, amikor New Yorkban megtudtuk, hogy Kádárék meggyilkolták Jánosi Katalin nagypapáját, Maléter Pált, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Szilágyi Józsefet és a Szabó bácsik után már készülnek az Angyal Pisták és Mansfeld Péterek meggyilkolására is. Erre a gaztettre válaszul próbáltuk meg elfoglalni a New York-i szovjet ENSZ konzulátust a Park Avenue-n és ott felállítani a Szabad Magyar Kormány képviseletét. Ennek a képviseleti testületnek lett volna, a valódi munkásvezér, Kéthly Anna a vezetõje, aki akkor a Nagy Imre kormány egyetlen szabad földön élõ tagja volt. A New York-i rendõrség megakadályozta tervünk kivitelezését, és én e miatt börtönbe kerültem.

A Jánosi Katalinoknak és a felnövõben lévõ magyar ifjuságnak tudnia kell, hogy abban a 10 személyes börtöncellában ott volt velem Péter bátyámon kivül példáúl Lovas Gyurka is. õ Nagy Imréék meggyilkoltatásának hirére megmászta az ENSZ épülete elött a zászlórudat melyen a gyilkosok zászlaja lobogott, s csupasz kézzel leszakitva azt zuhant le a több emelet magasról a betonra. De ott volt velem a börtöncellában Tóth Csanád is, akinek édesapját azért akasztották fel, mert riporterként ki merte kutatni és le merte irni, hogy Mindszenty Józsefbõl a vallatói miként is csikarták ki a vallomását, – mert kedves Katalinnak, mindenkit(!) vallomásra lehet birni! Késõbb különben Csanádból az Egyesült Államok államtitkára lett és 1978-ban, Cyrus Vance külügyminiszterrel, õ vitte haza a Szent
Koronát.

A Jánosi Katalinoknak talán azt is tudnia kellene, hogy nem csak a nagyapjával egyidõben felakasztott Angyal Pista volt zsidó, de zsidó volt az a Recsket megjárt Fábián Béla bácsi is, aki abban az idõben a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének elnökeként, minket a new yorki börtönbõl kiváltott. Azért helyes ezt kihangsúlyozni, mert a kommunisták burkoltan szitották az antiszemitizmust. Azért adták a hatalmat a Rákosi Mátyások és Péter Gáborok kezébe, hogy a nép a bünökért ne öket, hanem a „zsidókat” hibáztassa. õk abból sem csináltak titkot, hogy sok volt a „zsidó ÁVHs” Recsken. Arról viszont mélyen hallgattak, hogy a recski rabok között is sok volt a zsidó származású magyar! Arról sem esett szó a pártlapokban, hogy a Tüzoltó utcai szabadságharcosok hös parancsnoka, az Auswitzot túlélö Angyal István, akit a forradalom bukása után Kádárék pufajkásai felakasztottak, õ is is zsidó volt.

A Jövõ
Én optimizmussal nézek a jövöbe, elvégre ma már szabad az ország, ma már a Jánosi Katalinok és gyermekeik már a Népszabadságban olvashatják ezt az irást. Ma már csak önmagunkkal kell megküzdenünk ahhoz, hogy lelkileg is meggyógyuljon a magyarság. Ehhez pedig csak az kell, hogy felhagyjunk az önrombolással, testvérharccal és a tehetségünket arra használjuk, amire ezer évig használtuk: Középeurópa vezetésére.

Én tudom, hogy erre képes az a magyar nép, – melynek fiai nem csak a kommunizmust sebezték halálra, de megismertették az emberiséget az atomerövel és a számitógéppel is. Én tudom, hogy e nép képes lesz végre arra is, hogy összefogjon és törõdjön nemzete jövöjével. Én tudom, hogy a Jánosi Katalinok társadalma képes erre, elvégre apáik és nagyapáik ennél sokkal többre is képesek voltak. Én tudom, hogy a magyar történelem perspektivájából nézve, ez az elmult 15 év csak egy jelentéktelen kis zökkenö a magyarság életútján. Mi ez a 15 év a Mohi Pusztai vereséghez? Mohácshoz vagy 1848-hoz? A magyarság hatalmas életerejét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy nemcsak kiheverte a tatárt, törököt, osztrákot, de Mohi Pusztát IV Béla, 48-at pedig Deák Ferenc követte.

Én nem csak hiszem, de tudom is, hogy amikor tudatunk már megemésztette a huszadik század tragédiáit, amikor már beforrottak a kommunizmus és fasizmus ejtette lelki sebeink, tehát amikor a nemzet már megbékélt önmagával és újra egységbe forrott a fizikailag és lelkileg is szétszakitott nemzet, akkor majd mi is követjük a IV Bélák és Deák Ferencek példáját és újra nagyot alkotunk. Nem kell ehhez sok, csak annyi, hogy mi magunk elhiggyük, hogy unokáink jövõje rajtunk múlik és hogy most már tényleg miénk az ország! Ezért kell odafigyelni a Jánosi Katalinok vallomásaira is, ezért kell résztvenni a szavazásokon is, és persze ezért kell a nemzet vezetésére bölcs türelemmel kiválasztani a 21. század Deák Ferencét.

Lipták Béla
1956-ban, a Mûegyetemen, a “16 Pont” egyik megfogalmazója volt, s most azon dolgozik, hogy az 50. évfordulóra emlékmõ hirdesse e pontok születésének emlékét. Amerikában tanitott a Yale egyetemen, irt 26 mûszaki könyvet, –közülük 3-hoz Teller Ede irta az elõszót, s ma az olaj után következõ hidrogén– alapú energia gazdaság mûszaki kivitelezésén dolgozik.

Lipták Béla as 1956-os emlékeit megírta egy könyvben, amelynek magyar címe “35 Nap”, és az angol kiadása “A Testament of Revolution” cím alatt jelent meg.

