Téglás Csaba angol nyelvû könyve, BUDAPEST EXIT: A Memoir of Fascism, Communism, and Freedom a Texas A&M University Press kiadó által jelent meg 1998-ban. Erre utal a következõ rövid történetben.


Örülök, hogy az én gyermekeim nem kellett átessenek olyan nehézségeken, mint amilyeneket a családom, barátaim, és én kellett elviseljünk a kommunizmus és az 1956-os forradalom alatt. Könyvemet nagyrészt azért írtam mert szeretném, ha õk és mások is átéreznék azokat a tragikus eseményeket, melyeket mi nehéz életünk során tapasztaltunk. Még ma is milliók élnek idegen elnyomás vagy diktátorok hatalma alatt, sokszor nyomorban, a számunkra oly természetes szabadság lehetõsége nélkül. A kommunizmus összeomlása sokak életét javította meg. Sajnos, néhány úgynevezett “demokratikus” országban kisebbségek ma is elnyomásban élnek, amint azt a jelenlegi Közép és Kelet- Európai események igazolják.

Nem állíthatom hogy a mi családunk nem részesült diszkriminációban Amerikában az én idegen származásom miatt. Az egyetlen ilyen esemény akkor történt amikor fiaim még csak pár évesek voltak. Egy állatkertben voltunk; gyermekeim a házi állatokat nézegették. Miklós fiam mellett állt egy vele egyidõs amerikai kislány. Miklós mint mindig, ez alkalommal is nagyon barátkozó volt. “Nyuszi, nyuszi” mondta magyarúl a kislánynak, és a tapsifülesre mutatott. Akkoriban még nem ismerte a nyuszi szó angol megfelelõjét.

Az nem egy nyuszi, hanem egy “bunny rabbit” mondta a kislány, akit láthatóan bosszantott Miklós megállapítasa.

Miklós nem hagyta magát. “De igen, az egy nyuszi.”

Gordon, kisebbik fiam, aki még alig tudott beszélni, bátyja segítségére sietett. Csak annyit tudott kinyögni hogy “nyuszi, nyuszi,” de nyomatékosan mutogatott a szegény állatka felé, amelynek fogalma sem volt arról, hogy egy nemzetközi vita középpontjába került.

Fiaim határozott fellépésének váratlanúl nagy hatása volt. Az nem egy nyuszi, hanem egy “bunny rabbit!” kiáltotta a kislány felindultan, és az anyjához rohant.

“Anyu, Anyu! Ezek a fiuk azt mondják hogy az egy nyuszi, pedig én tudom, hogy nem az, hanem egy ‘bunny rabbit.’ Ugy-e igazam van?”

“Igen, az egy ‘bunny rabbit.’” A mama igyekezett csítítani kislányát. “De az az állat szintén egy nyuszi. Az angolon kivûl ezek a fiuk egy más nyelven is beszélnek, és azon a nyelven a ‘bunny rabbit’-et nyuszinak hívják.”

“Oh!” mondta a kislány, megértve hogy fiaim idegen szavaiban nem volt ellenséges szándék.

“Érted most kislányom?”

“Igen, Anyu.”

“Akkor menj oda a fiukhoz és mondd meg nekik hogy az a tapsifüles ‘bunny rabbit’ is, és nyuszi is.”

Most már teljesen higgadtan, a kislány Miklóshoz lépett és anyja felvilágosítása ellenére, büszkén kijelentette: “Anyu azt mondta, hogy az nem egy nyuszi, hanem egy ‘bunny rabbit.’” Nyomaték kedvéért lábával nagyot dobbantott, majd igazának megmásíthatatlan tudatában, fennsõbbséges arckifejezéssel hátat fordított fiamnak.

A kislány makacs viselkedése olyan országokra emlékeztet mint Szerbia, Bosznia, Románia és Szlovákia, ahol mai napig nem tudják azt elfogadni hogy népeknek, amelyek ott éltek évszázadokon át, joguk van arra hogy megtartsák a nyelvüket, kultúrájukat, és vallásukat. A kislány azóta felnõtt. Mikor fognak ezeknek az országoknak a népei és vezetõi felnõni?


Téglás Csaba
1930-ban született, 1956 októberében Budapesten részt vett a forradalomban, majd nyugatra szökött. Várostervezõként dolgozott elõszõr Kanadában, majd az Egyesûlt Államokba került, és már közel negyven éve New York város mellett, White Plains-ben él. Felesége Rowena skót születésû, két fiuk Miklós és Gordon. Félig nyugdíjba vonult, így több ideje van kedvenc sportját, a teniszezést ûzni. Tagja annak a bizottságnak amelyik a forradalom 50-ik évfordulójának megünneplését készíti elõ New York városában és környékén. Budapest Exit kapható a kiadótól, a Barnes & Noble könyvkereskedésben, és az Internet-en (www.amazon.com).

1956 különleges esztendõ volt.

Január elsõ napjaiban egy hajnali villamos a Margit hídról a Dunába zuhant.
Pár napra rá a soroksári földrengés rázta fel Budapestet álmaiból.
Februárban, szökõnapon házasodtunk össze dr. Szokolay Dénessel. Az idõk körülményei nem engedték, hogy közös lakásunk legyen: külön-külön laktunk albérletben Budán, abban a reményben, hogy egy-két év alatt sikerül egy ismerõsünk villa-lakásából egy stúdió-szerû kuckót leválasztani. Ifjú építész lévén, már rajzolgattam is a terveket.

Mindketten dolgoztunk. õszre körülményeink nem változtak: hivatali telefonon érintkeztünk és általában együtt vacsoráztunk, többnyire szüleimnél.
Október 23-án futótûzként terjedt Budapesten a hír: demonstráció lesz délután a Parlament elõtt, ahol az emberi jogok érdekében és a szovjet megszállás ellen diákok által összeállított 16 pontos petíciót fogják felterjeszteni. Dénessel csak annyit beszéltünk meg, hogy õ is, én is kollégáinkkal együtt megyünk a Parlamenthez, és meglátjuk, mi lesz.

Mint mindenki más (mint kiderült, százezrek), a Parlamenthez mentünk, meghallgattuk a petíciót, részt vettünk a kommunista címernek a magyar zászlóból való kivágásában és az összecsavart újságokból rögtönzött fáklyák fényében énekeltük a Himnuszt. Onnan a Bem szoborhoz mentünk és éltük végig a dicsõséges estét, amit már sokszor sokan megírtak és megénekeltek. Azzal a felejthetetlen emlékkel tértem haza, hogy a világ legcivilizáltabb forradalmának voltam részese. Dénes átjött hozzám, mivel telefonunk nem volt. Megbeszéltük a történteket, aztán õ is hazament.

Másnap bementünk az irodáinkba, de persze senki nem dolgozott. Híreket cseréltünk, hallottuk, hogy az éjszaka lövöldözések is történtek. Latolgattuk az eseményeket és a reményeket.

Este megint nálam találkoztunk. Talán nászajándékba kaptam volt a kis világvevõ rádiót, amin az Amerika Hangját és a BBC híreit hallgattuk a szomszéd lakás falától távol, a fürdõszobában. Dénes régi gyorsíró tudását felelevenítve jegyezte a hallottakat, én pedig egy párnákkal letakart kölcsönkapott táskaírógépen írtam át belõle karbonpapírral annyi kópiát, amennyit a gép elbírt. Aztán egy új csomót, aztán még néhányat, amíg a papírból futotta.

Reggel senki nem ment már dolgozni. A frissen gépelt híreket a kabátom alá, „kebelembe” rejtettem. Valahányszor az utcán gyerek jött szembe velem, egy csomó „híres” papírt a kezébe nyomtam, hogy vigye haza és ossza szét a szomszédoknak. Idegenek, akik máskor tartózkodva, leszegett fejjel jártak az utcán, most ujjongva szólítottak meg a Lánchídon: „Hallotta? Az ENSZ ejtõernyõs csapatai leszálltak a Dunántúlon!”

Dénes barátaival találkozott Pesten. A Kisgazdapárt már szervezkedni kezdett. Indítani akarták õt három különbözõ listán is: városi, megyei, országos szinten. A lövöldözések, atrocitások közepette folyt a jövõ tervezése. Egy zsidó ügyvéd barátunk egy kereszténydemokrata párt szervezésén dolgozott. És mire „gyõzött” a forradalom, az ideiglenes kormányhoz a pár nap alatt állítólag 120 párt-alapítási kérelem futott be….A hosszú egypártrendszer meghozta gyümölcsét.

Én úgy éreztem, elõször van igazán hazám. A kisgyerekkoromban dívó irredentizmus még gyerekfejjel is hamisnak tûnt. Az évenként visszacsatolt trianoni országrészek talán adtak valami reményt. De hamarosan követte õket a német megszállás, aztán a romok fölött az újabb, a szovjet.

Most, 1956 október végén voltam elõször igazán magyar

A „gyõzelem” napjainak egyik estéjén Dénes azzal a hírrel jött, hogy a kisgazdák szerint három lehetõség van a jövõt illetõleg:

A Szovjet visszavonul, szabad választásokat tartunk és egy koalíciós kormány létesül, mely földrajzi helyzetünkre való tekintettel természetesen rózsaszín árnyalatú lesz

A Szovjetunió nem nyugszik bele és második Korea leszünk

A Nyugat beavatkozik és kitör fölöttünk a harmadik világháború.
Erre csak annyit tudtam csendesen mondani: „Ebbõl egyetlen tanulság van: innen el kell menni.”

Másnap hírek érkeztek, hogy a keletrõl jövõ, csapatvisszavonásnak vélt mozgás újabb szovjet erõk bevetését jelenti. Egyetértettünk: nem szabad maradni.

El kell menni, de hogyan? Mivel?

Még aznap este felkerestük Tóni barátunkat, akinek volt egy dzsippje. Mivel osztrák felesége, Steffi éppen rokonokat látogatott Bécsben, valószínû volt, hogy Tóni szívesen menne utána két kislányával és talán hozzájuk csatlakozhatnánk. Ez így is volt, de õ csak úgy vállalkozott, ha mindkét gyereke osztrák útlevéllel mehet. Egyik kislányának volt, a másikét másnap reggel kellett kérvényeznie az osztrák konzulátuson.

Csomagnak álcázottan…

Hajnalban mentünk fel vele és a kislányokkal a dzsippen a rózsadombi konzulátusra. Már két osztrák jármû várakozott: egy nyitott teherautó és egy VW minibusz. Élelmet és gyógyszert hoztak Budapestre, és most a visszatérési papírjaikra vártak, na meg néhány utasra. Bár a tervek szerint a dzsippen utaztunk volna a másik két jármû kíséretében, a hûvös idõre való tekintettel, na meg mivel mindenki ugyanoda készült, én a többi nõvel és gyerekkel a minibuszban kaptam helyet. A férfiakat a nyitott teherautóra irányították. Egy család és jómagunk kivételével mindenkinek volt papírja. A háromtagú konvoj menetkészen állt, Tóni kétéves kislánya, akinek útlevele volt, már az ölemben ült, de közben az irodában hatéves nõvérének a konzul megtagadta az útlevelet!
Budapest határáig elkísért bennünket Tóni a dzsippen kislányaival, aztán könnyek között visszafordult, nem merte reszkírozni…

Steffi Bécsben hisztérikusan zokogott, mikor elmondtuk neki a történteket. Végül is visszament Budapestre, és hosszú évek múlva sikerült csak mindnyájuknak nyugatra kerülniük.

Mi vegyes szerencsével pár nap múltán egymásra találtunk Bécsben, miután én csomagnak álcázva még az indulás napján szabad földre értem, de Dénest a határon a nyitott teherautó ponyvája alól kihúzva egy éjszakára bezártak, és csak másnap vághatott neki gyalog a földeknek, míg õ is sikeresen osztrák földre érkezett.

November 3-án azt hittük, az utolsók között sikerült átlépnünk a határt. Nem álmodtuk, hogy a huszadik század magyar népvándorlását indítottuk el.


Vagy 40 évvel késõbb, a 90-es években, vitorlázó klubunk akkori kommodorja mondja nekem kedveskedve, hogy õ osztrák, de élt Budapesten az 50-es években.
Apja volt a budapesti osztrák konzul….

Többé nem beszéltem vele.


Szokolay Dénesné Vallay Olga
Szokolay Dénesné Vallay Olga építészmérnök, pedagógus. A budapesti Mûszaki Egyetemen és a Connecticut állambeli Bridgeport Egyetemen szerzett diplomát, majd tiszteletbeli professzora lett a Norwalk Community College-nak. 2003-as nyugdíjba vonulása ota kizárólag az építészmérnöki praxisára koncentrál. Magyarországról 1956-ban menekült el férjével, Szokolay Dénessel, aki 2000-ben hunyt el. Jelenleg a Connecticut állambeli Reddingben él, két lánya es unokája van.

Magyar szempontból 1956 nyarát és õszét a várakozás és remény idõszakának tekinthetjük. Júliusban Rákosi Mátyás, Sztálin “legkedvesebb tanítványa” lemondott a magyar kommunista párt (amúgy félremagyarázóan: Magyar Dolgozók Pártja) központi bizottsági tagságáról. Augusztus hava napos volt és forró, de nem hozott jelentékeny változásokat.

Szeptemberben ismét izgalmas politikai fejleményeknek lehettünk tanúi. A sajtó rendszeresen tárgyalta a Rákosi rendszer bûneit és attrocitásait. Háy Gyula, az ismert és népszerû író egy széles körben terjesztett cikket írt, amelyben felsorolta az irodalmi alkotó “magától értetõdõ”, “természetes” jogait és kötelességeit. Így, többek között az igazmondás felelõsségét, a mindenkivel és mindennel kapcsolatos kritika lehetõségét. Valamint az írónak-irodalmárnak ahhoz való jogát, hogy szomorú vagy eksztatikusan boldog is lehessen, hogy higyjen Istenben vagy tagadhassa annak létét.

A Petõfi Kör kezdeményezésére intellektuális fórumok alakultak szerte Magyarországon. Ezek egyre növekvõ nyíltsággal és bátorsággal vizsgálták az ország és a nemzet nehézségeit. Október 6-án katonai pompával újratemették a koholt vádak alapján kivégzett Rajk László, Pálffy György, Szõnyi Tibor és Szalai András földi maradványait. A hónap közepén visszaállították Nagy Imre MDP- tagságát. Október 16-án egy lelkes hangulatú, nagy népszerûségû gyûlés keretében Szeged egyetemi diáksága megszûntnek nyilvánította a DISZ (Demokratikus Ifjúsági Szövetség) létét és ismét létrehozta a MEFESZ-t (Magyar Egyetemisták és Fõiskolások Egyesületeinek Szövetsége). Napokon belül Pécs, Miskolc és Szeged ifjúsága is csatlakozott a mozgalomhoz; végül, október 22-én a fõváros egyetemi diáksága is felemelte szavát és tiltakozását fejezte ki az egyetemi rendszer fonákságai valamint az ország helyzete miatt.

Diákok
Október 23-a szokatlanul meleg, enyhe, keddi napra esett. Budapesten az izgalom mindenfelé érzékelhetõ volt – diákok, munkások, irodai alkalmazottak csoportokban tárgyalták a fejleményeket. A Mûegyetemen tartott nagygyûlés megalkotta a híres “Tizenhat pont”-ot: ezek szokatlanul merész követeléseket tartalmaztak, így többek között az emberi jogok rendszerének visszaállítását, nemzeti függetlenséget és a szovjet csapatok Magyarországról való visszahívását. A Semmelweis Egyetem orvostanhallgatói (akkor én elsõéves voltam), annak ellenére, hogy nem vettek részt a követelések összeállításában, lelkesen es egyöntetûen támogatták azokat.

Imponálóan fegyelmezett tüntetés szervezõdött a Petõfi-szobornál, innen a résztvevõk a budai oldalra vonultak. A Bem-szobornál egy ismert író, Veres Péter, az egykori honvédelmi miniszter tartott beszédet; a tömeg a Himnuszt, a “Marseilles”-t és a Kossuth-nótát énekelte. Egy diák a “Tizenhat pont”-ot olvasta fel.

Nagy Imre a Parlamnetnél szólt a tömeghez. Szavai csalódást keltettek: csak a rend visszaállításanak és a békés hazatérés fontosságát emelte ki. Amikor a magyar Himnuszt kezdte énekelni, a tüntetõk oszolni kezdtek. Sokan azonban nem tértek otthonaikba azonnal. Többen a Dózsa György útra siettek; itt tanúi lehettek a Sztálin szobor ledöntésének. Mások a Rádió Bródy Sándor utcai székházához igyekeztek. Itt a tüntetõk azt kérték, hogy a Rádió közvetítse követeléseiket és a “Tizenhat pont”-ot. Az Államvédelmi Hatóság és a Néphadsereg kötelékeibõl összeállított 300-350 tagú alakulatot bíztak meg a Rádió védelmével. Hamarosan összecsapásra került sor. A tüntetõk egy közeli építkezésnél talált anyagokat hajigáltak a védõkre, amíg azok könnyfakasztó bombákat és bajonettjeiket alkalmazták. A riasztó vaktöltények használata után, eldördültek az élesre állított fegyverek – halottak és sebesültek hulltak az utca köveire. 1956 október 23-ának Forradalma történelmi eseménnyé vált!

Gerõ Ernõ, a kapkodó sürgõsséggel kinevezett új központi bizottsági fõtitkár a moszkvai elvtársak segítségét kérte és ezt a szovjet pártvezetõség teljes mértékben méltányolta. A Vörös Hadsereg alakulatai másnap hajnalban érték el Budapest területét és a magyar fõváros hamarosan egy háborús összecsapás harcterévé alakult.

Dicsõ napok
Az elkövetkezõ dicsõ emlekû napok folyamán magyar szabadságharcosok csodálatos hõsiességgel, önfeláldozó bátorsággal vették fel a harcot a jólképzett, jól felszerelt szovjet csapatok ellen és – csodák csodája — gyõzteseknek bizonyultak!

Budapest képe a második világháború pusztításainak emlékét idézte fel. Rombadõlt házak, megrongált villa?mosok, kilõtt tankok és harckocsik mindenütt; a fegyveres küzdelem áldozatainak holttestei nyomasztó összevisszaságban hevertek, gyakran érintetlenül, napokig; akkoriban a hullaszag valóban átható volt a fõváros utcáin. Tanúja voltam annak a következetes, szinte megszállott eltökéltségnek, amellyel Budapest népe darabokra zúzta a ledöntött Sztálin-szobor fémfejét a Körút és a Rákóczi út sarkán. Az Oktogon közelében boldog elégedettséggel melegítettem kezeimet az orosznyelvû sajtókiadványokból épült tûzrakás lángjainál.

