Dr. Kolozsy Sándor Gyõr – Mosonmagyaróvár – Budapest

Kolozsvári születésû létemre, gyermekkoromban, 1944. november 4-én, menekültként anyámmal és mostohaapámmal a Dunántúlra, kerültem, Gyõrben jártam felsõbb iskoláim.

Gyõri események 1956-ban
Szavakkal nem tudom kifejezni azt a nagy meglepetést, amikor 1956. október 24-én, szerdán hajnalban a munkába menetelem elõtt a reggelizés közben, szokás szerint a rádiót bekapcsoltuk, és hirtelen a lövöldözések, ordítások közepette bemondták, hogy pesten elõzõ délután kitört a forradalom!

Én is izgatottan egybõl az utcára, majd a falu népével kirohantam a vonatállomásra, majd valahogy a már zsúfolásig megtelt vonatra felkapaszkodtam. Így aztán kora reggeli órákban különbözõ munkahelyeken, iskolákban, irodákban a tömeg izgatottan tárgyalta a pesti eseményeket. Még kora délelõtti órákban a gyõri nép feltétlenül sztrájkot szavazott, a pesti forradalmista srácok támogatására!

Október 25-én az orosz kommunista emlékmû lerombolása
Már korán hajnalban barátaimmal, iskolatársaimmal Gyõrbe indultunk. A gyõri munkásság feltétlenül elkészült egy déli tüntetõ felvonulásra. Én barátaimmal a Gyõr-Gyárváros elõtti gyülekezõhelyen csatlakoztam a tüntetõkhöz. De már mire a gyõri vagongyár közelébe értünk, már egy óriási tüntetõ tömeg csatlakozott hozzánk. Míg az Árpád úton végig haladva a város közepe felé mentünk, a hatalmas tömegû nép menetelve kiabálta-kiabáltuk, hogy

– Le a rohadt kommunistákkal, ki a büdös muszkákkal, vesszen a nyavalyás kommunizmus!

A tüntetõ tömeg feloszlatására kirendelt rendõrség, katonák, kiskatonák nemcsak hogy nem fordultak ellenünk, hanem egy nagy részük még a tüntetõk mellé is állt. Úgyhogy mire elértük a Bisinger sétány szélét, a gyõri Filmszínház elõtti téren álló vörös csillagos orosz emlékmûvet, a Baross-híd lábánál, akkor már a haragos, óriási tengernyi tömegû nép már dühében gyûlölettel megrohanta az emlékmûvet.

Még jóformán az emlékmû tövéhez sem értünk, amikor valaki jelszóként elordította magát, s melyet a felbõszült nép követve üvöltötte, hogy – Le ezzel a rothadt orosz kommunista emlékmûvel! – … – Ki az oroszokkal az országból! – … – Pusztuljon el ez a hóhér Róth Mór Rákosi kommunista banda!

Az elkeseredett, elcsigázott, felbõszült tömeg gyûlöletébõl szabályosan a tíz körmével akarta szétzúzni, szétszedni az orosz emlékmûvet. Hirtelen, egybõl egy pár vagongyári teherautó került elõ, majd néhány munkás drótkötéllel, melynek a végét a teherautónak végére kötötték. A másikat meg egy fiú, Szabó Béla, nyakába véve elkezdett csúszni
felfelé a magas háromszögû obeliszk tetejére. De sajnos ez nem így történt. Mert mire õ odaért volna, akkorra csak egyszerre az egyik környékbeli emeletes ház valamelyik ablakából egy puskalövés durrant el, és õ egybõl véresen, holtan zuhant alá az alatt álló tömegre.

A sikoltozó-felhörrenõ, de a meglepetéstõl pillanatig megtorpanó tömegbõl hirtelen egy vékony 18 éves fiú lépett elõ, és õ is a drótkötéllel a nyakába véve, majd nagyon de nagyon félve elkezdett kúszni felfelé a magas oszlop tetejére.