KISZABADULÁSOM
1956 szeptember elsején szabadultam ki a kommunisták börtönébõl. Amikor megérkeztem Oroszlánból Budapestre az állomáson Baktay Erwin fogadott. Mondta, hogy érezte, hogy lekésem a vonatot es így most jött ki engem fogadni. Ö egyébként 1950 júniusában megjósolta, hogy mikor fognak letartóztatni, de életben kiszabadulok.
A vonatállomásról mentem haza a Szentkirályi utcába. A ház elõtt a volt szakácsnõnkkel találkoztam, aki rettenetesen megijedt tõlem, és sûrü keresztvetés közben elviharzott. Én futottam utána és leállítottam. Bár minden erejét összeszedte, hogy tõlem elfusson, de kövérsége és életkora nem engedte, hogy utól ne érjem. Megragadtam a karját és kérdeztem , hogy miért fél tõlem. Én vagyok Lengyel Alfonz, teljes életnagyságban. A szája lila lett és egész testében remegett.
Végre látta, hogy nem viszem a mennyekbe, ahova még jóideig nem nagyon szeretett volna menni. Lecsillapodott és megtudta, hogy én nem haltam meg, és nem a lelkem árnyéka kerülgeti õt.
Megmondta nekem, hogy az édesapám egy évvel elõtte Karácsonykor halt meg és csak a nevelõ anyám él egyedül a lakásunkban. Azt is mondta nekem, hogy azért ijedt meg, mert az édesapámnak 1500 rubelbe került, hogy megtudja, hogy engem szökés közben agyonlõttek. Ezért a hazug értesítésért szegény apám még fizetett is.
Másnap el kellett mennem a rendörségre bejelentkezni. Átnyújtottak nekem két levelet. Az egyik a börtönhatóságoktól jött, amiben felszólítottak hogy fizessem ki a hat évi lakást és kosztot amit nekem adtak. A másikban pedig a kinevezésem volt Dr. Kardos Laci Fõigazgató aláírásával, hogy engem kineveztek a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Múzeumába Fõelõadónak.
Ahogy kilihegtem magamat el is mentem a Múzeumba ahol a volt fõnököm nagy szeretettel fogadott. Elmondta nekem, hogy egy ÁVÓs tiszttõl tudta meg aki NEKOSZ-osa volt akkor amikor Kardos Laci volt a Népi Kollégium Igazgatója. Õtõlle tudta meg, hogy engem nem tudtak megtörni, és szeretettel bele egyezett, hogy az Õ múzeumába osszanak be. Laci adott nekem egy szobát könvvekkel és megengedte, hogy egy darabig ne dolgozzak, hanem tanuljak. Lényegében nem sokat kellett tanulnom, mert a magán-zárkámban, hogy életben tartsam magamat, állandóan ismételtem azt, amit a jogon és a Bölcsészeten tanultam. De azért azután a rettenetes bánya munka után, bizony igen jól jött egy kis pihenõ.

OKTÓBER 23
A múzeumban a kollegák mindegyike, bár nem merte mondani, hogy Isten Hozott, de nagyon szelíd tekintettel néztek mindig rám, és itt-ott a vállamat is megsímogatták. Egyik nap Kardos Laci hívott kintrõl telefonon. Közölte velem, hogy ki ne merjek meni a Múzeumból amig Õ nekem nem szól. Az ÁVO és a Belügyminiszter megengedte a diákoknak, hogy a Petõfi Szobornál tüntessenek, de Õ úgy érzi, hogy ez csak arra jó, hogy “ugrásszerûen” a Sztalini Kommunizmusból a DeStalinizált kommunizmusba térjünk át. Figyelmeztetett, hogy én most jöttem ki a börtönbõl, egy megbélyegzett volt Horthista Tiszt. Még akkor is ha õk rendezték ezt a forradalmi átalakulást, akkor is kereshetnek bûnbakot, hogy arra kenjék a “forradalmat”.
Nem egészen egy óra múlva Kardos ismét hívott és boldogan mondta, gyere Alfonz, ez már a mi FORRADALMUNK. Mire én már a Múzeumtól, ami a Könyves Kálmán Körúton volt, a városba beértem, akkor már a diákok a Rádiónál ordítoztak. Mivel a nevelõanyám a Rádió mögötti házban lakott, én abba az irányba indultam, és láttam a tömeget. Elsült az elsõ fegyver, majd akik közelebb voltak a Rádió kapujához mint én azok benyomultak elõször és utánuk ment velem együtt a többi. Az éjjel én nem mentem vissza a Múzeumba, hanem a Szentkirályi utca 29-ben levõ lakásunkon aludtam.
A rádióban hallottam, hogy a Corvin Közben és a Moszkva téren van két fontos góca az ellenállásnak. Elmentem a kommunisták könyvesboltja felé, és ott láttam, hogy emberek hordják ki a könyveket és máglyán elégették. Úgy eszembe jutottak a történelmi könyvégetések az ókortól napjainkig. Annak idején mi mindig elítéltük, de most valahogy úgy éreztem, hogy ezek nem könyvek voltak, hanem az emberi szabadságjogát elvevõk instrumentumai, az emberek igában tartásának szellemi eszközei. Igy én is közéjük álltam és égettem a könyveket.
Halottuk, hogy kisebb csoportok itt ott össze ütköztek a biztonsági szervek fegyveres alakulataival. Politikai tiszteket civil ruhában kóvályogtattak az utcákon, hogy felmérjék a helyzetet, vagy zavart keltsenek a szabadságharcosok között. Lényegében az egész nép ellenállt, még az is, aki kommunista volt, mert sokan kényszerbõl léptek be, vagy nem “olyan lovat akartak”. Többen voltak olyan, mint az a kommunista, akivel a rab korházban találkoztam, akik idealizmusa a kommunista párthoz vezetett, de onnan kiút nem volt.
Persze olyan csepeli munkások is voltak, akik a Nemzeti szocializmus hívei voltak és 1945-ben átváltottak az Internationális kommunizmusra. Azok is csalódtak, ezért 1956 október 23-án kimentek az utcára kiverni a Szovjet csapatokat és azok áruló Magyar kommunista bérenceiket.