Orvostanhallgatóként részt vettem a sérültek ellátásában: magyar és szovjet sebesülteket kezeltünk. Alapfokú orosz nyelvtudásunk teljes latbavetésével kikérdeztük a szovjet katonákat arról, kik ellen és miért harcolnak. A megriadt fiatal fiúk között többen meg voltak gyõzödve róla, hogy a Szuezi-csatornánál folyik a küzdelem.

A fegyveres összecsapás emberéletekre ható következményei megrendítõek voltak. Soha nem fogom elfelejteni reménytelen megtörtségét és lehangoltságát annak a nagyon szép tizenhat éves leánynak, akivel közölték, hogy bal lábát térd felett csonkolni kell.

Napokon belül megindult a politikai pártok szervezkedése, mûködése. Az újonnan felfedezett és megízlelt sajtószabadság eredményeként újságok jelentek meg, szinte azonnal – számomra a vélemények elképesztõ változatosságát képviselték ezek a lapok. Életünket egyszerre az izgalom, a szinte részegítõ lelkesedés és a mámor jellemezték. Végre úgy hittük: reménykedhetünk a demokratikus fejlõdés és nemzeti függetlenség merészen új korszakának hajnalhasadtában!

Az a látszat alakult ki, hogy a moszkvai Központi Bizottság határozata értelmében a szovjet csapatok kivonulnak Magyarország területérõl!

November 4.
November 4-ének hajnalán öt szovjet hadosztály támadta meg a magyar csapatokat, és az elkerülhetetlen vereség tragikus valósága hamarosan nyilvánvalóvá vált. Nagy Imre miniszterelnök tájékoztatta a nemzetet és a világ népeit arról, hogy egy óriási katonai túlerõvel rendelkezõ nagyhatalom megtámadta Magyarországot. A Szabad Kossuth Rádió utolsó üzenete, tragikus ékesszólása ellenére, eredménytelennek bizonyult. “Segítsétek Magyarországot! Adjatok segítséget a magyar népnek! Segítsétek a magyar írókat, tudósokat, munkásokat, parasztokat és értelmiségieket! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”

Zárószó
1956 forradalmi eseményei életem legfontosabb és legmeghatározóbb élményeivé váltak. Hálás vagyok a sorsnak, hogy tanúja lehettem egy hõsi nemzet szabadságért és függetlenségért folytatott küzdelmének. Elkerülhetetlen a következtetés, hogy a magyar forradalom és szabadságküzdelem végsõ kicsengésében eredményes, gyõztes történelmi eseménynek tekinthetõ. A civilizált világ Magyarországról alkotott képe elõnyére megváltozott, és a nemzet valóban “emelkedõ nemzet”-té formálódott. Nyilvánvalóvá vált az a tény, hogy a szovjet uralom nem legyõzhetetlen; épp ellenkezõleg. 1956 októbere-novembere bizonyította a birodalom sebezhetõségét és nagymértékben elõmozdította késõbbi szétesését. Valóban szilárd meggyõzõdésem, hogy azok, akik az 1956-os forradalom és szabadságharc csodáját átélték, a 20-ik századi Magyarország történelmének legfontosabb pillanatát élték át.


Dr. Somogyi Balázs
1956 decemberében hagyta el Magyarországot; másfél évi kanadai tartózkodás után az Egyesült Államokban telepedett le. 1973 óta ortopédsebészként dogozik. Alapítója és vezetõje volt a New York-i Hungária Néptáncegyüttesnek. A Magyar Baráti Közösség tagsága két alkalommal választotta gondnokává. A Connecticut-i Magyar Kultúr Egyesületnek (HCSC) is elnöke. A Magyar Köztársaság Tisztikeresztjének kitüntetettje. Csilla büszke férje, ugyanakkor büszke három leányára, Zsuzsannára, Ilonára és Juditra is, akik bár született amerikaiak, mégis jól beszélnek magyarul.

Az Amerikai Magyar Szó 2005 november 4-i számában Nt. Oláh Károly közli emlékezéseit az 1956-os eseményekkel kapcsolatban. Többek között említést tesz a Köztársaság téri Nagybudapesti Pártház ostromáról is. Azt irja, hogy “ …éreztük a döngetéseket a föld alól. Állitólag az elfogott forradalmárokat tartották ott az egyetemistákkal együtt… Érdemes lenne ennek utána nézni.”

Építkezési tervezõt hívni
A helyzet az, hogy ennek ott és akkor részletesen utána néztünk. Az történt ugyanis, hogy amikor a földvájó gépek nem találtak semmit, a kerületi Forradalmi Tanács felhívást közölt a rádióban, hogy aki valamit tud a pártház építkezésérõl, jelentkezzék. Siófokról érkezett egy hívás Farkas János építészmérnöktõl, aki egy évvel korábban ment nyugdíjba a Lakóépület Tervezõ Irodából. Közölte, hogy a székházat a LAKÓTERV Körner mûterme tervezte a Madách téren, ott nyilván megtalálhatók az épület tervei.

A LAKÓTERV egy nagy állami tervezõ iroda volt vagy 600 építész, mérnök és rajzolóval. A Forradalom alatt engem választottak meg a Forradalmi Munkástanács elnökévé, így amikor a Köztársaság térrõl egy katona érkezett a kéréssel, hogy nézzünk utánna a pártház terveinek, én fogadtam. Jól ismertem Farkas Jánost is, meg a pártház felelõs tervezõjét, Országh Bélát is, hiszen mind együtt dolgoztunk a Körner mûteremben. Minthogy a mûterem vezetõ, Körner József, megbízható régi párttag volt, a mûterem több bizalmas feladatot kapott.

Felnyitottam a tervtárat és megtaláltam a pártház terveit. Azonban azok nem mutattak semmiféle titkos pincét, vagy börtön cellát. Biztonság kedvéért felhívtam az egyik beosztott építészt, aki a terveken dolgozott és az általam jól ismert statikus mérnököt is. Egybehangzóan igazolták, hogy ilyen része az épületnek nem volt. Ha lett volna ilyen titkos pince, azt amúgy sem nálunk terveztették volna, csak a csatlakozási profil lett volna feltüntetve a rajzokon. Ilyen azonban nem létezett.

Jóllehet magam nem voltam kapcsolatban a pártszékház tervezésével, személyes tapasztalatom hasonló bizalmas épületekkel volt. Ugyanis a mi mûtermünk tervezte a Béla Király úton a három pártvezér (Rákosi, Gerõ és azt hiszem Révai) lakóházait is. Ezek tervezésében én is kaptam egy kisebb feladatot, amely éppen a titkos alagút és óvóhely csatlakozásával volt kapcsolatos. Itt a Belügy Minisztérium megadta a csatlakozási profilt, amihez kapcsolódni kellett.

A sok “éberség” mellett is elõfordulhatott, hogy egy “megbízhatatlan osztályidegen” mint én, dolgozhatott bizalmas tervezési munkákon. Csak az érdekesség miatt említem, hogy hasonó élményem itt Amerikában is volt. Az amerikai diploma
megszerzése után New Yorkban dolgoztam a Harrison and Abramivitz építész irodában (Egyesült Nemzetek palota, Lincoln Center, stb.). Egy feladatom volt többek között a CIA igazgatójának az irodája belsõ berendezését tervezni. Mint egy nemrég jött magyar menekült.

Végezetül: a Köztársaság Tér titkos börtöne nem volt más, mint a felizgatott tömeg képzelõdése. Miután a szerkesztõhöz írt levelemben ezt tisztáztam, Oláh Károly felhívott és kicseréltük ottani tapasztalatainkat. Mivel az ott történtek a forradalom jelentõs, de szomorú eseményei voltak, érdemes felidézni ezeket.

A téren
Október 29-re gyõzött a forradalom az egész országban. A kormány délután egy órára tûzszünetet rendelt el. Ezt nagyjából mindenütt betartották. A minisztériumok, a hadsereg, a rendõrség, sõt a párt hivatalos lapja, a Szabad Nép is a forradalom mellé állt. Az egyetlen szervezet, amely nem követte az ország akaratát, a Nagybudapesti
Pártközpont volt. Mezõ Imre párttitkár vezetésével a Köztársaság téri székház minden erejével igyekezett szervezkedni a forradalom ellen. Minduntalan biztatták a minisztériumokat, a katonaságot, a kerületi pártszervezeteket az ellenállásra – mindhiába.

Magukra maradva a vezetõk felkészültek arra, hogy megakadályozzák a székháznak a “felkelõk” kezére kerülését. Sikerült egy két szakaszból álló, 48 fõs AVH különítményt behívniuk, akiket, minthogy a kormány az AVH-t feloszlatta, mindjárt rendõr
egyenruhába öltöztettek. Még aznap este Kádár János is meglátogatta a székházat (Hollós Ervin- Lajtai Vera: Köztársaság tér, 1956. Kossuth Könyvkiadó, 1974). Nem tisztázott, hogy Kádár további ellenállásra biztatta-e Mezõéket, vagy a kormány
(amelynek õ is tagja volt) elismerését szorgalmazta. Mindenesetre a helyzet nem változott. A “karhatalmista” AVH különítmény, Várkonyi György hadnagy vezetésével és az épületben tartózkodó néhány tiszt irányítása alatt harci állást foglalt el az ablakokban – felkészülve az esetleges támadásra.

A forradalmárok 30-án reggel 10 óra 10 perckor kiséreltek meg az épületbe bejutni. Mintegy hét tagú csoport a kapuõrt lefegyverezte és bejutott az elõcsarnokba. Ott felülrõl kézigránátot dobtak közéjük, majd néhányukat foglyul ejlették és a pincébe zárták. Ezután megkezdõdött a pártház ostroma, amelybe a fegyveres szabadságharcosok mellett Maléter parancsára egy páncélos harckocsi is bekapcsolódott.

Amikor a védõknek sikerült Biszku Béla segítségével egy öt harckocsiból álló különítményt segítségül hívni, azok is a forradalmárok mellé álltak. Így délután 3 órára a harc eldült és a pártház elesett.

A nép haragja
Azon, hogy a történtek alatt az épületben több mint 100 alkalmazott és néhány családtag tartózkodott, nem lehet csodálkozni (õket a Hollós-Lajtai könyv névszerint felsorolja). Minden üzemben és irodában a legtöbb dolgozó igyekezett megjelenni, mert ott tudott információkat, gyakran élelmet is szerezni. A 48 “karhatalmista” és néhány katonatiszt jelenléte azonban más lapra tartozik. A nép haragja ezek ellen
fordult, közülük 14-et ott helyben kivégeztek és még 9 másik személy halt meg az ostrom alatt, vagy közvetlenül utána. A Life Magazin képein az AVH-sok meglincselése járta be a világot, sajnálatos fényt vetve a forradalomra. A nemrég meghalt Marton Endre az Associated Press számára ezt jelentette: “Meggyõzõdésem szerint nincs mentség erre az október 30-i értelmetlen öldöklésre, ami akkor történt, amikor úgy
látszott, hogy a forradalom már gyõzelemre jutott” (Endre Marton: The forbidden sky, inside the Hungarian Revolution. Little Brown &Co: Boston-Toronto, 1971).

Az Igazság címû lap 1956 november 2-i számában azt írta: “Bünhõdjön mindenki aki bûnös (de) az utca nem törvényszék.”

Még aznap este megkezdõdött a vélt foglyok keresése és az ásatások napokig folytatódtak. November 4-e elõtt húsz helyen végeztek fúrásokat a téren, eredménytelenül. Amikor az én jelentésem megérkezett a Lakóépület Tervezõ Vállalattól, amit több behívott szakember is megerõsített, az a hír terjedt el, hogy
a pincék nem is pártházhoz tartoznak, hanem “a földalatti börtön még a Gestapo vagy a német hadsereg megbízásából (épült)” (Új Magyarország, 1956 november 3). Késõbb a közelben végzett földalatti vasút építkezéssel kapcsolatban valószínûleg rátaláltak volna ezekre az alagútakra, de ilyenrõl soha sem esett említés sehol.

Most, hogy a forradalom ötvenedik évfordulója közeledik és egyre kevesebben lesznek, akik az események tanúi voltak, érdemes az utókor számára hitelesen megörökíteni a tényeket. Köszönet illeti mindazokat, akik emlékeiket a köz számára hozzáférhetõvé teszik.


Papp László
A debreceni Református Kollégium elvégzése után 1955-ben kapta építészmérnöki diplomáját a Müegyetemen. A Lakóépület Tervezö Vállalatnál dolgozott, ahol 1956-ban a Forradalmi Tanács elnökévé választották. Az Egyesült Államokban mesterfokozatot nyert, mialatt a menekült Magyar Diákszövetség elsö elnökeként vett részt a szervzet megalapitásában. A Müegyetemen DLA oklevelet (Doctor of Liberal Arts) szerzett. Építészeti tervezö irodájából való visszavonulása után Stamford
(Connecticut) város fejlesztési igazgatója volt. Számos szakmai kiadvány és amerikai magyar újság munkatársa.

A szabadság, a demokrácia, az emberi jogok érvényesítése olyan elemi és természetes szükséglet, mint az egészség. Az elnyomattatás, a hátrányos megkülönböztetés, a jogfosztottság az betegség.
A totális diktatúra zsarnoksága: maga a halál…
Az 1956. október 23-a és november 4-e közötti napokban Magyarországon majd-mindannyian úgy éreztük magunkat mint akiket hallottaiból támasztott fel a forradalom.
A mámoros öröm napjai voltak ezek. Kacagtunk és sírtunk, az igazság rég-betiltott szavait ittuk és dadogtuk, sokáig-elfojtott himnuszunk dallamai szakadtak föl szívünkbôl.
De a komoly, elszánt józanság tízszer huszonnégy órája is volt ez a rövid kegyelmi idô. Lázban égve fogalmaztuk nyilatkozatainkat, terveinket a diktatúra szerkezetének lebontására, a függetlenség, a demokrácia, a szabadságjogok társadalma feltételeinek megteremtésére — szervezkedtünk, küzdöttünk, harcoltunk, tanácskoztunk, tárgyaltunk és szavaztunk.
Ezt a feltámadást, ezt a reményt, ezt az alkotó, országos demokratikus kibontakozást fojtotta vérbe a Szovjetunió fegyveres agressziója. A szabadság hozsannáját a börtönök, a kelet felé deportáló marhavagonok, a pufajkás-karhatalmista sortüzek, a kínzókamrák, az akasztófák terrorja némította el.

Mi lehet e tizenkét nap tanulsága? Mi az 1956-os magyar forradalom öröksége?

Nemzetközi történelmi jelentôsége ma már nyilvánvaló: az 1956-os magyar forradalom volt a szovjet birodalom bukásának egyik elsô elôidézô eseménye. Milovan Djilas ezt már 1956 novemberében megjósolta, amikor a
New York-i New Leadernek ezt nyilatkozta: “A magyarországi forradalom a kommunizmus végének kezdetét jelenti” (M.D.: “The Storm in East Europe”, The New Leader, Nov. 19, 1956, p.6.). Albert Camus francia filozófus pedig ezt írta: “A népfelkelés elsô budapesti süvöltései porként söpörték el a tudálékos, rövidlátó, hamis és hazúg-szép filozófiákat, magyarázkodásokat és doktrinákat. Az oly sokáig megcsúfolt igazság, a meztelen igazság robbant a világ szeme elé.” (In: Király, B. K. et et al.: The First War Between Socialist States: The Hungarian Revolution of 1956 and its Impact, New York, 1984. p.91.)
És mihelyt az igazság, a meztelen igazság a maga megsemmisítô egyszerûségével nyilvánvalóvá vált, többé semmiféle Orwell-i hazugság-özön nem tudta vissza-agymosni a bizarr rémképeket miszerint a háború az tulajdonképpen béke, az elnyomás az szabadság és a forradalom az ellenforradalom. Ötvenhatban megtanultuk és a világ elé tártuk az alapigazságot: egy országot, egy társadalmat nem ideológiák határoznak meg, nem dogmák és elméletek minôsítenek, hanem a szabadság megléte, mértéke, vagy hiánya. Minden ideológia és doktrina felhasználható az erôszak, az elnyomás igazolására, magyarázására, legitimálására, mindegy, hogy minek nevezik: fasizmusnak vagy antifasizmusnak, kommunizmusnak vagy antikommunizmusnak, rasszizmusnak, kapitalizmusnak, szocializmusnak, vallási vagy etnikai fanatizmusnak. József Attila ezt így fejezte ki: “Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet…”
A szabadság: létszükséglet. Ez volt az 56-os forradalom kitörésének egyik szikra-forrása is. Ahogy egy tizennyolc éves diáklány vallotta az ENSz külön bizottságának 1957-ben: “Szabadságot akartunk, nem jólétet. Lehet, hogy kenyerünk se volt, és sokunknak nem volt megélhetési lehetôségünk se — de mi szabadságot akartunk! Hazugságok között nôttünk fel. Állandóan hazudnunk kellett. Egy ép gondolatunk nem lehetett, mert mindent belénkfojtottak. Gondolatszabadságot akartunk!” (United Nations, Report of the Special Committee on the Problem of Hungary, General Assembly Offical Records: Eleventh Session, Supplement no. 18 A/3592, New York, 1957, p.68.)

Szabadságot akartunk, és ez függetlenséget, önrendelkezést jelent. Ehhez önkormányzatra van szükség. A forradalom elsô napjai alatt drámai spontaneitással és egyidejûséggel országszerte mindenütt megalakultak a forradalmi tanácsok, nemzeti tanácsok, munkástanácsok. Sokan e tanácsok megválasztását és mûködését tekintették a forradalom legjelentôsebb vívmányának. Hannah Arendt filozófus így írt errôl a The Origins of Totalitariansm címû alapmûvében: “Nem volt káosz, nem volt rablás, nem volt fosztogatás. Tömeges boszúálló emberölés sem történt — a néhány ÁVH-tiszt nyilvános felakasztása rendkívül mértékletességrôl és körültekintésrôl tanúskodott. A talán elôfeltételezhetô csôcselékuralom helyett majdnem azonnal, a felkeléssel egyidejûleg megalakultak a forradalmi és munkástanácsok. E tanácsok megválasztása és mûködése legvilágosabb jele volt a diktatúrával és a
zsarnoksággal szemben a demokrácia és a szabadság fellendülésének.” (Arendt, H.: The Origins of Totalitarianism, 1958, pp.480-510).
A forradalmi tanácsok mûködtetése azt is jelentette, hogy a magyar nép nem csak megszüntetni, megtagadni, lebontani akart, hanem alkotni, megteremteni, felépíteni is. Embertelen, elnyomó diktatúrát megszüntetni és emberséges, demokratikus társadalmat építeni.
Két hét természetesen nem elég egy új, szabad társadalom kialakítására, de annak elôfeltételei megteremtésére elégnek bizonyult tíz nap. Az egyik legfontosabb elôfeltétel az önbizalom visszaszerzése volt. Amikor legördült szívünkrôl az életünk minden területén minden percünket átható, testet-lelket bénító félelemérzet, akkor el tudtuk kezdeni építgetni a demokratikus viselkedés kereteit. Ahogy Bibó István, egyik legnagyobb politikai gondolkodónk fogalmazta meg szállóigévé vált megfigyelésében: “Demokratának lenni mindenekelôtt annyít tesz, mint nem félni…” (Bibó István összegyûjtött munkái, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1981. 222. old.)
Bibó Istvánnak a személyes bátorsága is legendássá vált. November 4-e véres vasárnapján, a szovjet ágyúk, tankok és repülôk pusztító inváziója hajnalán ô volt a forradalmi Nagy Imre kormány egyetlen tagja aki a Parlamentben maradt. Leült egy írógéphez és “Magyarok!” címmel proklamációt fogalmazott. Írógép küzdött tankokkal, érvek szegültek szembe áruló terrorral, szavak, gondolatok — golyókkal. Ezt írta ekkor többek között: “Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását.” (Bibó, i.m. 880. old.)

Mi hát az 1956-os magyar forradalom tanulsága, öröksége?

Egyéb fontos tényezôk mellett az, hogy az igazság, az önrendelkezés, a szabadság, a félelem nélküli élet, a demokrácia olyan alapvetô egyéni és társadalmi szükséglet, amelynek eléréséért az ember minden áldozatra kész.
És ez az örökség, ez az üzenet nem csak Magyarországra vonatkozik és nem csak a távoli múltra érvényes múzeális kincs. Ez a tanulság nem csak ott és akkor, hanem itt is és most is fontos, sôt egyetemes és a jövô számára is erôt adó érték. Úgy, ahogy ezt már Bibó István is tudta, amikor két hónappal 1957. májusi letartóztatása elôtt ezt írta: “A magyar népnek … feladata, hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben tisztán ôrizze meg a maga forradalmának zászlaját, mely az emberiség szabadabb jövôjének a zászlaja is.” (Bibó, i.m. 899. old.)


* Az Amerikában élô szociológia professzor angol nyelvû írásánk magyar változata — Nagy Károly és Peter Pastor ed.: The Legacy of the 1956 Hungarian Revolution, Magyar Öregdiák Szövetség — Bessenyei György Kör, Hungarian Alumni Association, P. O. Box 174, New Brunswick, NJ 08903 USA, 1996.


Nagy Károly
Szociológus, egyetemi tanár. 1956 októberében az Erdõsmecske Forradalmi Nemzeti Tanács elnökévé választották, majd novemberben elhagyta Magyarországot. A Rutgers egyetemen tanult és a New York-i New School for Social Research-en doktorált. Számos angol és magyar nyelvû tanulmányai, cikkei jelentek meg. A New Brunswick-i magyar közösségnek, valamint az Anyanyelvi Konferenciának vezetõ egyénisége.

Magyarország huszadik századi tragikus és egyben lenyûgözõ történelmének példája a Maléter család összetett története.

Maléter Pál szülei, Mária és Pál, egymást jól ismerõ kassai családokból származtak. Kassa (Kosice) városa 1920-ig Magyarország része volt, azután Csehszlovákiához csatolták és ma Szlovákiához tartozik. Mária és Pál a II. világháború utáni zûrzavaros idõkben találkoztak, amikor is Mária családjának vagyonát elkobozták a kommunisták, ám neki szerencsére sikerült elmenekülnie a letartóztatás elõl. Egy barátja tanácsát követve fordult segítségért Maléter Pálhoz, aki a Debrecenben állomásozó magyar határõrség fiatal parancsnoka volt. Megérkezése után Maléter Pál talált Máriának szállást, munkát kínált neki. A fiatalok nemsokára egymásba szerettek. 1945 augusztusában összeházasodtak és elkezdték közös életüket a romos Budapesten, ahol nagy volt az infláció, kevés az élelem és az emberek életét továbbra is veszélyeztették a fosztogató szovjet katonák.

Pált áthelyezték Vácra és mivel Mária terhes volt, a férje szerette volna biztonságban tudni, ezért a Szegeden élõ édesanyjához küldte. Itt született meg Pál, 1946 júniusában. Kis idõ múltán Vácra költöztek és már együtt volt a család. Azt ezt követõ években boldogan éltek, és született még két lányuk, Mária és Judit. Pál törõdõ és szeretõ apának bizonyult. Mint hivatásos katonát azonban gyakran áthelyezték; 1950-ben a Maléter család visszaköltözött Budapestre.

Erõs kommunista nyomás
Az 1950-es években a sztálini hatalom legsötétebb napjait élte Magyarországon. A kommunisták a párttal szemben teljes hûséget követeltek meg és Maléter Pál katonai karrierje és a kommunistákkal való egyre szoro?sabb együttmûködése rányomta a bélyegét a házasságukra. Mária édesanyja, aki a családdal élt Lõrincz bíboros unokahúga volt, különösen szálkának számított a kommunisták szemében.

Pál kezdeti vonzódása a kommunistákhoz 1942-ben kezdõdött, amikor az orosz fronton megsebesült és fogságba került. Akkor, nagy meglepetésére, az orosz fogvatartói rendesen bántak vele. Jogászprofesszor apja szoci?a?lista érzelmû volt és erõsen németellenes. Pál propaganda-elõadásokon vett részt, és kis idõ elteltével már azzal tüntette ki magát, hogy önként jelentkezett veszélyes partizánküldetésekre, melyek során az oroszokkal együttmûködve harcolt Magyarország náci uralom alóli felszabadításáért. Hitte, hogy a szovjetek alatt jobb jövõ vár Magyarországra mint a náci uralom idején.

Másrészt viszont Mária, aki konzervatív és mélyen hívõ katolikus családból származott, nem tudta és nem is akarta elfogadni a kommunista elveket. Következésképpen a kommunista vezetés szemében – „hacsak át nem nevelõdik“- akadálynak számított a férje karrierje ívelésében. A Maléter család a többiekhez hasonlóan állandó megfigyelés alatt állt, és Pálnak újra és újra bizonyítania kellett hûségét a párt iránt.

Ötéves korában az ifjabb Pált Rábatamásiba küldték egy tanyára nyaralni. Emlékszik rá, hogy több helyen dolgozott – például egy cigány ringlispil-hajtónál, akitõl fizetségként egy tölcsérnyi fagylalt árát kapta, továbbá a tanyán mint tehénpásztor és az ökrösszekér kocsisának is besegített.

1953 tavaszán a párt nyomása erõsödött és az idõsebb Pál elhagyta a családját. Egy rövid kibékülési kísérlet után Mária és Pál 1954-ben elvált. A lányok az anyjukkal maradtak, de amint ez Magyarországon bevett gyakor?lat volt, az elsõszülött fiú, a nyolcéves Paul rövid idõre az apjához került. Máriának egy bírósági per után sike?rült visszaszereznie a fiát és az anya a gyermekeivel élt tovább. Két évig komoly nehézségekkel küzdöttek. Szeretett édesanyja halála után Máriának egyedül kellett megbirkóznia a gyerekek és a saját betegségével, a rossz életkörülményekkel és a hatóságok módszeres zaklatásával, a megfélelmlítéssel – azzal, hogy a Maléter lakásba erõszakosan költöztettek be idegeneket.

Maléter Pál akkoriban csak tíz éves volt, de 1956. október 23-ra élénken emlékszik. A lakásuk mellett a szabadságharcosok betörtek a Marcibányi téri fegyverraktárba, hogy fegyvert és muníciót szerezzenek. Emlékszik, hogy a gyalogjárón látott holttesteket, magyarokat és oroszokat egyaránt. Azt is megfigyelte, hogy a gyerekek lekvárt kentek egy orosz tank ablakára, aztán pedig Molotov -koktélt dobtak a fedélzeti nyílásra, amikor a tankista felbukkant. Mivel az édesanyja bezárta Pált a lakásba, hogy megóvja õt a veszélytõl, otthon azzal foglalta el magát, hogy kis forradalmi pamfleteket írt, jelszavakat gyártott, mint például „Ûzzétek ki az oroszokat”, „Az oroszok rosszak, ne higgyetek nekik”, és ezeket a papírokat ledobta az utcára.

Maléter Pál valódi jelleme
Amikor Budapesten híre ment, hogy egy különlegesen bátor magyar ezredes megtagadta a felettese parancsát, miszerint lõjön a szabadságharcosokra, sõt ezzel ellentétben hozzájuk csatlakozott, Maléter Mária ösztönösen tudta, és mondta is a gyerekeinek, hogy az a bátor ezredes biztosan az apjuk. Felidézte, amit évekkel ezelõtt mondott Maléter Pál, amikor õ megkérdõjelezte a hazafiságát: „Ne aggódj, Mária, amikor eljön az ideje, ott leszek, ahová tartozom.”

És Maléter Pál betartotta a szavát: tankokat rendelt a Kilián laktanya területére és a bejárata elé, és visszaverte az összes orosz támadást. Az újonnan alakult Nagy Imre kormányban Maléter Pál altábornagyot védelmi minisz?terré nevezték ki. Beszélt a rádióban, szólt a polgárokhoz, hogy térjenek vissza a munkájukhoz és a normális élethez: „A gyerekeinknek tejet kell biztosítanunk, a gyárainkba szenet, a munkásainknak rendszeres utánpótlást…” A gyerekek akkor úgy érezték, hogy hozzájuk beszél. Paul írt az apjának egy levelet, hogy mennyire büszkék rá õ és a testvérei, „mert te nagyon nagy hõs vagy, és a mi oldalunkon harcolsz”. De azért a család felbomlása miatt érzett gyermeki keserûségét is leírta, amikor kérdezte, hogy: „Hol voltál, amikor hívtunk téged, és te nem jöttél?”

November 3-án Maléter Pál egyik régi váci barátja és munkatársa látogatta meg Máriát azzal az üzenettel, hogy Pál jól van és nemsokára eljön a családjához. De még ugyanaznap este áldozatul esett a gyakran használt szovjet csapdának – tárgyalni hívták a szovjet fõhadiszállásra, ám ott elfogták és a találkozóról soha nem tért vissza.

Soha nem kapta meg a fia levelét és a családját sem látta többé.

Menekülés Magyarországról
Miután november 4-én a szovjet csapatok visszatértek Magyarországra, a Maléter család komoly veszélybe került. Lakásuk a leghevesebb harcok területére esett. Az épület tetejét megrongálta egy tanklövedék. Napokat töltöttek a szomszéd ház pincéjében, hogy valahogy védve legyenek. Máriát a barátai az országból való gyors távozásra biztatták, és november 21-én erre alkalom kínálkozott. Lányát, Juditot, aki éppen influenzával betegeskedett, a barátainál kellett hagynia, és aznap hajnalban Marikával és Paullal elindultak, hogy elérjék az élelmiszerszállító teherautót, amely majd Jugoszláviába viszi õket. (Judit egy hónappal késõbb csatlakozhatott a családhoz.)

Többrétegû ruhákba öltözve bújtak meg mind a hárman a teherautó hátuljában, és utaztak Zalaegerszegre. Egyszer veszélyesen közel jártak ahhoz, hogy felfedezze és visszafordítsa õket a közúti járõr, de a magyar katona úgy tett, mintha nem vette volna észre az utasokat a ponyva alatt, és így folytathatták útjukat. Miután Sopronig vonattal tették meg az utat, amint az éj leszállt, megkezdték a veszélyes utat: gyalog eljutni Ausztriáig.

Pault Németországban elõször az anyja unokatestvérei fogadták be és adoptálni akarták. Az anyja és a húgai egy ausztriai táborban voltak, végül Mária összeterelte a családot és úgy döntött, hogy Kanadában telepednek le. Elrepültek a távoli országba és Paul a mai napig emlékszik, hogy mennyire meglepõdött, amikor a repülõtéren vörös hajú hölgyeket látott, gyémántutánzatú szemüvegben. Amikor megérkeztek egy kanadai menekülttáborba, Paul elõször látott kevert zabpelyhet-müzlit, és nem értette, miért etetik õket hideg tejjel leöntött kenyérmorzsával. Kanadában a Maléter család egy francia családnál élt egy tó mellett. Paul emlékszik, hogy az anyja kisegített a háztartásban, továbbá a „luxushajókon” töltött szép pillanatokra, a jelmezes partikra.

1957 októberében Máriát a Nemzetközi Menekültügyi Bizottság meghívta, hogy New Yorkban az Egyesült Nemzetek Szervezetében szóljon a férje és más fogságban tartott kormánytagok érdekében. Fáradhatatlanul munkálkodott volt férje szovjet fogságból való kiszabadításán, ám siker nélkül.

Ez a látogatás azonban lehetõvé tette a számára, hogy a gyerekei ideiglenes amerikai tartózkodási engedélyt kapjanak. A lányok egy magyar apácák által mûködtetett bennlakásos iskolába kerültek Philadelphiában. Pault a buffalói Magyar Piarista Iskolába íratták 1958 után. Amikor az apját kivégezték, az iskola nem újította volna meg az ösztöndíját, de Mária közeli barátokat talált James Finan és Walter Mahony személyében, akik a Reader´s Digest szerkesztõi voltak. Az újságot érdekelte a család története és a szerkesztõk segítettek nekik letelepedni New Yorkban. Elintézték, hogy a gyerekek egy iskolába járjanak az õ gyerekeikkel. A kongresszus különleges intézkedése folytán a család megkapta a zöld kártyát, 1958. június 16-i dátummal visszamenõleg, amely Maléter Pál kivégzésének napja volt. 1959. januárjában a Reader´s Digest vezércikként közölte Mária írását Maléter Pálról, „Magyarország büszke lázadója” címmel.

Élet Amerikában
Paul korábbi magyar kapcsolatai megszûntek. Elõkelõ bentlakásos amerikai iskolákba járt és fõleg amerikai életmódot folytatott. Hat évet töltött az Egyesült Államok Haditengerészetének Tartalékseregében, továbbá a Columbia Egyetemen folytatott tanulmányai szép karrierhez vezettek. Kórházak építésével foglalkozott és több mint húsz évet töltött az Egyesült Államok Veteránügyi Minisztériumának munkatársaként.

Paul 1983-ban látogatott el elõször Magyarországra, amikor a feleségét kísérte el, aki amerikai küldöttként vett részt egy nemzetközi konferencián. Mivel kínos lett volna, ha a magyar kormány megtagadja tõlük a beutazási engedélyt, Paul végül is az utolsó pillanatban megkapta, és az amerikai útlevelébe tûzték csak lazán be, hogy bármikor vissza lehessen vonni. A konferencia hivatalos résztvevõjeként és a névjegyét jól látható helyen hordva, a kormányhivatalnokok reakciója legalábbis hideg volt. A Hyatt Hotel-beli lakosztályukban pedig nagyon gyanús kábelek futottak az ágy alatt a falba. Hat évvel késõbb, amikor az édesapja és a Nagy Imre kormány több tagjának újratemetése volt, Paul vízuma még mindig külön papíron állt, de ekkor már a washingtoni ma?gyar követség munkatársai nagyon mentegetõztek és a budapesti fogadtatás szívélyes és barátságos volt.

Paul és a felesége több ízben ellátogatott magyarországi rokonaikhoz. Édesanyja és húgai Floridában élnek és 1989 óta többször jártak Magyarországon. Paul a munkájától már visszavonult és a feleségével Közép-Virginiában és Washingtonban él. Felújította magyar nyelvtudását, és baráti kapcsolatban áll a washingtoni magyar diplomáciai testülettel. Végtelenül büszke édesapja történelmi szerepére az 1956-os magyar forradalomban, és örülve, nagy várakozással tekint az 50. évforduló megünneplésére, amelyen részt kíván venni.


Maléter Pál (Paul) Béla, nyugalmazott építészprofesszor
American Institute of Architects
Maléter Pál építészmérnök, a Veteránügyi Minisztérium munkatársaként és a John Hopkins Medical Institutions-zal együttmûködve tervezett és épített kórházakat.

Szegeden született 1946-ban, Budapesten nevelkedett, majd tízéves korában elhagyta Magyarországot. Történt ez a magyar forradalom eltiprása és az édesapja, a védelmi miniszter letartóztatása után.

Rövid ideig Ausztriában, Németországban és Kanadában élt, majd az Amerikai Egyesült Államokba költözött. Tanulmányokat folytatott a The Harvey School, The Hotchkiss School iskolákban és a Columbia Egytemen. Baccalaureusi fokozatot szerzett képzõmûvészetbõl, magiszteri fokozatot építészetbõl, és egészségügyi intézmények tervezésébõl. Maléter Pál az Egyesült Államok Haditengerészetének Tartalékseregében szolgált 1965-1971 között.

Elõszó Lipták Béla irásához:
2005 januárjában Jánosi Katalin, Nagy Imre unokája egy a Népszabadságban megjelent cikkben foglalta össze gondolatait a korábban bemutatott Mészáros Márta által készített “Temetetlen halott” c. filmmel kapcsolatban.

Jánosi Katalin mint kisgyermek élte meg nagyapja és apja tragediáját, és visszatekint azokra az évekre melyek mély nyomokat, és a “befelé fordult élet” szükségét hagyták meg benne. Komoly fenntartását fejezi ki arról, hogy e film nem dokumentfilm, hanem játékfilm formájában közelíti meg Nagy Imre 1956-58 közötti meghurcoltatását, de a hasonlóan meggyötört sorstársairól alig esik szó a filmben. “Szeretném, ha a harang nem csupán nagyapáméert, Nagy Imréért, hanem társaiért is szólna,” irja Jánosi Katalin.

Lipták Béla ezen írása Jánosi Katalin gondolataira és véleményére reflektál.