SZABADSÁG
A tûzszüneti csendben a Papp Ervin csoporttal megalapítottuk a Keresztény Világnézetû Magyar Politikai Foglyok Szövetségét. Én lettem annak megbízott elnöke. Az alapító okmányt Nagy Imre kormánya elismerte. Ezt az okmányt magammal vittem Amerikába. Amikor pedig a Volt Magyar Politikai Foglyok Világszövetsége megalakult, akkor én ezt a Keresztény Világnézetû Politikai Foglyok Szövetséget abba fúzionáltam, mert nem volt szükség két hasonló Politikai Fogoly szövetségnek lennie. Így ennek lettem hivatalból Társelnöke.
Közben az én Ludovikai évfolyamtársam, Pálinkás Pál páncélos õrnagy Mindszenty-t kiszabadította és elvitte a Várban lévõ Rezidenciájára. Pálinkást a Ludovikán még Õrgróf Pallavichini Pálnak hívták, de nem tetszett a neve a kommunistáknak és át kellett változtatni a nevét Pálinkásra. Õt a Szabadságharcunk leverése után kivégezték.
Nemsokára a Grosz érsek elleni per Papp Ervin csoportját felvittem a Herczegprimás úr irodájába és ott bemutatkozó látogatást tettem a csoporttal. Engem a Herczegprimás úr mint régi barátját fogadott, akinek Õ adta fel az utolsó kenetet a Veszprém-i hadikorházban, miután mint a SOLT-i századparancsnoka a Solt-i hídfõben sulyosan megsebesültem. Késõbb Mindszenty segitségével 1948 júniusában jutottam be a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumába elõadónak.
Mindszenty a Rókus Korház plébánosával együtt megbízott minket az Actio Catholika ujjászervezésével. Ezzel foglalkoztunk néhány napig eredménytelenül, mert a Rákosi korszakból ottmaradt Béke Pap kijelentette, hogy neki a Mindszenty senki és ha ki nem takarodunk onnan akkor kihívja az ÁVO-t és elvitet minket. Én mondtam neki, hogy hívhat ki akit akar, de mi innen ki nem megyünk. És nekikezdtem az irattárat átnézni.
Közben vissza mentünk a Mindszenty irodájába beszámolni és enni. Késõ délután amikor lementem a Mindszenty irodájának udvarára, itt láttam Dr. Kardos Lacit ácsorogni. Megkérdeztem tõle, hogy mit csinál ott az udvarban. Várta, hogy mikor mehet be beszélni Mindszenty-vel. Közben külföldi ujságírók ki-be járkáltak, valamint a bécsi Karitasz segélyszervei is hosszú tanácskozást folytattak az irodában. Laci nekem elmondta, hogy Nagy Imre üzenetét akarta átadni amelyben kéri, hogy ne rombolja le a rádió beszédével azt ami jó, és búzdítsa a népet, hogy segítse Nagy Imre kormányát, mely elfogadta a több párt rendszer alapján való demokratikus választás kiírását.
Úgy éreztem akkor magamat, mint a közvetítõje Magyarország egyik történelmi nagy fordulójának. Olyannak, mint aki hírre vitte a Tatárok kitakarodását és az akkori magyar közjogrend csorbátlan továbbfolytatását. Ettõl a feladattól felvertézve rohantam be az irodába, és Mindszenty-t félrevonva elmondtam neki az üzenetet. Rám nézett azzal a jóságos szemeivel, és azt válaszolta, hogy felkérés nélkül is azt dolgoztatta ki az esti rádióbeszédének írójával, mert tudja, hogy milyen felelõség nehezedik rá, mint akire a nép lelkiségében is felnéz. Meg azt is hozzátette, amit a beszédében is megemlített, hogy neki sem a nyilasok vagy a kommunisták alatti viselkedésével nem kell a nemzettõl BOCSÁNATOT kérni, mint ahogy sokan most milliókra rugott ártatlan emberek kiírtása után bûnbánóan a rádióban megtesznek.

NOVEMBER 4
Az Actio Catholika akkori egyházi vezetõje kérte, hogy November 4-ikén reggel menjek be az irodájába, mert meggondolta magát és át akarja adni nekünk az Actio Catholika vezetését. Mondanom sem kell, hogy másnap reggel amikor meghallottam Nagy Imre világba kiáltó SEGÉLYHÍVÁSÁT, nem mentem el az irodát átvenni, mert úgy jártam volna mint ahogy a Nagy Imre Parlamenterjei a szovjettal való tanácskozása alatt. Azoknak Parlamentárokat védõ nemzetközi jog védelme alatt voltak, mégis kiírtották õket.
Kádár, aki a Rákosiék börtönében ült, mégis elvállalta Magyarországnak a szovjet mintára való vezetését. Elõször miniszterséget vállalt a Nagy Imre Kabinetben. Kijelentette, hogy most a történelem során elõször igazán szabad a Magyar, majd a Szabadságharcunkat elárulva az elvtársait akasztatta fel.
Én elmentem egy darabig még dolgozni a Múzeumba, de amikor megtudtam, hogy a Szabadságharcosokat és a kiszabadult politikai foglyokat elkezdték összeszedni, kértem Dr. Kardos Lászlót, hogy segítsen kiszökni nyugatra. Laci segített is. Senki nem tudta a feleségén kívûl, hogy Laci és barátja Szigeti Attila engem segít kijutni Ausztriába.
Laci felesége átadott nekem egy Bécsben tartózkodó magyarcsempész nevét, akivel majd küldjek egy köszönõ levelet Lacinak és Attilának, nehogy megharagudjanak rám, hogy még meg sem köszönöm a segítségüket. Én a papírt eldobtam és soha azzal a személlyel kapcsolatot nem vettem fel. Mégis egy “köszönõ levél” érkezett a nevemben, amit én soha meg nem írtam. Ezen hamis levél alapján Lacit, Attilát és még sokan másokat letartóztattak és részben börtönre itéltek vagy felakasztottak. Amikor Magyarországról kimentek a szovjet csapatok én látogatóba Budapestre mentem. Akkor tudtam meg egy politikai börtöntársamtól errõl a levélrõl. Én Amerikába visszatérve, eskû alatt a Magyar Nagykövetségen hitelesítettem egy deklarációt, amiben kijelentettem, hogy nekem sem személyes sem levélbeli kapcsolatom nem volt nyugatról egy én nevemben küldött hamis levél alapján perbe fogottakkal. Ezt a per irattárában elhelyeztem. A kijelentésemben az is volt, hogy tudom, hogy ez a nyilatkozat már nem segít azokon, akiket elitéltek, de az utókor tudja meg, ha az ügyeket kutatják, hogy milyen hazug és hamis dokumentumokkal itéltek el vagy végeztek ki becsületes magyarokat.