Nehezen indul ez az irás, nehezen, mert számomra még ma is idegen a Népszabadság, mint fórum az én irásom számára. Nékem ennek a lapnak az elõdje utóljára 1956 október 23 estéjén volt a kezemben, miközben Nagy Imrére várakoztunk. Akkor is csak azért kellett a lap, hogy fáklyaként szolgáljon az Országháza elötti elsötétült téren.
Nagy Imre unokájának, Jánosi Katalinnak megrázó sorai késztettek az irásra. Elképzeltem és bizony mellbe vágott, hogy mit is érezhetett egy a 4 éves kisleány, aki babázás helyett a napokig zokogó mama és a romániai katonák vérebei között ismerkedett meg az élettel, az emberrel, s bizony megértem, hogy ilyen gyerekkor után az önmagába való számüzetést, az egy életre szóló egyedüllétet választotta. Szeretném, ha minden kis magyar Katalin megértené, hogy édesapáikat úgy nevelték, hogy amirõl sirás nélkül nem tudunk beszélni, arról hallgatni kell! Jánosi Ferenc, Katalin Édesapja is csak ennek a törvénynek engedelmeskedett, ezért hallgatott maga és apósa megkinzatásáról és arról, hogy belõlük a zsarolók „a vallomást” feleségeik és gyermekeik megölésével fenyegetve csikarták ki.
De mondanék valami mást is, valami olyant amit az 1956-ban még csak 4 éves kislányok nem láthattak, nem érthettek: Azt, hogy a Nagy Imrék, Jánosi Ferencek, Szabó bácsik és Angyal Pisták hõsi kiállásukkal és az életük árán, de halálra sebezték a kommunizmus behemótját és õk azok akik elinditották a 20. század legfontosabb szellemi áramlatát: az emberiség közös harcát a szabadságért, minden ember szabadságáért!

35 Nap
Katalin Édesapjához hasonlóan, én sem beszéltem, – még a gyerekeimnek sem, – példáúl Marikáról, kinek életét a Móricz Zsigmond Körtér védelmekor oltotta ki egy szoviet páncélos. Marika, mielött elveszitette volna eszméletét, a száj fölé helyezett fülembe még ezt suttogta: „Öcsi, van egy kis cukor a zsebemben, vegyél!” Danner Jancsiról, – kinek életét megmenthettem volna, ha tudok lõni, de nem tudtam – róla sem tudtam mesélni gyerekeimnek. Jancsit magyar pufajkások géppisztolysorozata ölte meg a Mûegyetem fõkapujánál. Életemben elõször akkor érzékeltem, hogy mi is a halál, amikor az õ leesett cipöjét próbáltam a már merev lábára visszaerõszakolni, s persze nem ment. Barátaim voltak mindketten, mellettük álltam távozásuk perceiben és velem vannak ma is, emlékük rányomja bélyegét minden gondolatomra, de beszélni ma sem tudok róluk.

Amikor az ember karjai között meghal egy barátja, attól valahogy megváltozik. Én legalábbis 20 éves korom óta magamban hordozom Jancsi és Marika emlékét. Hordozom az emlékkel járó bûntudatot is, elvégre közös álmainkért õk az életüket adták, én meg a harcot túlélve elmenekültem. Nem panaszkodásként emlitem a büntudatot, nálam energiaforrás is az, hasznát veszem annak! Különösen azért veszem hasznát, mert optimizmussal vegyül. Ezt az optinizmusomat szeretném megosztani a magyar Katalinokkal, kik úgy érzik, hogy a pesszimizmus és önrombolás korát éli népünk, hogy képtelenek vagyunk erõt meriteni az 1956-os hösi napok emlékeibõl, képtelenek vagyunk rendezni végre közös dolgainkat. Szerintem nem igy van!

Én 1956-ban úgy ettem a vadidegenek asztalánál, úgy aludtam az idegenek ágyában, hogy közben, a zsebemben lapuló 20 forintomat soha senki el nem fogadta! Én azzal a 20-assal a zsebemben léptem át az osztrák határt, mert tõlem a szabadságharc 35 napja alatt soha, senki pénzt el nem fogadott! A mi hazánk minden magyar asztalánál elég volt fizetségnek a nemzetör karszalagom! Ez a nemzetiszinü karszalag engem családtaggá tett egy nemzet minden otthonában.

Engem ennek a 35 napnak az emléke azért tett egy életre optimistává, mert megmutatta, hogy milyen bátor, áldozatkész és hazaszeretõ tud lenni az átlagos magyar ember. Micsoda kitünõ nyersanyaga, téglája képes lenni az átlag ember egy egészséges lelkü társadalomnak akkor, amikor hisz a vezetõiben és a célban melyért a nemzet harcol. Én ma is, – december 5 után is – optimista vagyok, mert tudom hogy a Jancsiknak, a Marikáknak és a félévszázad elötti házigazdáimnak vére nem válhatott vizzé fiaikban és unokáikban! Tudom, hogy gyógyitható az a lelki rombolás ami az én hazámban végbement. Tudom, hogy hiába próbálták meg fiainkból és unokáinkból kiölni a közösségi tudatot, önbecsülést és hazaszeretetet, mert a Jánosi Katalinok és Kopácsi Jutkák vallomásai nem engedik, nem engedhetik, hogy azt megtegyék!

Igen, egyenlöre még nem csak 56 szelleme hiányzik tankönyveinkbõl, de hiányoznak a Bibó Istvánok és Deák Ferencek útmutatásai, tanitásai is. Tudom, hogy egyenlöre még nem zártuk le a multat, nem volt még igazi rendszerváltás, de tudom azt is hogy Róma sem három nap alatt épült és hogy Amerika sem követte mindig Kennedy elnök bölcs tanácsát: „Ne azt kérdezzed, hogy mit kaphatsz nemzetedtõl, hanem azt, hogy mit adhatsz a hazádnak!” Én hiszem, hogy a mai magyarság is képes lesz lezárni a multat, képes lesz rendezni és begyógyitani a kommunista mult ejtette lelki sebeket, elvégre apái ennél sokkal többre is képesek voltak.

Az Irószövetségi Ládák Emléke
Vajjon hány nemzet mondhatja el magárról, hogy fõvárosa utcáin õrizetlen halmokban állt az irószövetségi gyüjtõládákban a papirpénz? Vajjon van még egy városa a világnak, ahol ez elképzelhetö? Van egy város ahol elõfordult, hogy a koporsó árát úgy számolhatta ki magának az özvegy, hogy nem állt mellette ellenõr, hogy miközben õ kiszedegette a ládából azt a 600 vagy 800 forintot, közben, mint õsszel a falevelek úgy hullottak a ládába az adakozók bankói? Nem, ezt csak Budapest népe, ezt csak a Jánosi Katalinok mondhatják el apáik fövárosáról!
Ugyanakkor igenis szükség van a megbékélésre! Szükség van arra, hogy a romániai és recski raboknak és rabtartóknak, a Terror Háza kinzottainak és kinzóinak az unokái végre békében és a multat maguk megett hagyva együtt épithessék a szebb magyar jövöt. Oka van a Jánosi Katalinoknak az optimizmusra, mert ehhez a megbékéléshez nem kell sok, de ami kell, az viszont elengedhetetlen! Ahhoz, hogy a társadalom, a rabtartóknak meg a néhai pufajkásoknak megbocsájthasson, ahhoz nem kell bosszú, nem kell Nürnberg vagy akasztás, ahhoz csak az kell, hogy õk bocsánatot kérjenek népüktõl. Ez viszont elengedhetetlen!

Amikor 1990-ben a Magyarországi Zöld Párt képviselõjelöltként elinditott engem Horn Gyula ellen, akkor összefutottan vele Somogyban, Nagyatádon. õ a kézét nyujtotta és én nem voltam képes abba belenyúlni. Láttam a szemén, hogy rosszúl esik neki, de azt nem láttam, hogy értené is, hogy mivel tartozik, nem nekem, de egész népének! Mert aki nem kér bocsánatot, aki nem vallja be, hogy bûnt követett el, aki a pufajkások tetteit mentegeti, aki a Danner Jancsik meggyilkolását mint „eseményeket” szeretné besöpörni a történelem szõnyege alá, annak nem lehet megbocsájtani!

A másik lépés ami elengedhetetlen és amit szomszédaink közül többen már megtettek, az a titkosrendörségi jelentések nyilvánosságrahozatala, mert egy egészséges társadalomnak ismernie kell a multját! Csak a multját ismerve, azt elfogadva tud egy társadalom a jövöjére koncentrálni! Mindenkinek tudnia kell azt is, hogy ki volt a besúgó a házban, azt is, hogy kiröl, kinek és mit jelentett a besugó, de tudnia kell azt is, hogy a besugó tetteiért sem a pártja, sem vallása, származása, gyereke, vagy unokája nem felelösek! Azért egyedül csak ö maga felel! A társadalom egészének tudnia kell, hogy a besúgás vagy a hazaárulás nem jobb vagy baloldali tettek, nem konzervativ vagy szabadelvü tettek, azok egyszerüen csak bûnök, melyekért egyének felelõsek.

Én hiszek abban, hogy a magyar nép kigyógyul a kommunizmus lelki fertõzésébõl, lezárja a multat, felszámolja az egymásramutogató testvérharcot, a nemzeti összefogást megbénitó pártoskodást. Amikor megtörtént majd ez a valódi rendszerváltás, amikor kiderült, hogy minden pártban meghúzódtak néhai besúgók és pufajkások, akkor megérti majd a társadalom azt is, hogy valaki nem attól lesz hazaáruló, mert konzervativ, vagy szabadelvü, hanem attól, hogy szemét ember, s akkor majd, a Jánosi Ferencek személyeiben lesznek újra példaképei a magyar ifjuságnak.

Betört Ablakú Kirakatok
Gondoljunk csak az érintetlen árukra a forradalmi harcoktól betört ablakú boltok kirakataiban. Hát nem hihetetlen, hogy azokban a napokban nem akadt senki akinek a potya zsákmány fontosabb lett volna, mint a forradalom tisztasága? Hát nem hihetetlen, hogy elsötétedhettek a város utcái és mégis, amikor másnap újra felkelt a nap, az áruk még mindig érintetlenül ott álltak a polcokon. Hát van még egy népe a világnak, mely ekkora egységre, ekkora önfegyelemre lenne képes? Vagy gondoljunk a falusi kocsikra, melyekrõõl a gazdák ingyen osztották az élelmet a harcoló fõváros utcáin. Hát, ha apái ilyenek tudtak lenni, akkor a mai magyar társadalom miért ne lenne képes összefogni és begyógyitani a huszadik század ejtette lelki sebeket?

Hát persze hogy képes! Elvégre a Magyar Szabadságharc szelleme sem aludt ki az 56-os hõsi napok elmultával. Élt az példáúl 1958. június 16-án is, amikor New Yorkban megtudtuk, hogy Kádárék meggyilkolták Jánosi Katalin nagypapáját, Maléter Pált, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Szilágyi Józsefet és a Szabó bácsik után már készülnek az Angyal Pisták és Mansfeld Péterek meggyilkolására is. Erre a gaztettre válaszul próbáltuk meg elfoglalni a New York-i szovjet ENSZ konzulátust a Park Avenue-n és ott felállítani a Szabad Magyar Kormány képviseletét. Ennek a képviseleti testületnek lett volna, a valódi munkásvezér, Kéthly Anna a vezetõje, aki akkor a Nagy Imre kormány egyetlen szabad földön élõ tagja volt. A New York-i rendõrség megakadályozta tervünk kivitelezését, és én e miatt börtönbe kerültem.

A Jánosi Katalinoknak és a felnövõben lévõ magyar ifjuságnak tudnia kell, hogy abban a 10 személyes börtöncellában ott volt velem Péter bátyámon kivül példáúl Lovas Gyurka is. õ Nagy Imréék meggyilkoltatásának hirére megmászta az ENSZ épülete elött a zászlórudat melyen a gyilkosok zászlaja lobogott, s csupasz kézzel leszakitva azt zuhant le a több emelet magasról a betonra. De ott volt velem a börtöncellában Tóth Csanád is, akinek édesapját azért akasztották fel, mert riporterként ki merte kutatni és le merte irni, hogy Mindszenty Józsefbõl a vallatói miként is csikarták ki a vallomását, – mert kedves Katalinnak, mindenkit(!) vallomásra lehet birni! Késõbb különben Csanádból az Egyesült Államok államtitkára lett és 1978-ban, Cyrus Vance külügyminiszterrel, õ vitte haza a Szent
Koronát.

A Jánosi Katalinoknak talán azt is tudnia kellene, hogy nem csak a nagyapjával egyidõben felakasztott Angyal Pista volt zsidó, de zsidó volt az a Recsket megjárt Fábián Béla bácsi is, aki abban az idõben a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének elnökeként, minket a new yorki börtönbõl kiváltott. Azért helyes ezt kihangsúlyozni, mert a kommunisták burkoltan szitották az antiszemitizmust. Azért adták a hatalmat a Rákosi Mátyások és Péter Gáborok kezébe, hogy a nép a bünökért ne öket, hanem a „zsidókat” hibáztassa. õk abból sem csináltak titkot, hogy sok volt a „zsidó ÁVHs” Recsken. Arról viszont mélyen hallgattak, hogy a recski rabok között is sok volt a zsidó származású magyar! Arról sem esett szó a pártlapokban, hogy a Tüzoltó utcai szabadságharcosok hös parancsnoka, az Auswitzot túlélö Angyal István, akit a forradalom bukása után Kádárék pufajkásai felakasztottak, õ is is zsidó volt.

A Jövõ
Én optimizmussal nézek a jövöbe, elvégre ma már szabad az ország, ma már a Jánosi Katalinok és gyermekeik már a Népszabadságban olvashatják ezt az irást. Ma már csak önmagunkkal kell megküzdenünk ahhoz, hogy lelkileg is meggyógyuljon a magyarság. Ehhez pedig csak az kell, hogy felhagyjunk az önrombolással, testvérharccal és a tehetségünket arra használjuk, amire ezer évig használtuk: Középeurópa vezetésére.

Én tudom, hogy erre képes az a magyar nép, – melynek fiai nem csak a kommunizmust sebezték halálra, de megismertették az emberiséget az atomerövel és a számitógéppel is. Én tudom, hogy e nép képes lesz végre arra is, hogy összefogjon és törõdjön nemzete jövöjével. Én tudom, hogy a Jánosi Katalinok társadalma képes erre, elvégre apáik és nagyapáik ennél sokkal többre is képesek voltak. Én tudom, hogy a magyar történelem perspektivájából nézve, ez az elmult 15 év csak egy jelentéktelen kis zökkenö a magyarság életútján. Mi ez a 15 év a Mohi Pusztai vereséghez? Mohácshoz vagy 1848-hoz? A magyarság hatalmas életerejét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy nemcsak kiheverte a tatárt, törököt, osztrákot, de Mohi Pusztát IV Béla, 48-at pedig Deák Ferenc követte.

Én nem csak hiszem, de tudom is, hogy amikor tudatunk már megemésztette a huszadik század tragédiáit, amikor már beforrottak a kommunizmus és fasizmus ejtette lelki sebeink, tehát amikor a nemzet már megbékélt önmagával és újra egységbe forrott a fizikailag és lelkileg is szétszakitott nemzet, akkor majd mi is követjük a IV Bélák és Deák Ferencek példáját és újra nagyot alkotunk. Nem kell ehhez sok, csak annyi, hogy mi magunk elhiggyük, hogy unokáink jövõje rajtunk múlik és hogy most már tényleg miénk az ország! Ezért kell odafigyelni a Jánosi Katalinok vallomásaira is, ezért kell résztvenni a szavazásokon is, és persze ezért kell a nemzet vezetésére bölcs türelemmel kiválasztani a 21. század Deák Ferencét.

Lipták Béla
1956-ban, a Mûegyetemen, a “16 Pont” egyik megfogalmazója volt, s most azon dolgozik, hogy az 50. évfordulóra emlékmõ hirdesse e pontok születésének emlékét. Amerikában tanitott a Yale egyetemen, irt 26 mûszaki könyvet, –közülük 3-hoz Teller Ede irta az elõszót, s ma az olaj után következõ hidrogén– alapú energia gazdaság mûszaki kivitelezésén dolgozik.

Lipták Béla as 1956-os emlékeit megírta egy könyvben, amelynek magyar címe “35 Nap”, és az angol kiadása “A Testament of Revolution” cím alatt jelent meg.

1956 õszén egy Duna-menti kis nemzet férfijai, asszonyai és gyermekei szinte egyt õl egyig fellázadtak és harcoltak egy lélegzetvételnyi szabadságért.
Ez a történet err õl a küzdelemr õl szól. De nem ez az igazi történet. Sem szóban, sem írásban nem lehet visszaadni azt, ami valójában történt. A magyar felkelés története vérrel íródott.

Ernõ
A magyar forradalom harcai 1956. október 23-án kezd õdtek. El õz õ nap Ern õ, a 22 éves diák egy hajnali kett õig tartó gy õlésen vett részt a Budapesti M õszaki Egyetem el õadótermében. A gy õlés célja egy utcai tüntetés megszervezése volt, hogy állami reformokat követeljenek az elnyomás enyhítésére. Elvégre, érveltek a diákok, a lengyelek – félreállítva kormányuk keményvonalas tagjait – nemrégiben bizonyos fokú liberalizációt vívtak ki. Sztálin halott volt. Nem Nyikita Hruscsov, a robosztus bányász fia volt az, aki maga is könnyített saját népének béklyóin? Nem õ volt az, aki elítélte Berija titkos rend õrségének túlkapásait?

A szónokok egyike, egy alezredes, az egyetem katonai oktatója figyelmeztette a hallgatókat, hogy a hadsereg általános parancsot kapott a tüntet õk megfékezésére.

Október 23-án délután kett õkor kezd õdött a tüntetés, ahol Ern õ és társai is jelen voltak az 1848-as forradalomban a magyarok oldalán harcoló Bem József lengyel tábornok tiszteletére állított szobornál. De a fiatalok nem sokáig id õztek ott.

Tisztelettel adóztak Bem h õsiessége el õtt, és szolidaritásukat fejezték ki a lengyel nép szabadságmozgalma iránt. Azután csendben a Parlamenthez vonultak.

Délután fél hatkor a budapesti rádió tudósított az eseményekr õl. Ezután jött egy jelent õs engedmény, egy szalmaszál, amibe bele lehetett kapaszkodni. Eleinte a belügyminisztérium, keményen ellenezve minden, a népet érint õ megmozdulást, betiltotta az összes demonstrációt, de most a kommunista párt politikai hivatala megváltoztatta a döntést.

Növekv õ tömeg
El õször csak néhány ezren voltak, de csatlakoztak fiatal munkások, járókel õk, sof õrök, katonák, öregek, és középiskolások. A hatalmas tömeg több tízezresre gyarapodott. Az utcák jelszavaktól zengtek: ’Kossuth népe, meneteljünk el õre kéz a kézben!’, ’Új vezetést akarunk – Nagy Imrében bízunk!’. Visszhangoznak a kiáltások, nemzeti zászlók lobognak a leveg õben, az ablakok nyitva. Budapest utcáin új szelek fújtak, nagyobb szabadságot hordozva.

Az éneklést követ õen a tömeg kiabálni kezdett. Kommunista jelképekt õl megfosztott zászlók lobogtak a h õvös szélben. Magyar katonai csapatok figyelték a tüntetést, el õször nyugtalankodva, majd helyeselve. Spontán módon, minden felhajtás nélkül a tömeg hirtelen megindult a rádió felé, hogy megpróbálja követeléseit bemondatni.

Ekkor fordult át az élénk, de viszonylag visszafogott tiltakozás elkeseredett lázadásba.

Körülbelül két óra telt el, mióta a küldöttség elindult a rádió épületébe. Ern õ és a tömeg aggódni kezdett. Valaki felkiáltott, „Menjünk!” A többiek átvették a kiáltást. Lassan, kérlelhetetlenül a tömeg a rádió felé nyomult.

Ott – emlékszik Ern õ -, rossz híreket kaptunk: küldöttségünket letartóztatta és fogva tartotta az ÁVO. Csak egy dolgot tehettünk: ki kellett szabadítani barátainkat. Tudtuk, mit tennének velük, már annyi embert megkínoztak és megöltek. Támadást indítottunk az épület ellen.

Eközben egy másik diákcsoport a kommunista újság székhelyére ment, és meggy õzték a nyomdászokat, hogy nyomtassanak forradalmi röplapokat. Amikor az újság vezet õi megérkeztek, hogy megnézzék, mi folyik a nyomdában, a diákok tüzet nyitottak az autójukra. De visszatérve a rádióhoz: a rend õrség úgy tartotta távol az épülett õl a diákok rohamát, hogy vadul belel õtt a fegyvertelen tömegbe. Ez volt a forradalom els õ véráldozata. Az áldozati oltár a véleménynyilvánítás szabadsága volt.

Feri
A forradalomról szóló, els õ kézb õl származó legelevenebb és legrészletesebb beszámolók egyike Ferié, aki a budai Ganz-gyárban dolgozott, amikor a f õvárosban az elégedetlenség els õ morajai hallatszottak.

Hatezer munkás lehetett az üzemben – emlékszik vissza Feri. – Kommunisták és nem-kommunisták egyaránt. Ami engem illet, nappal a megélhetésemért dolgoztam, éjszaka pedig m õszaki iskolába jártam, tanulni akartam valamit. Soha nem csatlakoztam egyetlen kommunista szervezethez sem, ezért három évet munkatáborban töltöttem.

Jó néhány nappal a harcok kitörése el õtt a gyári munkások nyugtalanok voltak. Sokan morogtak az alacsony fizetések, a bürokrácia és az általános szabadságjogok korlátozása miatt. Egyszer õen nem tetszett nekik az, ahogy a kormány az országot irányította. Mindenkit folyamatosan megfigyelés alatt tartottak. Naponta lehetett hallani pletykákat az ÁVO éjszakai letartóztatásairól és kivégzéseir õl. Nem bíztunk az újságokban, hiszen természetesen ezeket is a rezsim ellen õrizte.

Hirtelen egy üzenet terjedt el a gyárban – nagy tüntetés lesz délután 3-kor. A dátum október 23-a volt.

A munkástüntetés
A tüntetés fiatalok sorsdönt õ összejövetele volt Bem tábornok szobránál. Ezer munkás is a helyszínre vonult; köztük Laping Feri.
Miután Feri és a munkások meglátták a diákokat, csatlakoztak hozzájuk, és velük együtt harsogták: ’Le a kormánnyal!’, majd a Parlamenthez mentek.

A kormány értesült a zavargásokról és kikapcsolta a világítást – mondja Feri. – Talán azt remélték, hogy a tömeg szétszéled. Ekkorra már besötétedett, és hirtelen csodálatos dolog történt. Emberek ezrei csavarták össze a kezükben lév õ újságpapírt, és meggyújtották õket. Fantasztikus látvány volt a fáklyatenger. Mindenki kiabált és énekelt. A belügyminiszter Ger õ Ern õ végül felt õnt az ablakban. ’Söpredék,’ üvöltött az emberekre. ’Alja népség!’.

Mi visszakiabáltunk. Azután valaki elkiáltotta magát: „Gyerünk a rádióhoz!” És az egész tömeg elindult a városközpont felé. Útközben egyre többen csatlakoztak hozzánk. Ezeknél az embereknél egyáltalán nem volt fegyver. Csak be akartunk jutni az épületbe, hogy bejelentsük a szabadság hírét, de amikor odaértünk, már tartott a tüntetés az épület el õtt.

Megtudtuk, hogy az épületben lév õ ávósok éppen akkor l õttek le egy magyar katonatisztet, aki egy diákokból és munkásokból álló küldöttség élén ment be az épületbe, hogy a kommunisták békés megadásáról tárgyaljanak. Ha jól tudom, ez volt a forradalom els õ véráldozata.

A tejeskocsi
Nem szabad elfelejteni, hogy a rend õrség és a katonaság nagy része velünk volt, nem ellenünk. Az igazi ellenség az ÁVO volt. Ekkor könnygáz bombákat dobtak a tömegbe. Nedves zsebkend õt szorítva arcunkhoz támolyogtunk. Egy tejeskocsi t õnt fel, az ávós sof õrt valaki a tömegb õl felismerte és kiráncigálta. A tejeskannák legurultak a kocsiról, tele voltak fegyverekkel. Felszedtük õket.

Aztán a semmib õl egy sebesült katonatiszt, egy ezredes t õnt fel, és átvette az irányítást. Az arcát találat érte. Sebét ellátták, de jó állapotban volt. Azt mondta, építsünk barikádokat, mi pedig felfordítottunk néhány troli szerelvényt, hogy eltorlaszoljuk a rádió felé vezet õ utcákat. Egy éjszakán át tartó ádáz harc után, másnap délel õtt tízkor a tömeg áttörte az ávós õrséget, és elfoglalta a rádió épületét.

Én magam nem mentem be, mert az ezredes megbízott a bejárat õrzésével, és azzal, hogy ellen õrizzem a be-és kimen õket. Kés õbb megtudtam, hogy az emberek bementek az épületbe és az ávósokat az utolsó szálig lemészárolták. A szabadságharcosok adásba kerültek, és a forradalom Budapest minden zugába szétterjedt.

Engem és néhány barátomat behívattak az ezredes irodájába, ami az utca túloldalán volt, valamelyik múzeumban, ha jól emlékszem. ’Egy autóra van szükségem,’ mondta az ezredes. ’Szerezzetek nekem egy autót!’ ’Honnan?’ kérdeztem. ’Tör õdöm is én azzal!’ mondta. ’Csak szerezzetek nekem egy autót!’ Így hát álltunk Hammerli Jóskával az utcán, és autót kerestünk. Nem voltunk hozzászokva az ilyesmihez, félni kezdtem.

De hirtelen észrevettem egy nagy Mercedes-t, ami felénk tartott. Megállítottuk. Els õ ülésén egy sof õr ült, hátsón pedig egy hölgy. ’Mi vagyunk a forradalom!’ kiabáltam. ’Kifelé!’ Kiszálltak, és mi a Mercedest az ezredeshez vittük, aki nagyon örült neki. Kinevezett minket személyi test õreivé.

A kommunisták és az oroszok
A kommunista kormány ekkora már kétségbeesett volt. A rádióban többször bemondták, hogy kezükben tartják az irányítást, és azt, hogy ez csak egy fasiszta felkelés volt. A lázadók természetesen nem voltak fasiszták. Munkások voltak, diákok, köztük sok kiábrándult kommunista, akiknek elegük lett az életb õl, amit rájuk kényszerítettek.

Ami az oroszokat illeti, be kell valljam, az els õ napokban kevés gondot okoztak nekünk. A katonák közül már sokan régóta Magyarországon tartózkodtak, és megbarátkoztak az emberekkel. Néhányan még segítettek is, fegyvereket adtak nekünk. Ezek voltak a hivatásosak, a veteránok. Aztán voltak azok az orosz csapatok, akiket Hruscsov küldött. Nagyon fiatalok voltak és néhányan közülük azt sem tudták, hol vannak. Azt hitték a Közel-Keletre küldték õket, hogy az izraeliekkel, a franciákkal és a britekkel harcoljanak, akik bevonultak Egyiptomba. Mikor meglátták a Dunát azt kérdezték: ’Ez a Szuezi csatorna?’ Másnap reggel egy csapat embert láttam az utcán. Közelebb mentem. Egy tankon egy fiatal orosz állt, egy id õs hölgy odakiáltott neki, ’Ne l õj ránk, nem akarunk harcolni veled, mi a saját kormányunk ellen harcolunk!’ Erre az orosz, aki még gyerek volt, nem több húszévesnél, könnyekben tört ki és azt kiáltotta, ’Mama, mama, nem lövök, mama…’

A Parlamentnél
Délid õben elterjedt a híre, hogy a Parlament el õtt nagygy õlés lesz. Nem alakult még meg az új kormány.

Mikor odaértem már kb. 50.000 ember gy õlt össze. Az egész tér tele volt id õs és fiatal férfiakkal és n õkkel. Közelebb mentem a Parlament lépcs õihez, hogy lássam, mi történik. A második lépcs õn álltam, a nyakamat nyújtogattam. Orosz tankok kerítették körbe az embereket. És hirtelen tüzelni kezdtek.

A körülöttem állók a földre vetették magukat. Mindenki jajveszékelt. El õször nem láttam ki l õtt kire. Mindenki lökdös õdve futott, amerre látott. Egy pillantást vetettem egy orosz tankra. Felfelé tüzelt. Mai napig nem tudtam rájönni, hogy pontosan mi történt. Néhányan azt mondják, hogy a Parlament tele volt ávósokkal, akik tüzelni kezdtek az emberekre, az oroszok pedig visszal õttek. Kés õbb rájöttem, hogy az oroszok a környez õ épületek háztet õire l õnek, ahonnan az ávósok a tömegbe l õttek. Káosz volt és pánik. Leugrottam a lépcs õkr õl, körülöttem mindenütt emberek voltak, ember ember hátán, mindenki próbált futni, menekülni. A földre estem. Valaki a nyakamra lépett és a földre szorított, nem bírtam lélegezni. Lenéztem a földre és egy nagy vértócsát láttam. Körülöttem emberek rogytak össze. Azt gondoltam magamban, ’Istenem, ezek l õnek ránk. Mindenkit megölnek.’

Valahogyan kiszabadultam és a Parlament épületének sarkához rohantam, ami úgy t õnt, menedéket nyújthat a golyók ellen. Golyózápor csapódott a falba, és én újra a földre hasaltam.

Amikor a lövöldözés egy pillanatra abbamaradt, hason kúsztam a védelmet nyújtó utcasarokig. Egy fiatalember futott felém, a gyomrát szorította. Megbotlott és elesett. Azt kiáltotta, ’Segíts, nem bírok megmozdulni.’ Odakúsztam hozzá, de újra tüzelni kezdtek, õ pedig mozdulatlanul feküdt. Meghalt. Hátam mögül zajt hallottam, megfordultam: egy ávóst pillantottam meg, aki fegyverével a Parlament pincéjének egyik nyitott ablakából célzott. Leadott néhány lövést. Azután az ablak becsukódott, õ pedig elt õnt.

Akkorra már egy tucat ember fedezte fel az utcasarkot, õk is menedéket kerestek, valaki rájuk l õtt. A lövés közvetlen mellettem eltalált három-négy embert. Tiszta vér lettem.

Újra kiszabadultam. Kinéztem a térre, most szinte teljesen üres volt. Egy ment õautó érkezett a tér közepén fekv õ sérültekhez. Két fehérköpenyes férfi szállt ki a ment õautóból, de egy gépfegyvert õz azonnal végzett velük. Azt gondoltam magamban, ’meg fogok halni, nincs remény.’ De elhatároztam, hogy teszek még egy menekülési kísérletet. Felálltam. Elkezdtem rohanni át a téren, de megbotlottam a gyepet körülvev õ drótba. Teljes er õvel a földre estem, elájultam. Mikor visszanyertem az eszméletemet láttam, hogy egy középkorú n õ fekszik mellettem. ’Kérem,’ könyörgött. ’Segítsen kijutni innen. Eltalálták a lábamat, nem tudok járni.’

Hóna alá nyúltam, megpróbáltam behúzni egy fa mögé.

Ekkor eltalálta egy lövés. Kis ideig tartottam, de láttam, hogy meghalt. Elengedtem, és szaladtam mint a nyúl.

Távol a lövésekt õl
Fogalmam sem volt, merre rohanok, de egyszer csak észrevettem magam el õtt egy hatalmas kirakatot, lendületet vettem és beugrottam rajta. Egy kommunista könyvesbolt volt. Szinte eszel õsen nevettem. Beljebb mentem, és megláttam egy folyosót egy lefelé vezet õ lépcs õvel. Letántorogtam rajta. Egy emberekkel teli pincébe értem, akik a lövöldözés el õl rejt õztek el. Valaki azt mondta, ’Nem maradhatunk itt, az ávósok a tet õn vannak és le fognak jönni.’ Egy kis öregember nagyon izgatott lett, mikor meglátott koszosan és véresen. Megragadott és azt kiáltotta, ’Mutassuk meg nekik, hogy mit csináltak velünk a kommunisták. Menjünk az amerikai követségre.’

Ezt tettük. Egy amerikai hivatalnok jött elénk. Meg volt döbbenve. Azt mondta, értesítette kormányát a történtekr õl. Egyebet nem tehet értünk, mondta.

Útban hazafelé megálltam a rádiónál. Az ezredes ott volt. Rám bámult. ’Hol a pokolban voltál?’ ’A Parlamentnél’ feleltem. Erre azt mondta, ’Rettenetesen nézel ki. Jobban teszed, ha megmosakszol, nem járkálhatsz így az utcán.’

Így hát hazamentem, megfürödtem és tíz órát aludtam. Másnap reggel a rádióhoz akartam menni, ahogy az ezredes meghagyta. Az utca szokatlanul csendes volt, nem volt semmi forgalom. Néhány járókel õ mellettem elhaladva azt mondta, ’Itt vannak az orosz tankok.’

Egy barátomhoz mentem, de nem volt otthon. A kapualjban egy 11 éves kisfiú állt, kezében egy kis puskát tartott. Kérdeztem, mit csinál. ’Ki akarok l õni egy orosz tankot,’ mondta vigyorogva. Mondtam neki, hogy adja ide a fegyvert és menjen le a pincébe, miel õtt megsebesül. Ez egyáltalán nem tetszett neki, így hát elkaptam a karját és lelökdöstem.

Ekkor már három napja tartott a forradalom, Budapest lángokban állt. Az ezredes a rádióból átment egy, az utca túloldalán lev õ irodába, és megpróbálta összehangolni az általa szervezett akciókat a város más részein tervezett támadásokkal.

Gyógyszerutánpótlás
Utasított minket, engem és Hammerli Jóskát, hogy vigyünk három teherautót az osztrák határhoz Gy õr közelébe, és próbáljunk meg gyógyszereket hozni a sebesülteknek. Majdnem éhen haltunk, napok óta nem borotválkoztunk, rettenetesen néztünk ki. Csak egy kis kenyeret és húst ettünk, amit az emberek otthonról hoztak nekünk. Így indultunk útnak Gy õr felé.

Útközben szörny õ látványban volt részünk – Mosonmagyaróváron láttuk a rend õri tömegmészárlás áldozatait. A holttestek egy iskola épületében feküdtek, rokonaik siratták õket.

Ez volt a legszörny õbb látvány, amit valaha láttam. Tovább mentünk, de hosszú ideig nem volt kedvünk megszólalni. A határ közelében egy keresztez õdésnél néhány férfi leintett minket. Egyenruhában voltak, de jelvényt nem viseltek. Nem tudtuk kifélék, mifélék, megijedtünk.

Az egyikük rám szegezett egy fegyvert. ’Hová mennek?’ kérdezte. Azt mondtuk, gyógyszereket keresünk a budapesti sebesülteknek. ’Nem hiszek nektek,’ mondta. ’Át akartok szökni a határon,’ és hozzátette, hogy le vagyunk tartóztatva. Nehéz éjszakát töltöttünk egy szobában. Másnap reggel egy ezredes elé vittek minket, kihallgatásra. Ragaszkodott hozzá, hogy át akartunk szökni a határon. Egyfolytában tagadtunk. Vissza a börtönbe. Még egy éjszaka.

Hajnali háromkor öt katona jött be a cellánkba. Azt mondták, öltözzünk fel, azután egy teherautóra tereltek minket. Az egyik barátom az súgta, ’Most megcsináltuk. Mindennek vége. Le fognak l õni minket.’ Azt feleltem, ’Ne butáskodj.’ De nem voltam túl magabiztos.

Sötétben utaztunk. A csoport vezet õje, egy fiatal hadnagy azt mondta, hogy Budapestre megyünk. De azt vettük észre, hogy erd õs vidéken hajtunk keresztül, és a barátom azt mondta, ’A pokolba, nem Budapestre megyünk!’

Hirtelen megállt a kocsi. A hadnagy intett, hogy szálljunk le. ’Mi folyik itt?’ kérdeztem. A hadnagy feszengett.

Hirtelen nagyon dühös lettem. Elkezdtem kiabálni vele. ’Szóval erre tanítanak benneteket – magyarok l õnek a magyarokra?!… Ez tanuljátok a kommunista iskolában? ’Fogd be a szád, mondta a hadnagy. ’Csak fogd be a szád!’ De láttam, hogy zavarba jött, ezért hát nem hagytam abba a kiabálást. A fegyveréhez nyúlt, nem tudta, mit csináljon. Felénk fordult. ’T õnjetek innen a pokolba,’ mondta ingerülten ’és vissza se gyertek.’ Nem kellett neki kétszer mondania.

Megszabadulva
Hóesésben gyalogoltunk, de fogalmunk sem volt róla, hol járunk. Néhány órája úton voltunk, mikor egy kis bakterházat pillantottunk meg. Bekopogtunk. Egy id õs férfi nyitott ajtót, aki elmondta, hogyan juthatunk el a legközelebbi úthoz.

Az út kihalt volt, de egyszer csak egy teherautó közeledett, megállítottuk. ’Gazdák vagyunk, Budapestre viszünk élelmet,’ mondta a sof õr. Mi is megmondtuk, kik vagyunk, mire azt felelte, ’Jól van, ugorjatok fel!’