NYUGATRA
1956 december 13-ikán indultam el Budapestrõl és december 24-ikén Pamhage-nél léptem át a magyar határt. Mivel a vizbe beleestem teljes testemre rámfagyott a hideg viz. Gruberek találtak meg az osztrák zászló mellett a havon eszméletlenül. Hazavittek és orvost hívtak, aki életet vert belém. Majd Bécsbe mentem és a Karitasz-nál jelentkeztem. Elmondtam, hogy a Hercegprimás úr bízott meg engem az Actio Catholika világi vezetésével Budapesten. Azonnal beosztottak dolgozni a Karitasznál addig, amig valahova engem mint menekültet elszállítanak.
Egyik nap kétségbeesve mondta az egyik beosztott nekem, hogy egy magyar lány öngyilkosságot kisérelt meg. Szeretnék, ha én beszélnék a lánnyal. Természetesen elvállaltam. Elmondta, hogy a võlegénye most érkezett oda a Melbourne-i Olympiászról és az Osztrák Kormány csak úgy engedi õket összeházasodni, ha a szüleitõl kap erre írásos engedélyt. A szülei viszont meghaltak. Én erre vállalkoztam, hogy örökbe fogadom és megadom az engedélyt a házasságra. Egy nagyon szép esküvõt is szerkesztettem nekik. Õk Amerikába mentek, majd ott nemsokára el is válltak. Így nézett ki ez a halálos szerelem. Ez volt az utolsó hír amit hallottam róluk, és azóta minden kapcsolatom velük megszûnt.
Egyik nap elmentem az amerikai nagykövetséghez, ahol hosszú sorban vártak a magyar menekültek az amerikai beutazási engedélyre. Ahogy ott nézegettem, egy hóri horgas katolikus pap kiáltott rám: Alfonz, hát Te nem ismersz meg engem? kérdezte. Én vagyok Domján Imre Miskolcról. Az édesanyám tanított együtt a Te nagynénéddel.
Mivel Imre (most mar Emericonak hívta magát) már 1933-kor kiment nyugatra és majd a Vatikánban a Gregorian Institutban tanult és pappá szentelték, majd kikerült Kaliforniába, így bizony a kisgyermekbõl, akire én ráismertem volna, egy nagyon magas és sovány pap lett.
Elmondta, hogy Bing Crosby-tól kapott pénzt, hogy egy néhány menekültet segítse az USÁ-ba, így ha akarok menni, akkor engem is rátesz a listára. Én igent mondtam, majd a nagykövetségi kihallgatás után, ami magyarúl folyt mert Dr. Tihanyi Laszlo fõkonzul Magyarországon született, amerikai diplomata lett, és Salzburgba küldték, hogy az ottani táborban az Amerikába szállítandó menekülteket kihallgassa. Mint érdekességet kell mondanom, amikor Tihanyi 16 év mulva nyugdíjazása után mint Distinguished Service professor, a Northern Kentucky Egyetemen kollegám lett.
Salzburg után, Bremerhavenbe küldtek minket és a General Walker hadihajón hosszú és hasmenésekkel valamint hányásokkal “kifestett” hajón megérkeztünk New York kikötõjén keresztûl az IGÉRET FÖLDJÉRE…

Dr. Lengyel Alfonz, RPA
Ludovika Akadémiát és jogot végzett Magyarországon. A Sorbonne Mûvészettörténeti és Régészeti Intézetében (Párizs) doktorált. Nyugalmazott amerikai egyetemi tanár. Az 56-os Forradalom alatt megalapította a Keresztény Világnézetû Politikai Foglyok Szövetségét. Jelenleg a Sino-American Field School of Archaeology amerikai igazgatója.

1956 õszén egy Duna-menti kis nemzet férfijai, asszonyai és gyermekei szinte egyt õl egyig fellázadtak és harcoltak egy lélegzetvételnyi szabadságért.
Ez a történet err õl a küzdelemr õl szól. De nem ez az igazi történet. Sem szóban, sem írásban nem lehet visszaadni azt, ami valójában történt. A magyar felkelés története vérrel íródott.

Ernõ
A magyar forradalom harcai 1956. október 23-án kezd õdtek. El õz õ nap Ern õ, a 22 éves diák egy hajnali kett õig tartó gy õlésen vett részt a Budapesti M õszaki Egyetem el õadótermében. A gy õlés célja egy utcai tüntetés megszervezése volt, hogy állami reformokat követeljenek az elnyomás enyhítésére. Elvégre, érveltek a diákok, a lengyelek – félreállítva kormányuk keményvonalas tagjait – nemrégiben bizonyos fokú liberalizációt vívtak ki. Sztálin halott volt. Nem Nyikita Hruscsov, a robosztus bányász fia volt az, aki maga is könnyített saját népének béklyóin? Nem õ volt az, aki elítélte Berija titkos rend õrségének túlkapásait?

A szónokok egyike, egy alezredes, az egyetem katonai oktatója figyelmeztette a hallgatókat, hogy a hadsereg általános parancsot kapott a tüntet õk megfékezésére.

Október 23-án délután kett õkor kezd õdött a tüntetés, ahol Ern õ és társai is jelen voltak az 1848-as forradalomban a magyarok oldalán harcoló Bem József lengyel tábornok tiszteletére állított szobornál. De a fiatalok nem sokáig id õztek ott.

Tisztelettel adóztak Bem h õsiessége el õtt, és szolidaritásukat fejezték ki a lengyel nép szabadságmozgalma iránt. Azután csendben a Parlamenthez vonultak.

Délután fél hatkor a budapesti rádió tudósított az eseményekr õl. Ezután jött egy jelent õs engedmény, egy szalmaszál, amibe bele lehetett kapaszkodni. Eleinte a belügyminisztérium, keményen ellenezve minden, a népet érint õ megmozdulást, betiltotta az összes demonstrációt, de most a kommunista párt politikai hivatala megváltoztatta a döntést.

Növekv õ tömeg
El õször csak néhány ezren voltak, de csatlakoztak fiatal munkások, járókel õk, sof õrök, katonák, öregek, és középiskolások. A hatalmas tömeg több tízezresre gyarapodott. Az utcák jelszavaktól zengtek: ’Kossuth népe, meneteljünk el õre kéz a kézben!’, ’Új vezetést akarunk – Nagy Imrében bízunk!’. Visszhangoznak a kiáltások, nemzeti zászlók lobognak a leveg õben, az ablakok nyitva. Budapest utcáin új szelek fújtak, nagyobb szabadságot hordozva.

Az éneklést követ õen a tömeg kiabálni kezdett. Kommunista jelképekt õl megfosztott zászlók lobogtak a h õvös szélben. Magyar katonai csapatok figyelték a tüntetést, el õször nyugtalankodva, majd helyeselve. Spontán módon, minden felhajtás nélkül a tömeg hirtelen megindult a rádió felé, hogy megpróbálja követeléseit bemondatni.

Ekkor fordult át az élénk, de viszonylag visszafogott tiltakozás elkeseredett lázadásba.

Körülbelül két óra telt el, mióta a küldöttség elindult a rádió épületébe. Ern õ és a tömeg aggódni kezdett. Valaki felkiáltott, „Menjünk!” A többiek átvették a kiáltást. Lassan, kérlelhetetlenül a tömeg a rádió felé nyomult.

Ott – emlékszik Ern õ -, rossz híreket kaptunk: küldöttségünket letartóztatta és fogva tartotta az ÁVO. Csak egy dolgot tehettünk: ki kellett szabadítani barátainkat. Tudtuk, mit tennének velük, már annyi embert megkínoztak és megöltek. Támadást indítottunk az épület ellen.

Eközben egy másik diákcsoport a kommunista újság székhelyére ment, és meggy õzték a nyomdászokat, hogy nyomtassanak forradalmi röplapokat. Amikor az újság vezet õi megérkeztek, hogy megnézzék, mi folyik a nyomdában, a diákok tüzet nyitottak az autójukra. De visszatérve a rádióhoz: a rend õrség úgy tartotta távol az épülett õl a diákok rohamát, hogy vadul belel õtt a fegyvertelen tömegbe. Ez volt a forradalom els õ véráldozata. Az áldozati oltár a véleménynyilvánítás szabadsága volt.

Feri
A forradalomról szóló, els õ kézb õl származó legelevenebb és legrészletesebb beszámolók egyike Ferié, aki a budai Ganz-gyárban dolgozott, amikor a f õvárosban az elégedetlenség els õ morajai hallatszottak.

Hatezer munkás lehetett az üzemben – emlékszik vissza Feri. – Kommunisták és nem-kommunisták egyaránt. Ami engem illet, nappal a megélhetésemért dolgoztam, éjszaka pedig m õszaki iskolába jártam, tanulni akartam valamit. Soha nem csatlakoztam egyetlen kommunista szervezethez sem, ezért három évet munkatáborban töltöttem.

Jó néhány nappal a harcok kitörése el õtt a gyári munkások nyugtalanok voltak. Sokan morogtak az alacsony fizetések, a bürokrácia és az általános szabadságjogok korlátozása miatt. Egyszer õen nem tetszett nekik az, ahogy a kormány az országot irányította. Mindenkit folyamatosan megfigyelés alatt tartottak. Naponta lehetett hallani pletykákat az ÁVO éjszakai letartóztatásairól és kivégzéseir õl. Nem bíztunk az újságokban, hiszen természetesen ezeket is a rezsim ellen õrizte.

Hirtelen egy üzenet terjedt el a gyárban – nagy tüntetés lesz délután 3-kor. A dátum október 23-a volt.

A munkástüntetés
A tüntetés fiatalok sorsdönt õ összejövetele volt Bem tábornok szobránál. Ezer munkás is a helyszínre vonult; köztük Laping Feri.
Miután Feri és a munkások meglátták a diákokat, csatlakoztak hozzájuk, és velük együtt harsogták: ’Le a kormánnyal!’, majd a Parlamenthez mentek.

A kormány értesült a zavargásokról és kikapcsolta a világítást – mondja Feri. – Talán azt remélték, hogy a tömeg szétszéled. Ekkorra már besötétedett, és hirtelen csodálatos dolog történt. Emberek ezrei csavarták össze a kezükben lév õ újságpapírt, és meggyújtották õket. Fantasztikus látvány volt a fáklyatenger. Mindenki kiabált és énekelt. A belügyminiszter Ger õ Ern õ végül felt õnt az ablakban. ’Söpredék,’ üvöltött az emberekre. ’Alja népség!’.

Mi visszakiabáltunk. Azután valaki elkiáltotta magát: „Gyerünk a rádióhoz!” És az egész tömeg elindult a városközpont felé. Útközben egyre többen csatlakoztak hozzánk. Ezeknél az embereknél egyáltalán nem volt fegyver. Csak be akartunk jutni az épületbe, hogy bejelentsük a szabadság hírét, de amikor odaértünk, már tartott a tüntetés az épület el õtt.

Megtudtuk, hogy az épületben lév õ ávósok éppen akkor l õttek le egy magyar katonatisztet, aki egy diákokból és munkásokból álló küldöttség élén ment be az épületbe, hogy a kommunisták békés megadásáról tárgyaljanak. Ha jól tudom, ez volt a forradalom els õ véráldozata.

A tejeskocsi
Nem szabad elfelejteni, hogy a rend õrség és a katonaság nagy része velünk volt, nem ellenünk. Az igazi ellenség az ÁVO volt. Ekkor könnygáz bombákat dobtak a tömegbe. Nedves zsebkend õt szorítva arcunkhoz támolyogtunk. Egy tejeskocsi t õnt fel, az ávós sof õrt valaki a tömegb õl felismerte és kiráncigálta. A tejeskannák legurultak a kocsiról, tele voltak fegyverekkel. Felszedtük õket.

Aztán a semmib õl egy sebesült katonatiszt, egy ezredes t õnt fel, és átvette az irányítást. Az arcát találat érte. Sebét ellátták, de jó állapotban volt. Azt mondta, építsünk barikádokat, mi pedig felfordítottunk néhány troli szerelvényt, hogy eltorlaszoljuk a rádió felé vezet õ utcákat. Egy éjszakán át tartó ádáz harc után, másnap délel õtt tízkor a tömeg áttörte az ávós õrséget, és elfoglalta a rádió épületét.

Én magam nem mentem be, mert az ezredes megbízott a bejárat õrzésével, és azzal, hogy ellen õrizzem a be-és kimen õket. Kés õbb megtudtam, hogy az emberek bementek az épületbe és az ávósokat az utolsó szálig lemészárolták. A szabadságharcosok adásba kerültek, és a forradalom Budapest minden zugába szétterjedt.

Engem és néhány barátomat behívattak az ezredes irodájába, ami az utca túloldalán volt, valamelyik múzeumban, ha jól emlékszem. ’Egy autóra van szükségem,’ mondta az ezredes. ’Szerezzetek nekem egy autót!’ ’Honnan?’ kérdeztem. ’Tör õdöm is én azzal!’ mondta. ’Csak szerezzetek nekem egy autót!’ Így hát álltunk Hammerli Jóskával az utcán, és autót kerestünk. Nem voltunk hozzászokva az ilyesmihez, félni kezdtem.

De hirtelen észrevettem egy nagy Mercedes-t, ami felénk tartott. Megállítottuk. Els õ ülésén egy sof õr ült, hátsón pedig egy hölgy. ’Mi vagyunk a forradalom!’ kiabáltam. ’Kifelé!’ Kiszálltak, és mi a Mercedest az ezredeshez vittük, aki nagyon örült neki. Kinevezett minket személyi test õreivé.