Rettenetesen hideg volt. A teherautón nem volt ponyva, a barátaim beásták magukat egy kupac krumpliba. Volt a platón egy levágott marha is, bels õségekt õl megtisztítva, arra használtam, hogy megvédjem magam a csíp õs szélt õl.

A teherautó hirtelen lelassított. Furcsa hangok hallatszottak el õttünk. A sof õr azt súgta, ’Oroszok.’ Épp miel õtt lebuktam, láttam hogy orosz katonák közelednek felénk. Gyors döntést hoztam. Tudtam, hogy nem tudok elfutni. Bepréseltem magam hát a tehén belsejébe.

Az egyik orosz benézett a teherautó hátuljába. Hallottam, ahogy lélegzik. ’Fegyverek?’ kérdezte az egyik katona. ’Nem, tavaris.’ Válaszolta sof õrünk.

’Akkor mehetnek,’ mondta.

Veszett ügy
Végül Budapest külvárosába értünk, ahol láttuk a több tucat T52-es orosz tankot, melyek körbekerítették a várost.

Amint beértünk a központba, visszamentem a rádióhoz. Senki nem volt ott, hazamentem. Másnap végre megtaláltam egy laktanyában az ezredest. Három napig harcoltunk a környéken, de a helyzet egyre romlott. Sok volt az áldozat. Többeket legyengített az éhség, és hazamentek. A végén már nem volt több l õszer.

Az ezredes odajött kis csoportunkhoz, és azt mondta, ’Nem tudunk mit tenni. Nincs értelme.’ Lassan elsétált. Soha nem láttam viszont.

Tisztán látszott, hogy a forradalom elveszett, de még néhány helyen folytatódtak a harcok. Felmentem a budai Várba, ahol egy id õsebb ember, akit „Szabó bácsinak” szólítottak, a még megmaradt ellenállást szervezte, én pedig beálltam segíteni. Bámulatos volt ez az ember. Megtanított minket, hogyan ejtsük leped õkkel csapdába az orosz tankokat. Amikor a tank közelbe ért, az utcán keresztbe kifeszítettünk egy nedves leped õt. A leped õ rátapadt a kémlel õnyílásra, így az oroszok nem láttak ki. Amikor kinyitották a tornyot, hogy tájékozódjanak, az emberek Molotov-koktélt hajítottak be a tankba.

A lejt õs budai utcákat ipari szappannal kentük be, így a tankok megcsúsztak és lelassultak. Kis id õ múlva visszamentem a gyárba. Kifizették kétheti béremet, mivel a legtöbb munkás részt vett a harcokban, és emiatt nem tudta felvenni a keresetét.

Akkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy a harcok városszerte a végéhez közelednek. Tanácstalan voltam, hogy maradjak-e, vagy Ausztriába meneküljek, amikor egy csapat orosz katona elkapott az utcán, és betuszkolt egy fiatalokkal teli zárt teherautóba. Azt beszélték egymás között, hogy Szibériába viszik õket. Még mindig reménykedtem a csodában.

Ültünk a teherautóban, és csak vártunk. Nyugtalanok voltunk. Az ajtó kinyílt és egy fiatal fegyveres dugta be a fejét.

’Megszabadultunk az oroszoktól,’ mondta. ’Kifelé! Ne hagyjátok, hogy újra elfogjanak benneteket!’ Meg tudtam volna csókolni. Újra szabad voltam. De tudtam, hogy el kell hagynom Magyarországot. Elbúcsúztam a szüleimt õl. Megértették.

Búcsú
Miután elértük Zalaegerszeg városát, mellékutakon gyalogoltunk a határ felé. Egy teherautó állt meg mellettem, tele hozzám hasonló fiatalokkal. Jókedvük volt.

’Hová mész?’ kérdeztek. ’A nagymamámhoz,’ válaszoltam.

’Ahogyan mi is. Szállj be!’

Csak egyszer állítottak meg minket a Rába egyik hídjánál. Egy kommunista õr fenyeget õzött. De mi huszonöten lehettünk, és néhányunknál fegyver is volt. Lefegyvereztük az õrt, valaki pedig azt javasolta, hogy ott helyben öljük meg, emiatt veszekedtünk egy darabig. Azt mondtam, ha egy lövés is eldördül egy csapat határ õr fog a nyomunkba eredni. Így hát jól megkötöztük, és beültettük az út melletti hideg vízbe, hogy leh õtsük, míg az elvtársai megtalálják.

Kés õ éjjel volt, mire végre átléptük a határt. Megláttuk az els õ osztrák falut. Volt ott egy étterem, ahonnan az emberek kakaót és ételt hoztak nekünk.

Egy kis id õt menekülttáborban töltöttem. Az osztrákok jó ellátást biztosítottak a hozzánk hasonlóknak. Néhány hétig segítettem egy amerikai hírszerz õ tisztnek a menekültek átvilágításában. Azután, december végén Bremerhavenbe vittek, és egy hadihajó, a Leroy Eltinge fedélzetén Amerikába hajóztunk.

Amerika
A Brooklyn-i hajókiköt õ, majd Camp Kilmer New Yersey-ben, azután Philadelphia, munka, f õiskola, egy új élet.

1965-ben meglátogattam szül õföldemet a „Philadelphia Evening Bulletin” megbízott fotóriportereként. Az országban kicsit nagyobb szabadság volt, mint a forradalom el õtt. Az emberek nem éltek már olyan terror alatt. De Budapesten kevés valódi örömöt láttam, csakúgy, mint bárhol máshol, ahová utazásom során eljutottam. A kommunizmus színe nem a piros volt, hanem a szürke, és Magyarország nagy részét szürke felh õk takarták.

Az emberek még mindig beszélnek arról, ami 1956 õszén történt. Azt mondják, nem jól mennek a dolgok, de mégis jobbak, mint amilyenek lehetnének. A forradalom sok áldozatot követelt az emberekt õl, de a kommunisták megtanulták a leckét. Már tudják, hogy az emberek inkább néznek szembe a halállal, minthogy kegyetlenkedéssel és megaláztatásokkal éljenek együtt.

Nem hiszem, hogy lesz újabb forradalom. A legutóbbi túl sok áldozatot követelt. Az id õsebbek, akikkel beszéltem, beletör õdtek. A fiatalok el akarnak menni. Azt mondogatták nekem, ’Te szerencsés voltál.’ – fejezi be Feri.

A világ tétlenül nézte Magyarország halálát. A szabadság leggyötrelmesebb óráinak egyikében, amikor a puszta emberi bátorság felvette legnemesebb formáját, a demokratikus nemzetek együttérzéssel figyeltek, majd hátat fordítottak. A magyaroknak, akik csupán bizonyos fokú emberi méltóságért küzdöttek, egyedül kellett harcolniuk.

A hatalmasok sakkjátszmájában a magyarok a gyalogok voltak. De 13 napig királyként küzdöttek, és haltak meg. A rájuk való emlékezés a legtöbb, amit tehetünk.

És a legkevesebb is.

*Francis Laping története a „Philadelphia Bulletin”-ben jelent meg, 1965-ben.


Francis Laping
Laping Krnjajá-ban, egy kis jugoszláviai német nemzetiség õ faluban született 1929-ben. 1948-ban illegálisan Jugoszláviából Magyarországra menekült, ahol Titónak való kémkedés vádjával 3 hónapra börtönbe zárták. 1952-ben internálták, 3 évet töltött a verpeléti kényszermunka táborban. 1957-ben az Egyesült Államokba menekült, ahol sajtófotózásra szakosodott, miután befejezte tanulmányait a Philadelphia Museum College of Art-on. Megtiszteltetésnek érzi, hogy a „Philadelphia Evening Bulletin” szerkeszt õségi tagja lehetett, és képei megjelentek a „Life and Time magazinban” is. Felesége Cathy Miksath, Mikszáth Kálmán dédunokája. Könyve a „Remember Hungary 1956” az Alpha Publications kiadásában jelent meg 1975-ben. Jelenleg a pennysylvania-i Montgomery megyében él.

ELÕZMÉNYEK
Számomra a forradalom 1955-ben kezdödött. 1955 elején akarták a Zeneakadémia énekkarának és zenekarának tagjai Kodály Zoltán születésnapjára a Zrinyi szózatát elöször elöadni, de Révai kultuszminiszter nem adott hozzá engedélyt. Az év végefelé megengedte. Drágán lehetett kapni jegyeket, mert mindenki szerette volna hallani. Sándor 2 jegyet kapott. Úgy tudtam, hogy Gödöllöröl, az ottani agrár egyetemröl, ahol Nagy Imre is tanított, miután a pártból is kizárták.
Amikor bementünk a terembe és leültünk, láttuk, hogy elöttünk Nagy Imre és a veje, Jánosi Ferenc ült.
(Nagy Imrével Sándor, közvetlenül letartóztatása elött egy mezögazdasági pártközi szakemberekkel Franciaországba, Dániába és Svájcba utazott egy hónapra, tanulmányozni az ottani kis gazdaságokat, hogy azt próbálják követni a hazaiak is. Nagy Imre földmövelésügyi miniszter, Sándor a Parasztszövetség igazgatója, Kisgazdapárti képviselö, Takács Ferenc szociáldemokrata talán parasztképviselö, Halácsy Gusztáv, a Mezögazdasági Kamara elnöke és a Földmövelésügyi Minisztérium elnöki osztályának feje volt a tagja. Nagy Imre már Dániában mondta Sándornak, hogy összeesküvés van Magyarországon, de ez Sándort nem izgatta, mivel ö nem csinált semmit. Viszont ahogy otthon már kezdték a nyomozásokat, letartóztatásokat, a bátyám, Ibrányi Gyula diktált nekem egy levelet “virágnyelven” Sándor számára, amit kiküldtünk Soós Géza címén Svájcba, arról, hogy öt is vádolják az ujságok. Sándor így még hamarabb hazajött, mert ártatlan nak éérezte magát, de már ÁVO-sok vették körül, s én csak az ÁVÓ-sokon keresztül beszélhettem vele a villamoson.)
( Jánosi Ferenc pedig Sárospatakon végzett lelkész, Sándor jól ismerte, s katonaként orosz fogságba. esett. Nagy Imre onnan hívta el, hogy a magyar rádiónál segitsen neki, s késöbb ö a Nagy Imre leányát vette feleségül. 1945-ben, amikor Sándor még csak ideiglenes képviselö volt, egy éjszakát vitatkozott át Jánosi Ferenccel Debrecenben, aki azt akarta, hogy dolgozzanak együtt, de Sándor közölte, hogy ö hívö keresztyén, s nem tudna kommunista lenni. Azonban bizonyos vagyok abban, hogy a hosszú idöt töltött moszkvai Nagy Imrére, mint vö, Jánosi komolyan hatott!!)
A Zrinyi szózat akkor olyan leírhatatlanul megrázó volt, amit csak azok értenek meg, akik ott voltak. A “Ne bántsd a magyart!” több szólamban éneklö kórus döbbenetes volt. Láttuk fölöttünk Révait, aki a jobboldali erkélyen ült, hogy idegesen lapozott végig. Iszonyú hatása után a közönség felállva tapsolta Kodályt, aki fölöttünk, az erkélyen középen ült. Nagy Imre is hátra fordulva nézett fel, s könnyesek voltak a szemei. Ez nagyon meghatott. Persze semmi jelét nem adta sem ö, sem a veje, sem Sándor annak, hogy ismerik egymást. De amikor mentünk ki, Jánosi, Sándor mellé állva, haladt, s nem nézve rá, csak annyit kérdezett, hogy hogy van Sándor, mit csinál? De a koncert végén valaki elkezdte énekelni a Himnuszt! Én, amikor kinn Sándor barátaival beszélgetve azt hallottam az egyiktöl, hogy igen, Kodály ezt megcsinálhatta, rávágtam: DE MEG IS CSINÁLTA! s hogy szeretnék letérdelni elötte, s megköszönni. Ez az est már kezdete volt a forradalomnak.

ÉLETEM
Az l.sz. Mélyépítö Vállalatnál dolgoztam. Titkos hadianyaggyárat, földalatti épitkezéseket, Rákosi pincéjét, stb végeztük. Úgy kerültem oda, hogy 1952 áprilisában Sándor, mint villanyszerelö tanuló, aluszékony lett, s többször elájult. A Rózsák-terén lévö kórházba tették be. Csak kétszer volt látogatás, de én a kocsival tolva a kislányomat, odamentem a Rózsák terére többször, ahova az ablaka nyilt, s ott integettem neki. S akkor is elájult, s a szomszédja mondta meg az ablakon keresztül. Kétségbe esve mentem haza, s a medikus unokatestvéremet kértem, menjünk el, kérdezzük meg az orvosát, mi van vele. Amikor Jeney Sándor, mint medikus, kérdezte a szolgálatban lévö orvostól, mi a baj, az megmutatta a kórlapot, s közölte, hogy általános TB és két hónapja van hátra. Hazamenve elhatároztam, hogy állásba megyek. Országos versenyen is résztvevö gyorsíró és gépíró voltam, s hittem, valahol kapok munkát. Szomszédomat kértem, aki szeretett, aranyos nö volt, személyzeti osztály vezetöje egy vállalatnál, de kijelentette, képtelen felvenni Sándor és a bátyám miatt. Ekkor az unokatestvérem egyik barátja, Barcs Ernö, azt mondta, hogy a barátnöje az l.sz Mélyépítönél dolgozik, s ott keresnek gyors- és gépírót. Elmentem. Egy kérdöívet kellett kiállítani: Neve, lakhelye. S utána: Volt-e összeesküvés miatt hozzátartozója letartóztatva? Szétnyilt szeméremcsontom még nem forrt össze a szülés után, s nehezen jártam, két kisgyermekem volt, mit csináljak? Ha azt írom, igen, nem vesznek fel. Ha azt írom, nem, ha megtudják, végem. S egyszeröen áthúztam egy vonallal az egészet. Elfogadták, s azt mondták, ki fognak próbálni. Két aranyos kollega diktált, s közben megkérdezték: mi a férje foglalkozása. Mondom, hogy villanyszerelö. Óh, akkor jól keres. S teljesen csacsi módra azt mondtam, hogy nem, mert csak átképzös. Erre a kérdés: Mi volt azelött? Teljes kétségbeeséssel azt feleltem, hogy azt nem mondhatom meg. S tudtam, hogy nem vesznek fel. De az egyik kollega egy aranyos zsidó bácsi, pártvezetö volt, akinek a körúti bérházát államosították, a másik egy olyan jogász, akit nem igazoltak, s ott kapott egy alacsony beosztást. Mindketten bementek a személyzetire, s közölték, hogy ilyen gyors- és gépíró nincs a vállalatnál, s fel kell venni! Jó néhány nap mulva, kezdve a munkát, szakszervezeti szemináriumra kellett mennem. S ott a következök voltak a könyvünkben, amit meg kellett tanulnunk: A narodnyik Kiss Sándor veszélyeztette a munkásuralmat és a Szovjetuniót. – Bizony, jó ideig izgultam, hogy nem találják-e ki, ki vagyok. De nem, s a kijövetelemig ott dolgoztam. Sándorról viszont kiderült hosszas vizsgálat után, hogy a börtönböl valamilyen bacillust kapott, ami felvándorolt a májba, s ott gyulladást okozott. Svájci gyógyszer van csak rá, azt az orvos akkor adja be, ha megígéri Sándor, hogy megszerzi. Sándor igen jó barátja, a debreceni híres matematikus, Szele Tibor svájci matematikus barátaitól megszerezte. Egy intravénás gyógyszer volt, s segített. De már én maradtam az állásban.

1956 OKTÓBER
A vállalatnál kellett robbanóanyagot adni több munkahelynek, de már jó egy hónappal október 23 elött, zárolták a robbanóanyagokat. A mellettem ülö mérnöknek jó barátja, Halász Péter, már megírta az ujságban, hogy könnyebben megy egy magyar a Holdba, mint Bécsbe, 100 km-re. S egyre bátrabbak lettek az újságírók.
23-a elötti vasárnap Göncz Árpáddal és feleségével négyesben mentünk egy klubba Budán, a hol a Budapesti Madrigál Kórus Bárdos tiszteletére adott hangversenyt. Csodálatos volt! Utána négyesben a Duna-parton mentünk hazafelé, s a Margit hídnál megjelent egy újságárus az esti lapokkal. Az emberek megrohanták, aki ijedtében a nöi WC- be menekült. Sándor utána! S ott vette meg a lapot, s volt öröm, hogy az utcai lámpák fényében olvashattuk a bátor írásokat!
Másnap Szabó István (Paramus) jött el hozzánk, aki citromot hozott, mert a SZÖVOSZ-nál dolgozott, s elmondta, hogy Szegeden, ahol Sándor végzett az egyetemen, a diákok gyölést tartottak, s megfogalmazták pontokba a követeléseiket. (A citromot azonnal elküldtem Sándor rokonának, aki kért a nagyon beteg kisfia részére éppen akkor.)