A kommunisták és az oroszok
A kommunista kormány ekkora már kétségbeesett volt. A rádióban többször bemondták, hogy kezükben tartják az irányítást, és azt, hogy ez csak egy fasiszta felkelés volt. A lázadók természetesen nem voltak fasiszták. Munkások voltak, diákok, köztük sok kiábrándult kommunista, akiknek elegük lett az életb õl, amit rájuk kényszerítettek.

Ami az oroszokat illeti, be kell valljam, az els õ napokban kevés gondot okoztak nekünk. A katonák közül már sokan régóta Magyarországon tartózkodtak, és megbarátkoztak az emberekkel. Néhányan még segítettek is, fegyvereket adtak nekünk. Ezek voltak a hivatásosak, a veteránok. Aztán voltak azok az orosz csapatok, akiket Hruscsov küldött. Nagyon fiatalok voltak és néhányan közülük azt sem tudták, hol vannak. Azt hitték a Közel-Keletre küldték õket, hogy az izraeliekkel, a franciákkal és a britekkel harcoljanak, akik bevonultak Egyiptomba. Mikor meglátták a Dunát azt kérdezték: ’Ez a Szuezi csatorna?’ Másnap reggel egy csapat embert láttam az utcán. Közelebb mentem. Egy tankon egy fiatal orosz állt, egy id õs hölgy odakiáltott neki, ’Ne l õj ránk, nem akarunk harcolni veled, mi a saját kormányunk ellen harcolunk!’ Erre az orosz, aki még gyerek volt, nem több húszévesnél, könnyekben tört ki és azt kiáltotta, ’Mama, mama, nem lövök, mama…’

A Parlamentnél
Délid õben elterjedt a híre, hogy a Parlament el õtt nagygy õlés lesz. Nem alakult még meg az új kormány.

Mikor odaértem már kb. 50.000 ember gy õlt össze. Az egész tér tele volt id õs és fiatal férfiakkal és n õkkel. Közelebb mentem a Parlament lépcs õihez, hogy lássam, mi történik. A második lépcs õn álltam, a nyakamat nyújtogattam. Orosz tankok kerítették körbe az embereket. És hirtelen tüzelni kezdtek.

A körülöttem állók a földre vetették magukat. Mindenki jajveszékelt. El õször nem láttam ki l õtt kire. Mindenki lökdös õdve futott, amerre látott. Egy pillantást vetettem egy orosz tankra. Felfelé tüzelt. Mai napig nem tudtam rájönni, hogy pontosan mi történt. Néhányan azt mondják, hogy a Parlament tele volt ávósokkal, akik tüzelni kezdtek az emberekre, az oroszok pedig visszal õttek. Kés õbb rájöttem, hogy az oroszok a környez õ épületek háztet õire l õnek, ahonnan az ávósok a tömegbe l õttek. Káosz volt és pánik. Leugrottam a lépcs õkr õl, körülöttem mindenütt emberek voltak, ember ember hátán, mindenki próbált futni, menekülni. A földre estem. Valaki a nyakamra lépett és a földre szorított, nem bírtam lélegezni. Lenéztem a földre és egy nagy vértócsát láttam. Körülöttem emberek rogytak össze. Azt gondoltam magamban, ’Istenem, ezek l õnek ránk. Mindenkit megölnek.’

Valahogyan kiszabadultam és a Parlament épületének sarkához rohantam, ami úgy t õnt, menedéket nyújthat a golyók ellen. Golyózápor csapódott a falba, és én újra a földre hasaltam.

Amikor a lövöldözés egy pillanatra abbamaradt, hason kúsztam a védelmet nyújtó utcasarokig. Egy fiatalember futott felém, a gyomrát szorította. Megbotlott és elesett. Azt kiáltotta, ’Segíts, nem bírok megmozdulni.’ Odakúsztam hozzá, de újra tüzelni kezdtek, õ pedig mozdulatlanul feküdt. Meghalt. Hátam mögül zajt hallottam, megfordultam: egy ávóst pillantottam meg, aki fegyverével a Parlament pincéjének egyik nyitott ablakából célzott. Leadott néhány lövést. Azután az ablak becsukódott, õ pedig elt õnt.

Akkorra már egy tucat ember fedezte fel az utcasarkot, õk is menedéket kerestek, valaki rájuk l õtt. A lövés közvetlen mellettem eltalált három-négy embert. Tiszta vér lettem.

Újra kiszabadultam. Kinéztem a térre, most szinte teljesen üres volt. Egy ment õautó érkezett a tér közepén fekv õ sérültekhez. Két fehérköpenyes férfi szállt ki a ment õautóból, de egy gépfegyvert õz azonnal végzett velük. Azt gondoltam magamban, ’meg fogok halni, nincs remény.’ De elhatároztam, hogy teszek még egy menekülési kísérletet. Felálltam. Elkezdtem rohanni át a téren, de megbotlottam a gyepet körülvev õ drótba. Teljes er õvel a földre estem, elájultam. Mikor visszanyertem az eszméletemet láttam, hogy egy középkorú n õ fekszik mellettem. ’Kérem,’ könyörgött. ’Segítsen kijutni innen. Eltalálták a lábamat, nem tudok járni.’

Hóna alá nyúltam, megpróbáltam behúzni egy fa mögé.

Ekkor eltalálta egy lövés. Kis ideig tartottam, de láttam, hogy meghalt. Elengedtem, és szaladtam mint a nyúl.

Távol a lövésekt õl
Fogalmam sem volt, merre rohanok, de egyszer csak észrevettem magam el õtt egy hatalmas kirakatot, lendületet vettem és beugrottam rajta. Egy kommunista könyvesbolt volt. Szinte eszel õsen nevettem. Beljebb mentem, és megláttam egy folyosót egy lefelé vezet õ lépcs õvel. Letántorogtam rajta. Egy emberekkel teli pincébe értem, akik a lövöldözés el õl rejt õztek el. Valaki azt mondta, ’Nem maradhatunk itt, az ávósok a tet õn vannak és le fognak jönni.’ Egy kis öregember nagyon izgatott lett, mikor meglátott koszosan és véresen. Megragadott és azt kiáltotta, ’Mutassuk meg nekik, hogy mit csináltak velünk a kommunisták. Menjünk az amerikai követségre.’

Ezt tettük. Egy amerikai hivatalnok jött elénk. Meg volt döbbenve. Azt mondta, értesítette kormányát a történtekr õl. Egyebet nem tehet értünk, mondta.