OKT 23
Másnap mentem be dolgozni, s a kollegám, Borhi Vendel, hatalmas izgalommal mesélte, hogy ö, mint esti möegyetemi hallgató, ott volt elözö este, amikor megszövegezödött a 16 pont. Hozta a pontok szövegét. Én azonnal leírtam, s az ÁVÓ-s ezredes igazgatónk ajtajával szemben kiragasztottuk a falra. Lázban égtem én is. Irodánk a Lenin körút 19-ben volt, s a nyitott ablakokon keresztül hallottuk az ifjakkal teli teherautókról a kiabálást, hogy szabad választást akarunk, s lobogtatták a zászlókat. A kollegám, aki Halász Péter cikkéröl beszélt, Papp Aurél, bement az igazgatóhoz, s éppen akkor is az épület elött ment egy teherautó fiatal, s Aurél azt kérdezte az igazgatótól, Maczinger elvtárs, mit szól ehhez? Erre, mint jellemzö aktus, felállt, s becsukta az ablakokat.
Délután közölték, hogy az új párttitkár, aki aranyos volt, megengedi, ha kérjük, hogy bárki elmenjen a Bem szoborhoz tüntetni. Füzesi Márta telefonált, hogy mondjam meg Sándornak ezt. Sándort felhívtam, közöltem, de én kommunista párttitkártól semmit nem akartam, s nem mertem kérni. De ahogy 4 órakor vége volt a munkának, Stasznyi Palival, vallásos katolikus mérnök kollegával együtt mentünk. A Kossuth hídhoz érkezve találkoztunk Nyeste Zoltánnal, Pirossal, és egy másik zsidó recski baráttal (aki késöbb itt Kanadában talán a Menora újság szerkesztöje lett), s kart karba öltve együtt meneteltünk. Én, aki soha nem karoltam egyetlen férfit sem, Sándoron kívül, most boldogan mentem a 3, s alig ismert vagy nem is ismert volt fogollyal, mert mindnyájan testvérek voltunk! Budára érve a Népi Tánccsoport tagjaival találkoztunk, akik már a Bem szobortól jöttek, s az egyik, Rábay Kata, a növérem osztálytársa, ismert, s kiabálta, hogy menjünk a Parlamenthez. Visszafordulva a Kossuth térig mentük. Ott látjuk, amikor egy diák felmászik a magasba, s a hatalmas zászlóból a sarlót és kalapácsot kivágja! Hatalmas ujjongás!! De egyre sötétedik, s akkor leoltják a villanyokat. Erre a tömeg a kezében lévö ujságot, amelyen Gerö képe volt, kezdi fáklyaként összehajtva meggyújtani és feltartani. Döbbenetes látvány volt. Nyeste Zoli kicsit fel is emelt, hogy a magas emberek között is láthassam azt a csodálatos képet, a rengeteg ember és az égö fáklyák!
De ekkor megszólalt a lelkiismeretem: Mi van otthon? Mit csinál Sándor és a gyermekek? Igaz, ott voltak a szüleim a gyermekekkel, de tudtam, hogy ha kicsit késöbb mentem haza, már Édesanyámtól kikaptam. Vajjon mit fognak most szólni? Mint egy kisgyermek, remegve csöngettem. De a forradalom a mi családunkat is elérte! Édesanyám egy tányéron egy nagy szelet vajas kenyeret és egy bögre kávét adott a kezembe, hogy egyem meg, s menjek vissza az urammal. S mentünk: Sándor, Kata növérem, Gyuszi bátyám és Juhász Bandi, Sándor unokaöccse, aki nálunk étkezett, s Gyuszitól tanulta a villanyszerelést.

KOSSUTH TÉR
A Parlament felé vezetö úton, az ÁVÓ központi épülete elött mentünk a Kossuth térre, ahol már nagy tömeg volt. Kiabáltak nagyokat kórusban: Egyszer azt, hogy Rákosit a Dunába! Bandi hozzátette: nagy követ a nyakába. A tömeg azt is átvette, s most már úgy kiabálta. Majd kiabáltuk, hogy Nagy Imrét kérjük. Akkor Nagy Imre megjelent, azt persze nem tudtuk, s nem láttuk, hogy mögötte orosz katona állt. Nagy Imre azt mondta, hogy mindenki menjen haza. S leoltották a villanyt a téren.
Ekkor valaki kiabálta, hogy menjünk a nyomdához, hogy a diákok követeléseit kinyomtatva lehessen vidékre küldeni teherautókkal. Zárt sorokban meneteltünk a a párt nyomdája, a Szikra nyomda felé. Egy fiatalok küldöttsége bement a nyomdába, s tartott a tárgyalás a nyomdával. Abszolút éreztük, hogy történelmi pillanatnak vagyunk a tanúi. Egyszer csak jön ki a küldöttség, s közli, hogy minden rendben van, nyomják a követeléseket. Nagy öröm, de ekkor Kata növérem, aki legközelebb állott az úthoz, látja, hogy egy motorbiciklis közeledik, s kiabálja, hogy lövik a diákokat a rádiónál!
Erre az egész tömeg felzárkózott, s menetelt végig, elöl mi, a mostani Bajcsy Zsilinszky úton a rádió felé. Ekkor már azt kiabáltuk, hogy : “Aki magyar, velünk tart!” “Gyilkos az ÁVÓ, vesszen az ÁVÓ” Ablakok nyiltak ki a házaknál. De mi mentünk, s egyre szaporodtunk. A rádióhoz érve Gyuszi elöbbre ment. S nem tudom, nem volt-e szerepe abban, hogy egy mentökocsit nem engedtek be a rádióhoz, mert Gyuszi emlékezhetett arra, hogy engem két társammal együtt mentökocsival vittek Debrecenböl Budára, amikor letartóztattak. Felfordították, s fegyverekkel volt tele, azt akarta vinni az ÁVÓ-soknak. Felgyújtották. Közben hallottuk a híreket, hogy hány diák sebesült meg, s hova vitték öket. De különbözö számokat mondtak. S mi csak azt éreztük, hogy fiatal, fegyvertelen, hazájukért élö diákok voltak, s vártunk arra, mi történik. Egyszer csak egy katonai autóbusz vagy teherautó jött, s a katonaiskola diákjait hozta, hogy leverjék a tüntetést. De ahogy Sándor elmondta, egy munkás felállt arra a teherautóra, amelyik elállta a katonák útját, s szavalta a Várnai Zseni versét: Fiam, ne löjj, mert én is ott leszek. S a tiszti iskola növendékei leugráltak, s átadták a puskáikat. De kiderült, hogy nem volt bennük töltény. Erre voltak ott csepeli munkások, fiatalok, akik azt mondták, majd ök szereznek töltényt, s robogtak el talán Csepel felé. S amikor visszajöttek, kezdték osztani a fegyvereket. Bevallom, hogy én olyan lázban égtem, hogy azt mondtam Sándornak, én kérek egy puskát, s menni akartam érte. De Sándor józan volt, s azt mondta, mi nem tehetjük meg, mert ha elfognának, azt mondanák, hogy az összeesküvök lázították fel a fiatalokat. Nekünk nem szabad! S kiderült, hogy nem is volt elegendö fegyver. Közben hallottuk, hogy a Kossuth Lajos utcában egy eszpresszóban ingyen adnak kávét. Mivel már késö volt, elmentünk, s jól esett a forró kávé, s úgy mentünk vissza. S hallottuk a lövéseket. S vártuk, beengedik-e a diákokat? Mi lesz?
Ám ekkor jött a félelmetes hang: megjelentek az orosz tankok. Hajnal volt. S indultunk hazafelé. De már akkor be-beugrottunk egy-egy kapualjba, ha jöttek a tankok, nehogy löjjenek bennünket.

ELKÖVETKEZENDÕ NAPOK
Hosszú séta volt a rádiótól Óbudáig, ahol laktunk, de nem éreztük. Lázban voltunk! S otthon meséltük a családnak, mi történt a rádiónál.
Másnap a két férfi, Sándor és Gyuszi elindultak egy felfedezö útra. Mi csak a lövéseket hallottuk. S a rádió mellett töltöttük az idöt. Arról beszéltek, hogy fasiszta elemek támadták meg a középületeinket, s a karhatalmat, s közölték, hogy minden gyülekezés tilos.
Közben Kardos László, aki Sándorral együtt volt a németek elleni ellenállásban, de kommunista volt, s az ELTE-n tanított, két fegyveres diákot küldött Sándorért. Mint mondta, nem segítséget kér, mert azt nem érdemli meg, csak annyit, hogy adjon tanácsot nekik. Sándort mélyen meghatotta ö is, s ott találkozott egy párttitkárral is, aki teljesen a forradalmárok mellé állt, s mélyen érintette a párttitkár bátorság is. .
Csütörtökön a rádió azt mondta, hogy mindenki menjen dolgozni, minden rendben van. Akkor gyalog mentem én is. S már a Margit híd pesti hídföjénél láttam az elsö fiatal halottat, zászló takaróval. Döbbenetes volt! Ugyanakkor meghatóan láttam az ékszerüzleteket, amelyeknek a betört üveg kirakatában ott maradtak az ékszerek, s dobozok voltak kitéve, hogy a halottak hozzátartozóinak adakozzunk. Bementem az irodába, s onnan Borhi Vendellel együtt mentünk megnézni a várost. (Vendel késöbb a bátyámmal egy cellában ült.) Elöttem van most is a Rákóczi útnál is egy másik ifjú holt teste, zászlóval. Könnyes szemmel mentünk tovább. Vendel vezetett. A belügyminisztérium épülete elött azt láttuk, hogy minden ablakban kifelé tartott fegyverrel áll egy katona, vagy rendör.
Amikor a Kossuth térhez közeledtünk, egy elegáns férfi jjött velünk szemben, aki nem állt meg, amikor a katonák közölték, hogy nem mehet tovább a térre. S erre a katona az ember lábára lött. S a férfi öltözete nagyon nyugatinak látszott, s azt kérte, hogy ne vigyük a mentökhöz, mert azoktól fél, hanem valahová egy orvoshoz. Erre átnéztünk az utca másik oldalára, s ott ki volt írva egy orvos neve. Vendel segítette a férfit az orvoshoz fel.
Utána egy másik úton próbáltuk megközelíteni a Kossuth teret. Ez akkor volt, amikor fekete ruhás nök tüntettek, s szemben, talán Földmövelésügyi Minisztérium épületének a tetejéröl az ávosok lötték öket. S láttuk kicsit messziröl, hogyan rakták fel a sebesülteket, vagy halottakat teherautókra. Ezek után az Amerikai Követség épülete elé mentünk, ahol gyölt a tömeg. S végül a szóvivö – nem lévén akkor nagykövet ott – kijött, s igazán úgy beszélt, mintha a Holdról jönne, s nem tudna semmiröl. Borzasztóan elkeserített bennünket, hiába tüntettek a nök, hiába kiabált a tömeg, süket fülekre találtunk csak. Onnan már hazamentem.
Másnap még tartott a lövés. Közben eljött Horváth János hozzánk, aki a közelünkben dolgozott, mint fötö, de a forradalom idején, angolul is tudva, rádión üzeneteket adott le Nyugat felé. Azt kérte, gyorsírjam a Szabad Európa által közölt ENSZ törvényt, hogy annak alapján tudjon tiltakozni a rádiónál. S este a 9 éves Borival és a 6 éves Ágival együtt hangosan imádkoztunk azért, hogy Kéthly Annát engedjék be Amerikába, s az ENSZ-nél ö képviselje Magyarországot, ne az orosz állampolgár “magyar” követ.
Közben mentem élelmiszerért valahol a Rózsadombon. Sorban álltunk, amikor egy ballonkabátos fiatal ifjú megjelent, s olyan természetes volt, hogy mindenki azonnal elöre engedte, mert szabadságharcos volt. Valaki a sorban kezdett valami megjegyzést tenni a zsidókra, s az egész sorban álló tömeg letorkollta és kiabált rá. Annyira látszott, hogy a nép milyen érett, s milyen bölcs volt.
Mivel kevés élelmiszerünk volt, azért Édesanyám azt mondta, hogy ö föz mindenkinek, így kevesebb anyag szükséges. Állandóan a rádiót hallgattuk. Amikor Nagy Imrét kinevezték a minisztertanács elnökévé, nagy volt az örömünk, de a párt fötitkáraként még mindíg Geröt erösítették meg, ami olaj volt a tözre. S az ellenforradalmi bandáknak nevezett forradalmárokra statáriumot hírdettek ki, s kérték, hogy bizonyos óráig tegyék le a fegyvert, akkor nem kerülnek statáriális bíróság elé. Mindíg tologatták a határidöt, mert a fiatalok továbbra is harcoltak. S a tologatás mutatta a gyengeségüket, ami nagy öröm volt számunkra. Közben kérték, hogy a rádiókat tegyük az ablakba, hogy a harcoló fiatalok is meghallják.
Másnap leváltották Geröt, s Kádár lett a párt fötitkára. Ez már öröm volt, mivel Kádár a Rákosi börtönében sokat szenvedett, fogait kiverték, s hittük, hogy csak jobb lehet, mint Gerö.
S amikor már a rádió hangja kezd változni, amikor már a nemzeti színö zászlót kérik, amikor már a Himnuszt játszák, a szívünk ujjongott. De a lövések egyre hangzottak. Óbudán is volt egy rész, ahol a fiatalok tartották a frontot.

HÉTKÖZNAPI ÉLET
Bementem a munkahelyemre. Sándor pedig kérte, hogy az ö irodájukba is menjek be, ami a mi hivatalunkkal szemben volt, s vegyem fel a fizetését. Akkor a munkahelyének, a Talajjavító Vállalatának az alkalmazottja azt kérdezte, hogy ki volt Sándor, mert már Tildy Zoltán kereste ott telefonon. S megkaptam a fizetését. Utána átmentem a mi hivatalunkba, ami több belövést kapott. A vállalatunknál megalakult a Munkástanács. A volt személyzetist, aki sok osztályidegent mert alkalmazni, bádogosként, szakemberként megtartották. (Még Horthy István özvegyének a húga is ott dolgozott a raktárnál! ) A legrendesebb mérnökök és kollegák lettek a munkástanács tagjai. Az egyik kollegától kaptam egy kiló rizst. Nagy örömmel vittem haza, mert nagy kincs volt. A munkhelyünkkel szemben volt az étkezdénk, ahol ebédeltünk. S mondták, hogy kapunk ebédet. Elmentünk, s mellettem ülve az egyik személyzetis ellenforradalmároknak nevezte a fiatalokat, s én persze azonnal megvédtem öket. A nöröl kiderült késöbb, hogy a fia ÁVOs. Ezért is jó volt eljönnöm.
Pontosan nem tudom megmondani, melyik nap is vitt el Sándor – aki minden nap elment, s csak este jött haza, a Semmelweiss utcai Kisgazdapárt székházába, hogy ott dolgozzak. Megbízó levelek tömegét állítottam ki a vidékröl feljött kisgazdapárti vezetöknek, hogy kezdjék el a párt szervezését. Egyszer Horváth János jött, s a diák örök nem akarták beengedni, s én odaálltam, kiabáltam, hogy aki éveket ült a párt miatt, hogy merik nem beengedni. (Késöbb tudtam meg, hogy a fegyveres diák örség vezetöje az a Tar Pál volt, aki itt volt jóval késöbb amerikai nagykövet, s most talán a Vatikánban nagykövet.)
Az egyik aranyos kisgazdapárti képviselö, Adorján Jóska bácsi, egri borkereskedö, egy kicsit elkeserített, mert arról beszélt, hogy a kommunista párt székházát át kell venni. S én még azt éreztem, vigyáznunk kell, ne legyen pártpolitika, mert akkor sokan, akik a forradalom mellé álltak, megijednek. Nagyon azt éreztem, hogy nekünk együtt kell harcolnunk az oroszok ellen azokkal, akik vállalják a forradalmat.
Közben a házunkban az egyik szomszéd a földalatti építkezés fömérnöke volt, s jöttek érte fegyveres diákok, kérve, hogy nézze meg, van-e földalatti pince a kommunista pártszékház alatt, mert úgy hírlik, hogy vannak ott foglyok bezárva. De erröl többet nem hallottunk. Lehet, hogy nem voltak. Sándor járt a szabadságharcosok között, a Parlamentben, beszélt Nagy Imrével is, Tildyvel is, de én arról nem tudtam, hogy hol van, én lelkiismeretesen reggel vele mentem, s a a kisgazdapárti székházban dolgoztam mindaddig, amig a Parasztszövetség – ami egy érdekvédelmi szervezet volt, s letartóztatásáig Sándor volt az országos igazgatója – kapott székházat, akkor ott dolgoztam, s képviseltem öt. Esténként aztán gyalogoltunk haza. Egyszer megállítottak bennünket, s Sándor azt mondta, hogy a Parasztszövetség igazgatója volt. S a diákok azt hitték, hogy a Parasztpárthoz tartozott. S a Parasztpárt olyan volt a diákok szemében, mint a kommunista párt. Csak amikor Sándor megmagyarázta, hogy mi a Parasztszövetség, bocsánatot kérve engedtek bennünket tovább. S Sándor zsebében mindíg volt kréta, s villamosokra, egyéb alkalmatosságokra irta, hogy “Ruszkik! Haza!, s más, hasonló felszólításokat. Ezeket is szükségesnek tartotta.

OKTÓBER VÉGE
Október 27-én reggel mondtam az uramnak, hogy ma vagyunk 10 éves házasok, s én a barátainknak vacsorát terveztem. S Sándor akkor azt mondta, amit persze én is éreztem, hogy ha meg kell halnia, még akkor is azt mondja, hogy azért volt érdemes élnie, hogy ezt a forradalmat megélje. Ez a legnagyobb ajándéka a házassági évfordulónkra. A növérem, a sógornöm sokszor a pincében volt, de én nyugodtan járkáltam az orosz tankok között a körúton, végezni a feladataimat. S tele voltam örömmel. Egyszer Horváth János kért meg bennünket Sándorral, hogy menjünk el a feleségéhez, Erzsikéhez, mert ö nem akarja, hogy János ismét politizáljon, s beszéljük rá, hogy engedje, mert Jánosban ég a vágy a forradalomban a munkára. Azt hiszem, sikerült rábeszélni.
S jöttek a barátok Sándorhoz látogatóba, de összefolynak a napok az emlékezetemben. De arra jól emlékszem, amikor Bodolay Géza jött, s hozta a Cserkészszövetség megújításának a részletes tervét.
Nagyon emlékezem, amikor Sándor elmondotta, hogy találkozott Veres Péterrel talán a Parasztpárt székházában. S Veres Péter bevallotta, hogy Sándornak volt jó a parasztpolitikája, s a jövöben vele fog dolgozni. Nem lehetett könny_ Péter bácsinak ezt belátni és el is mondani.

FÉRJEM RÁDIÓBESZÉDE
Nagyon-nagyon emlékezetes nap számomra 1956. október 3l-e, szerda, 10.25 órakor. Sándor beszélt a rádióban “Szót kérek a szabad mikrofonban” címmel, s mint a Parasztszövetség igazgatója, bejelentette a Szövetség megindítását a tiszta zászlójukkal.
A studió a Parlamentben volt. Sándor bevitt, s a Tildy elöszobájában, a Tildy feleségének a szobája volt, ott hagyott, amíg elmondotta a csodálatos beszédét. A nagy teremben sokan voltak, több arc ismerös, néhány ismeretlen volt számomra. Sándor még valamit íratott is velem az ott lévö írógépen. Azután Kövágó József mellett ültem le, akivel beszélgetni kezdtünk. Legnagyobb megdöbbenésemre még akkor is azt mondta, hogy ez a kommunisa párt belsö harca. Elkeserített nagyon. Majd két katona jött be a terembe. S mindenki odament hozzájuk, kezet fogtunk velük. Az egyik egy rendkívül jó megjelenésö, magas katonatiszt volt, s amikor kezet fogtam vele, bizony, fájt a kezem utána, úgy megszorította. S a világos átható kék szeme még most is elöttem van. Maléter Pál volt, s a helyettese. Azt hiszem, ahogy Sándor mondta késöbb, hogy az orosz parancsnoksághoz mennek, megbeszélni, hogyan tud az orosz katonaság onnan repülövel hazamenni.
Utána Sándor visszajött, s indultunk a folyosón kifelé. Akkor jött Tildy Zoltán velünk szemben, s hozzánk érve megölelt bennünket, s azt mondta, “Gyerekek, emlékezem az esküvötökre!” (Pontosan tíz évvel elöbb, október 27-én volt a Pozsonyi úton az esküvö, ahol ö a testörével együtt jelen volt. A testör jelentette be.) Majd utána Tildy Zoltán beszámolt arról, hogy most jön Mikoyantól, aki azt mondotta neki, az órájára mutatva, hogy 4 óra után nem lesz orosz katona Budapesten.