Útban hazafelé megálltam a rádiónál. Az ezredes ott volt. Rám bámult. ’Hol a pokolban voltál?’ ’A Parlamentnél’ feleltem. Erre azt mondta, ’Rettenetesen nézel ki. Jobban teszed, ha megmosakszol, nem járkálhatsz így az utcán.’

Így hát hazamentem, megfürödtem és tíz órát aludtam. Másnap reggel a rádióhoz akartam menni, ahogy az ezredes meghagyta. Az utca szokatlanul csendes volt, nem volt semmi forgalom. Néhány járókel õ mellettem elhaladva azt mondta, ’Itt vannak az orosz tankok.’

Egy barátomhoz mentem, de nem volt otthon. A kapualjban egy 11 éves kisfiú állt, kezében egy kis puskát tartott. Kérdeztem, mit csinál. ’Ki akarok l õni egy orosz tankot,’ mondta vigyorogva. Mondtam neki, hogy adja ide a fegyvert és menjen le a pincébe, miel õtt megsebesül. Ez egyáltalán nem tetszett neki, így hát elkaptam a karját és lelökdöstem.

Ekkor már három napja tartott a forradalom, Budapest lángokban állt. Az ezredes a rádióból átment egy, az utca túloldalán lev õ irodába, és megpróbálta összehangolni az általa szervezett akciókat a város más részein tervezett támadásokkal.

Gyógyszerutánpótlás
Utasított minket, engem és Hammerli Jóskát, hogy vigyünk három teherautót az osztrák határhoz Gy õr közelébe, és próbáljunk meg gyógyszereket hozni a sebesülteknek. Majdnem éhen haltunk, napok óta nem borotválkoztunk, rettenetesen néztünk ki. Csak egy kis kenyeret és húst ettünk, amit az emberek otthonról hoztak nekünk. Így indultunk útnak Gy õr felé.

Útközben szörny õ látványban volt részünk – Mosonmagyaróváron láttuk a rend õri tömegmészárlás áldozatait. A holttestek egy iskola épületében feküdtek, rokonaik siratták õket.

Ez volt a legszörny õbb látvány, amit valaha láttam. Tovább mentünk, de hosszú ideig nem volt kedvünk megszólalni. A határ közelében egy keresztez õdésnél néhány férfi leintett minket. Egyenruhában voltak, de jelvényt nem viseltek. Nem tudtuk kifélék, mifélék, megijedtünk.

Az egyikük rám szegezett egy fegyvert. ’Hová mennek?’ kérdezte. Azt mondtuk, gyógyszereket keresünk a budapesti sebesülteknek. ’Nem hiszek nektek,’ mondta. ’Át akartok szökni a határon,’ és hozzátette, hogy le vagyunk tartóztatva. Nehéz éjszakát töltöttünk egy szobában. Másnap reggel egy ezredes elé vittek minket, kihallgatásra. Ragaszkodott hozzá, hogy át akartunk szökni a határon. Egyfolytában tagadtunk. Vissza a börtönbe. Még egy éjszaka.

Hajnali háromkor öt katona jött be a cellánkba. Azt mondták, öltözzünk fel, azután egy teherautóra tereltek minket. Az egyik barátom az súgta, ’Most megcsináltuk. Mindennek vége. Le fognak l õni minket.’ Azt feleltem, ’Ne butáskodj.’ De nem voltam túl magabiztos.

Sötétben utaztunk. A csoport vezet õje, egy fiatal hadnagy azt mondta, hogy Budapestre megyünk. De azt vettük észre, hogy erd õs vidéken hajtunk keresztül, és a barátom azt mondta, ’A pokolba, nem Budapestre megyünk!’

Hirtelen megállt a kocsi. A hadnagy intett, hogy szálljunk le. ’Mi folyik itt?’ kérdeztem. A hadnagy feszengett.

Hirtelen nagyon dühös lettem. Elkezdtem kiabálni vele. ’Szóval erre tanítanak benneteket – magyarok l õnek a magyarokra?!… Ez tanuljátok a kommunista iskolában? ’Fogd be a szád, mondta a hadnagy. ’Csak fogd be a szád!’ De láttam, hogy zavarba jött, ezért hát nem hagytam abba a kiabálást. A fegyveréhez nyúlt, nem tudta, mit csináljon. Felénk fordult. ’T õnjetek innen a pokolba,’ mondta ingerülten ’és vissza se gyertek.’ Nem kellett neki kétszer mondania.

Megszabadulva
Hóesésben gyalogoltunk, de fogalmunk sem volt róla, hol járunk. Néhány órája úton voltunk, mikor egy kis bakterházat pillantottunk meg. Bekopogtunk. Egy id õs férfi nyitott ajtót, aki elmondta, hogyan juthatunk el a legközelebbi úthoz.

Az út kihalt volt, de egyszer csak egy teherautó közeledett, megállítottuk. ’Gazdák vagyunk, Budapestre viszünk élelmet,’ mondta a sof õr. Mi is megmondtuk, kik vagyunk, mire azt felelte, ’Jól van, ugorjatok fel!’

Rettenetesen hideg volt. A teherautón nem volt ponyva, a barátaim beásták magukat egy kupac krumpliba. Volt a platón egy levágott marha is, bels õségekt õl megtisztítva, arra használtam, hogy megvédjem magam a csíp õs szélt õl.

A teherautó hirtelen lelassított. Furcsa hangok hallatszottak el õttünk. A sof õr azt súgta, ’Oroszok.’ Épp miel õtt lebuktam, láttam hogy orosz katonák közelednek felénk. Gyors döntést hoztam. Tudtam, hogy nem tudok elfutni. Bepréseltem magam hát a tehén belsejébe.

Az egyik orosz benézett a teherautó hátuljába. Hallottam, ahogy lélegzik. ’Fegyverek?’ kérdezte az egyik katona. ’Nem, tavaris.’ Válaszolta sof õrünk.

’Akkor mehetnek,’ mondta.

Veszett ügy
Végül Budapest külvárosába értünk, ahol láttuk a több tucat T52-es orosz tankot, melyek körbekerítették a várost.

Amint beértünk a központba, visszamentem a rádióhoz. Senki nem volt ott, hazamentem. Másnap végre megtaláltam egy laktanyában az ezredest. Három napig harcoltunk a környéken, de a helyzet egyre romlott. Sok volt az áldozat. Többeket legyengített az éhség, és hazamentek. A végén már nem volt több l õszer.

Az ezredes odajött kis csoportunkhoz, és azt mondta, ’Nem tudunk mit tenni. Nincs értelme.’ Lassan elsétált. Soha nem láttam viszont.

Tisztán látszott, hogy a forradalom elveszett, de még néhány helyen folytatódtak a harcok. Felmentem a budai Várba, ahol egy id õsebb ember, akit „Szabó bácsinak” szólítottak, a még megmaradt ellenállást szervezte, én pedig beálltam segíteni. Bámulatos volt ez az ember. Megtanított minket, hogyan ejtsük leped õkkel csapdába az orosz tankokat. Amikor a tank közelbe ért, az utcán keresztbe kifeszítettünk egy nedves leped õt. A leped õ rátapadt a kémlel õnyílásra, így az oroszok nem láttak ki. Amikor kinyitották a tornyot, hogy tájékozódjanak, az emberek Molotov-koktélt hajítottak be a tankba.

A lejt õs budai utcákat ipari szappannal kentük be, így a tankok megcsúsztak és lelassultak. Kis id õ múlva visszamentem a gyárba. Kifizették kétheti béremet, mivel a legtöbb munkás részt vett a harcokban, és emiatt nem tudta felvenni a keresetét.

Akkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy a harcok városszerte a végéhez közelednek. Tanácstalan voltam, hogy maradjak-e, vagy Ausztriába meneküljek, amikor egy csapat orosz katona elkapott az utcán, és betuszkolt egy fiatalokkal teli zárt teherautóba. Azt beszélték egymás között, hogy Szibériába viszik õket. Még mindig reménykedtem a csodában.

Ültünk a teherautóban, és csak vártunk. Nyugtalanok voltunk. Az ajtó kinyílt és egy fiatal fegyveres dugta be a fejét.

’Megszabadultunk az oroszoktól,’ mondta. ’Kifelé! Ne hagyjátok, hogy újra elfogjanak benneteket!’ Meg tudtam volna csókolni. Újra szabad voltam. De tudtam, hogy el kell hagynom Magyarországot. Elbúcsúztam a szüleimt õl. Megértették.

Búcsú
Miután elértük Zalaegerszeg városát, mellékutakon gyalogoltunk a határ felé. Egy teherautó állt meg mellettem, tele hozzám hasonló fiatalokkal. Jókedvük volt.

’Hová mész?’ kérdeztek. ’A nagymamámhoz,’ válaszoltam.

’Ahogyan mi is. Szállj be!’

Csak egyszer állítottak meg minket a Rába egyik hídjánál. Egy kommunista õr fenyeget õzött. De mi huszonöten lehettünk, és néhányunknál fegyver is volt. Lefegyvereztük az õrt, valaki pedig azt javasolta, hogy ott helyben öljük meg, emiatt veszekedtünk egy darabig. Azt mondtam, ha egy lövés is eldördül egy csapat határ õr fog a nyomunkba eredni. Így hát jól megkötöztük, és beültettük az út melletti hideg vízbe, hogy leh õtsük, míg az elvtársai megtalálják.

Kés õ éjjel volt, mire végre átléptük a határt. Megláttuk az els õ osztrák falut. Volt ott egy étterem, ahonnan az emberek kakaót és ételt hoztak nekünk.

Egy kis id õt menekülttáborban töltöttem. Az osztrákok jó ellátást biztosítottak a hozzánk hasonlóknak. Néhány hétig segítettem egy amerikai hírszerz õ tisztnek a menekültek átvilágításában. Azután, december végén Bremerhavenbe vittek, és egy hadihajó, a Leroy Eltinge fedélzetén Amerikába hajóztunk.

Amerika
A Brooklyn-i hajókiköt õ, majd Camp Kilmer New Yersey-ben, azután Philadelphia, munka, f õiskola, egy új élet.

1965-ben meglátogattam szül õföldemet a „Philadelphia Evening Bulletin” megbízott fotóriportereként. Az országban kicsit nagyobb szabadság volt, mint a forradalom el õtt. Az emberek nem éltek már olyan terror alatt. De Budapesten kevés valódi örömöt láttam, csakúgy, mint bárhol máshol, ahová utazásom során eljutottam. A kommunizmus színe nem a piros volt, hanem a szürke, és Magyarország nagy részét szürke felh õk takarták.

Az emberek még mindig beszélnek arról, ami 1956 õszén történt. Azt mondják, nem jól mennek a dolgok, de mégis jobbak, mint amilyenek lehetnének. A forradalom sok áldozatot követelt az emberekt õl, de a kommunisták megtanulták a leckét. Már tudják, hogy az emberek inkább néznek szembe a halállal, minthogy kegyetlenkedéssel és megaláztatásokkal éljenek együtt.

Nem hiszem, hogy lesz újabb forradalom. A legutóbbi túl sok áldozatot követelt. Az id õsebbek, akikkel beszéltem, beletör õdtek. A fiatalok el akarnak menni. Azt mondogatták nekem, ’Te szerencsés voltál.’ – fejezi be Feri.

A világ tétlenül nézte Magyarország halálát. A szabadság leggyötrelmesebb óráinak egyikében, amikor a puszta emberi bátorság felvette legnemesebb formáját, a demokratikus nemzetek együttérzéssel figyeltek, majd hátat fordítottak. A magyaroknak, akik csupán bizonyos fokú emberi méltóságért küzdöttek, egyedül kellett harcolniuk.

A hatalmasok sakkjátszmájában a magyarok a gyalogok voltak. De 13 napig királyként küzdöttek, és haltak meg. A rájuk való emlékezés a legtöbb, amit tehetünk.

És a legkevesebb is.

*Francis Laping története a „Philadelphia Bulletin”-ben jelent meg, 1965-ben.


Francis Laping
Laping Krnjajá-ban, egy kis jugoszláviai német nemzetiség õ faluban született 1929-ben. 1948-ban illegálisan Jugoszláviából Magyarországra menekült, ahol Titónak való kémkedés vádjával 3 hónapra börtönbe zárták. 1952-ben internálták, 3 évet töltött a verpeléti kényszermunka táborban. 1957-ben az Egyesült Államokba menekült, ahol sajtófotózásra szakosodott, miután befejezte tanulmányait a Philadelphia Museum College of Art-on. Megtiszteltetésnek érzi, hogy a „Philadelphia Evening Bulletin” szerkeszt õségi tagja lehetett, és képei megjelentek a „Life and Time magazinban” is. Felesége Cathy Miksath, Mikszáth Kálmán dédunokája. Könyve a „Remember Hungary 1956” az Alpha Publications kiadásában jelent meg 1975-ben. Jelenleg a pennysylvania-i Montgomery megyében él.