TITÓ, HRUSCSOV, ÉS EISENHOWER
Azóta, olvasva két könyvet. Daniel Schorr könyvét, valamint a Jugoszlávia moszkvai nagykövetének a beszámolóját, úgy érzem, talán ebben az idöben küldhette el Eisenhower Titonak a táviratát, melyben közölte, hogy a magyar ügyet belügynek tekintik. Ezek után Tito, aki félt, hogy a magyar forradalom oda is átmegy, azonnal hívta Hruscsovot, hogy megtárgyalják Magyarország jövöjét. Tito választása volt Kádár. S mivel Hruscsov elöbb egy millió politikai foglyot hazaengedett Szibériából, s aki egyházi nevelést kapott, s az Új Szövetséget az egészet kivülröl megtanulta, olyan állapotot teremtett, mint Nagy Imre Magyarországon akkor, amikor pl. a recski tábort megszüntette. De a Kremlben két tábor volt, a sztálinista és Hruscsové, aki a Sztálin halála után elmondotta a nagy beszédét a Kremlben, elmondva Sztálin b_neit, s vele szemben a régi sztalinisták. Hruscsov pl. engedte a zsidókat egy északi úton ki a Szovjetböl, ezt az amerikai tudósítónak elmondotta, talán remélve, hogy a nyugati zsidóság fogja segíteni, de azt a tudósító nem közölte, s Eisenhower távirata a sztálinistákat erösítette meg. Mi Magyarországon megkaptuk léggömbökröl ledobva magyarul a Hruscsov beszédét bibliapapíron, s nagy öröm volt számunkra. S késöbb itt értesültem arról, hogy annak idején a Columbiai professzornak, Deák Istvánnak volt a fantasztikus ötlete a léggömbös tájékoztatás.

HÉTKÖZNAPI ÉLET
Számomra nagyon megható volt, ahogyan a Parasztszövetség volt munkatársai egyre-másra jelentkeztek az új központban. Pl. Bokros Lajos édesanyja, akiknek az esküvöi vacsorájuk annak idején abban a központban volt. Bizony, a Szövetség megszüntetése után sok sok bajuk, szenvedésük volt mindnyájuknak.
A bátyám a forradalom alatt átvette az ÁVÓ-sok garázsát, s kocsikkal látta el a vezetöket. Egyszer jöttek azzal, hogy Füzesi István Albániában van, s haza kell hozatni. Egy kocsi már van, amelyik vállalja, hogy érte megy, de kell egy megbízó levél a sofförnek, amit csak Sándor adhat meg, de fogalmunk sem volt, hogy ö hol van. S akkor, életemben egyetlen egyszer hamisítottam Sándor aláírását, hogy a kocsi tudjon menni Füzesi Istvánért. Késöbb hallottam, hogy talán ö mégsem ezzel a kocsival jött haza.
Persze azért én voltam a gyermekeimmel is. Borit a nagypapája tájékoztatta arról, hogy mi folyik. Volt olyan prédikáció a Szabad Európa rádióban, amelyik jóval elöbb íródott, s akkor nagyon rossz volt, mert a harcra buzdított. Kiderült, hogy a lelkész csak a Sátán elleni harcról beszélt, de akkor az minket zavart, lázításnak tünt.

NYUGTALANSÁG
Amikor Mindszenty biboros kiszabadult, hallgattuk a beszédét, s Göncz Árpáddal együtt éreztük, hogy nem volt bölcs, mert az oroszok elleni egység helyett már a mult vezetöinek a büntetéséröl beszélt, a hatalom örököseit emlegette. Mi azt éreztük, hogy csak az ÁVÓ és az oroszok az ellenségek, azok ellen kell küzdenünk. Akik átálltak, s akik vállalták a forradalmat, azokkal együtt kell dolgoznunk. Mivel még orosz katonák is voltak, akik átálltak mellénk, akik nemzeti színö zászlót töztek a tankjukra, nagyon rossz volt a büntetés emlegetése. (Érdekesség, hogy ez a könyvekben nem szerepel. Nem tudom, ki látta jónak kihagyni.)
Amikor Nagy Imre rádióban kérte, hogy ismerjék el Magyarország semlegességét, öröm és boldogság volt. Mi is azt szerettük volna. Beszéde olyan bölcs volt, annyira az egész magyar nép vágyát öntötte szavakba. Azonban Nagy Imre ezt már akkor kérte, amikor – mint késöbb itt megtudtuk – Taraszovics Sándor már közölte vele, hogy az orosz csapatok visszafordultak, jönnek ismét a hazánkba.. Ezzel próbálta megakadályozni November 4-ét. Ugyanakkor Nagy Imre táviratot küldött az ENSZ-hez, kérve a semlegesség elismerését., S ugyancsak késöbb értesültünk arról, hogy Nagy Ímre táviratát az ENSZ fötitkára, a svéd Hammerskjöld, el sem olvasta, mert Nagy Imrének nem volt “credential”-je. Ezt a hírt Varga László elsö feleségétöl , Nikétöl, tudtuk meg, akinek nagyon jó kapcsolatai voltak az ENSZ-nél. Talán a Niké öngyilkosságához ez is hozzájárult.
Már minden nap dolgoztam, tele reménnyel, csak a szovjet csapatok jövetele töltött el bennünket némi aggodalommal. Vártuk, hogy mit csinál Nyugat. Hittük, hogy beavatkozik, s vártuk halálosan az ENSZ tárgyalását. Hammerskjöld borzasztóan viselkedett. A magyar ügy tárgyalásánál a szovjet állampolgár “magyar” ENSZ delegátus beszélhetett!! (Így, amikor hallottam, hogy repülö szerencsétlenségben meghalt, nem sirattam meg.)
A forradalom napjai alatt olyan lázban égtem, s utána annyira tragikusan éreztem magam, hogy nem is tudok napról napra írni az eseményekröl. Csak arra emlékezem nagyon, hogy Sándor szombaton, 3-án 10 óra tájban érkezett haza, s szomorúan mondta, hogy árulástól fél. A magyar katonai vezetök tárgyalnak a z orosz parancsnokságon a “a szovjet csapatok kivonásáról” állítólag, s így nincs katonai vezetönk arra az esetre, ha valami történik. Nagy félelemmel telve feküdtünk le. S hajnalban tankok dübörögtek az ablakunk alatt. Szovjet tankok! S a rádióban Nagy Imre drámai segélykiáltása, az írók könyörgése…Mindnyájan zokogtunk. Apám egyre hallgatta a külsö hangokat, s egyre mondta, kiáltotta:Löjjetek! Löjjetek! Még akkor is reménykedtünk abban, hogy jön segítség, ha kitartunk. S ültünk a rádió mellett, s imádkoztunk. Óh, Istenem, de imádkoztunk!

VÉGE
Hallottuk a közelünkben az óbudaiak lövéseit. S nem tudtunk mást csinálni, mint várni. A következö napokra már nem emlékszem, csak arra, hogy már bementem dolgozni. S egyszer jön két diák, s mondja, hogy már Sándort keresik, azonnal tünjön el. Az utolsó éjjel már Göncz Árpádéknál aludt, s másnap a bátyámmal, Gyuszival, Horváth Jánossal, Erzsikével, s kis Erzsikével, s Nagy Lajossal együtt elindultak Nyugatra. Úgy volt, hogy én is megyek a két gyermekkel. De az elöszobában meghallottam, ahogy a sógornöm azt mondta Gyuszinak, hogy nem baj, Gyuszikám, menj. Ugyis tudom, hogy itt hagysz, mint Hamza Bandi hagyta Icát. Ekkor bennem megszületett az elhatározás. Én sem megyek. Nehogy Gyuszi azt mondhassa, hogy a húgom jött, de a feleségem nem. S Gyuszi ígérte, hogy kocsival fog értünk jönni. S Kata növérem pedig azt ígérte, hogy ö fog segíteni, hogy mindketten a gyermekeinkkel együtt utánuk mehessünk a férfiaknak. Szívem mélyén viszont reméltem, hogy Sándor fog harcolni értem, ahogy János harcolt, hogy nem megy, ha Erzsikéék nem mennek vele. Sajnos, nem ez történt. Sándor tudomásul vette, elövette a Bibliát, olvasott, imádkozott, s elment.
Utána Arany Bálint hívott telefonon, s örült, hogy már Sándor elment. Majd Füzesi Márta jött el a gyermekeivel, s a hogy bejött, meghallotta, hogy Sándor disszidált, azonnal elrohant. Mondták is utána az édesanyámék, hogy íme, a barátnöm, akit csak Sándor érdekelt. Fájt.
Mivel a pesti irodánkat kilötték, igy Budán kaptunk irodahelyiséget. De amikor a munkástanácsok vezetöit lefogták, s a munkások sztrájkot hírdettek, a fömérnök kérte, hogy rendezzem be a szobánkat, de én azt válaszoltam, hogy nem leszek sztrájktörö! Még egyedül is vállaltam a forradalmat. Közben megnyilt az Úttörö Áruház, s nekem a gyermekeimnek cipöt, nadrágot, s egyebeket kellett vennem. Hoszú sorok álltak. Mig ott vártam, a Kisgazdapárt központja nagyon közel volt, s B. Rácz István ott ment el, meglátott, s mondta, hogy ök Kovács Bélával együtt dolgoznak.

NEHÉZ DÖNTÉS
Azután már nagyon-nagyon ideges és szomorú lettem, s éreztem, hogy a gyermekeimnek kell az apa. S már tudtam, hogy nekem is bajom lehet, ha otthon maradok. Mivel a sógornöm édesapja hallotta a rádióban Sándorék üzenetét, tudtuk, hogy Bécsbe érkeztek. Ekkor elhatároztam, hogy én is megyek egyedül is a két gyermekemmel. Bementem utolsó nap az irodába. Sztrapkovics építésvezetövel, hívö katolikus kollegámmal beszéltem, s megmondtam, hogy próbálok disszidálni. De kértem, 2 napig mondja azt, hogy vidékre mentem élelmiszerért. S csak a harmadik napon közölje, hogy el próbáltam menni Nyugatra. Éreztem, tartanom kell az állásomat, ha bármilyen baj is lesz. Kelemen Sándorral, a Parasztszövetség egyik osztályvezetöjével találkoztam, aki mondta, hogy Tamási Áron üzeni, Sándornak kell mennie az ENSZ-hez, beszélni a forradalomról. Vasárnap reggel terveztem az indulást. De akkor a rádió mondta, hogy az élelmiszerszállító teherautók nem járnak vasárnap. A Bécsi útnál lakva azt terveztem, hogy kiállok, s a két gyermekem miatt megsajnál valamelyik teherautó sofför biztosan. Vasárnap elmentem a templomba, ahol a lelkész arról prédikált, hogy mindenki maradjon otthon. Nehéz volt hallani, de Sándor egy barátjával is találkoztam a templomban, aki adott nekem egy hivatalos igazolást, hogy kilötték a lakásom, s vidéki rokonokhoz megyek.
Este Göncz Árpád jött elhozva a bécsi unokanövérének a címét, akihez mehetek, ha Bécsbe érkezem. 8 táján ment el, s utána valaki csöngetett nálunk Gondoltam, Árpád jött vissza, de nem, egy vasutas volt, aki Bécsböl jött, levelet hozott Sándortól, s azt írta, hogy Gyuszi ugyan elindult értünk, de ö ezt az utat javasolja. A vasutas éjjel anyáméknál aludt, s másnap indultunk. Édesanyám nem búcsúzott el, mert azt mondta, hogy megölöm a gyermekeimet. Sándor a gyermekek iskolakönyveit kérte vinni, s a hátizsákba a váltás fehérnemö mellé ezeket is odatettem. Édesapám, Kata növérem és mi hárman indultunk Óbudáról a Kelenföldi pályaudvarra. Bori 9 éves, Ági 6 éves, kisnövésö gyermek volt. A vonaton a vasutas családja voltunk. Amikor Bori hangosan mondta, hogy mi nem ezen az úton szoktunk menni a nagymamáékhoz, kétségbe esve mondtam nekik, hogy semmit nem beszélünk, semmit nem kérdezünk, csak megyünk. Györben egy kisgazdapárti képviselönél szálltunk meg egy éjjel, aki hosszu börtönbüntetést kapott késöbb.

HATÁRÁTKELÉS
Ott kimentünk a vonatállomáshoz, ahol a vasutasom egy taxist fogadott, mert volt pénzem, hogy kifizessem. A taxival mentünk, s minden város elött kérdeztem a város nevét, hogy “tudjam, hol van a rokonom, ahová menekülök”. Megérkeztünk egy kukkoricaföldre. Ott az én taxisom mutatta, hogy elöttünk van 3 fa, az már Ausztria. Akkor a két leányomnak megmondtam, hogy a határon vagyunk, s megyünk Bécsbe az édesapjukhoz. Panasz nincs, kiránduláson vagyunk, s tölük függ, találkozunk-e az édesapjukkal. Bori remegett, ö már értette, mit jelent ez. Ahogy indulunk, egy újabb taxi áll meg, egy idösebb házaspárral, akik velünk jönnek. Ma sem tudom, kik voltak. S mentünk a 3 fához. De ott nem volt határnak nyoma sem. Erre kétségbe esve mentünk tovább, s láttunk egy gazdálkodót. Kértük, vigyen el a határig, megfizetjük neki. Mentünk is utána. Ági lányom már panaszkodott, hogy fáradt, s szeretne leülni. De mondtam szegénykémnek, hogy most nem tudunk pihenni, most csak menni kell. A száraz kukoricalevél sértette a kezecskéjét is. S akkor hirtelen 2 határvédö ÁVÓ-s állt elöttünk. Bori lövést is hallott, én ijedtségemben nem hallottam semmit, csak imádkoztam. A katonák azt mondták, hogy látnak bennünket az oroszok, s nekik oda kell vinni bennünket. Én ha imádkozom, én hangot hallok, mit kell tennem. Most is úgy volt. Azt hallottam “felülröl”, hogy légy erös és kiabálj! Erre kezdtem kiabálni: Milyen magyarok maguk? Mit szólnának ahhoz, ha a maguk feleségét és a maguk gyermekeit egy másik magyar átadná az oroszoknak? Ennek a két gyermeknek Bécsben van az édesapja. Maguktól függ, lesz-e apjuk? Erre az egyik megszólal: “Mi is magyarok vagyunk!” S megfogták a két leányom kezét, s úgy mentünk, mi hárman, s a házaspár, akikkel egyetlen szót sem váltottunk, s nem mutatkoztunk be egymásnak, így még ma sem tudom, kik voltak. S az én katonáim azt mondták, nehogy letérdepeljünk a határnál, hanem fussunk a legelsö osztrák farmerhez, akit látunk. S mondjuk meg ott, hogy lehet, hogy nekik is át kell menniök.
Láttunk elöttünk messzebb egy traktort, amin deszkaülések voltak. Arra ültünk, s úgy értünk azt hiszem, Andauba. Ott rögtön táborba akartak vinni, de nekem volt címem, telefonszámom Györböl, s németül tudtam. Igy a polgármesterrel beszélhettem, s ö hívta fel a hotelt, ahol Horváth Jánosék is laktak, s egy kisgazdapárti képviselö, aki régóta kinn van, s várja ö is a feleségét és két gyermekét. Horváth Jánosné, Erzsike vette fel a kagylót, s közölte, hogy Sándor megy értem.
Valóban éjjel megérkezett Ábrányi Auréllal, aki kocsival hozta Sándort. Az öröme óriási volt, s nem akarta hinni, hogy ott vagyok. Majd a két gyermeket, akik a szalmán feküdtek az iskolai teremben, felköltöttük, s mentünk Bécsbe. A gyerekeknek, s nekünk is, a sötét Budapest után a kivilágított gyönyörö Bécs álominak tetszett. Ott a panzióhoz mentünk, ahol Sándor, Horváth Jánosék, laktak, de a panzió tulajdonosa kijött, s kijelentette, hogy kisgyermekek nem mehetnek be hozzá. Valahogy Szöz Mária helyzete jutott eszembe, amikor nem volt számára hely Jézus születése elött. Nagyon fájt, amikor szegény fáradt, sokat gyalogolt két gyermekemet láttam. De az egyik képviselö sortelefont adott a hoteleknek, s végül az elegáns Regina hotelben kaptunk egy szobát. Óh, hogy esett a gyermekeknek a fürdés és az ágy, az leírhatatlan. S még reggel ezüst evöeszközzel teritett asztalnál ettünk, de utána persze egy olcsó hotelbe költöztünk.

AUSZTRIA
Fájdalmas hír szomorított el bennünket utána, amikor hallottuk, hogy Ábrányi Auréllal, az Ábrányi Emil költö ügyvéd fiával, aki a kocsival elvitt Bécsbe, mi történt. ö hallgatta le a hazai rádiókat a forradalom alatt Bécsben. S talán azért, a Shell olajvállalat embere felkérte, hogy legyen a vállalata ügyvédje. Aurél felesége osztrák nö volt. S egyszer az ember egy találkozóra hívta Aurélt. Szerencsére a feleségének megmondta a címet, ahová ment. Mivel nem érkezett haza idöben, a feleség azonnal hívta a rendörséget, akik azt mondták, hogy biztosan növel van, s várjon. De a feleség végül is valakivel elment, feltörték a lakást, ott dulakodás nyoma és vérfoltok voltak. S a szomszéd ház erkélyéröl látta egy fiatalember, hogy egy kocsiban szönyegbe csavarva vittek “valamit”. A rendörség azonnal értesítette az összes határátkelö helyet, de már a kocsi Csehszlovákia felé átment a határon. Az ügyböl nagy botrány lett az osztrák Parlamentben is, a belügyminisztert erösen támadták. Többet azóta nem tudok Ábrányi Aurélról, de mint a forradalom áldozatára, úgy tudok csak rá gondolni.