Ez a fiú, én, Kolozsy Sándor, 18 éves fiatal voltam. Mire végre az oszlop tetejére felérve, a kötél végét a nagy méretû vörös csillag alapzatára rákötöttem, akkorra már jóformán le sem tudtam csúszni idejében az emlékmûrõl, mert a tömeg a drótkötelet megragadva, és a teherautók segítségével, elkezdte levontatni, lehúzatni az emlékmõvet, mellyel majdnem egy idõben zuhantam le dûlõ emlékmûvel a mélybe.

(Mily érdekes az élet, mert a hosszú évek után itt Ausztráliában, melbourne-i látogatásom alatt egy falubeli lánnyal, Marossy Margittal, vagyis már mint Vargánéval futottam össze, aki férjével meg is hívott vendégségbe, és beszélgetésünk közben elárulta, hogy õ 1956-ban mint diáklány pont az oszlop tövébõl nézett felfelé, és látta az egészet, amikor én zuhantam rájuk a mélybe.)

Börtön bevétele, majd a politikai foglyok kiengedése
Egyszerre csak egy nagy csend. És a tömeg nem akart hinni a szemének! Majd vigyázzállásban állva könnyes szemekkel, diadalos arcokkal elkezdte énekelni a magyar himnuszt, és vasrudakkal, kalapácsokkal, téglákkal, és mindennel elkezdte csépelni-kalapálni a ledöntött orosz emlékmûvet. Ezután a tömeg a gyõri
vasútállomáson túlra vette a fejét, és én is az Árpási Zolival meg Halász Ödönnel, a barátaimmal elkezdtünk az állomással szembeni börtönhöz futó tömeggel valahogy lépést tartani. Elõbb csak gyorsan menetelõ, de majd késõbb felgyorsuló, rohanó tömeg közepén mint egy megvadult marhanyáj, mely ha valaki nem tud egy ütemben lépést tartani, vagy véletlenül elesik, akkor a tömeg szabályosan összetaposta
volna rohanás közben. Ami sajnos egyesekkel meg is történt. Hirtelen egyszer csak valaki elüvöltötte magát, hogy “Szabadítsuk ki a foglyokat!” E jelszavakat kiabálva, és már újból egy hatalmas tömeggé válva értük el a gyõri állomást, és a vele szembeni levõ börtön közötti teret. A már felbõszült, dühös tömeg elkezdte a börtön vaskapuját rázni, majd követelte, hogy ? Eresszétek ki a politikai foglyokat, ti piszkos ávósok! Büdös kommunisták! ?Nagy dörömbölés és kiabálás közepette hirtelen
hátulról, a Baross-híd felõl, egyszer csak egy ávós teherautó törtetett elõ a tömegben. És aki nem tért ki elõle, azt egyszerûen elgázolták! Ezért a megriadt tömeg kétségbeesetten megpróbált félreállni, kitérni, a már lövöldözõ ávósok útjából.

Erre a tömeg megrohanta a fegyverrel, gránátokkal, lõszerrel megrakott teherautót, és közben egy 14-15 éves diáklány ugrott fel a teherautó tetejére, és elkezdte ledobálni a fegyvereket. De sajnos nem sokáig, mert hirtelen a börtön valamelyik emelet ablakából a szerencsétlen lányt egy ávósnõ géppisztoly sorozattal szétlõtte. A vértõl elázott, spriccelõ fiatal lány teste, egy géppuskát szorongatva kezében, holtan zuhant le a teherautó tetejérõl a földre.

A tömeg egy részével, és a barátaimmal együtt, én is a gyõri állomás újjáépítéséhez összerakott téglarakások mögé ugrottam, kétségbeesetten, védelmül. A börtönnel szemben. A felbõszült tömeg erre elkeseredetten téglazáport zúdított a lövöldözõ ávósokra. Akik aztán fejt vesztve ugráltak le a teherautóról, és rohantak be a börtön udvarába, s végül is az épületbe. Erre a tömeg megrohanta a fegyverrel, gránátokkal, lõszerrel megrakott teherautót, és közben egy 14-15 éves diáklány ugrott fel a
teherautó tetejére, és elkezdte ledobálni a fegyvereket. De sajnos nem sokáig, mert hirtelen a börtön valamelyik emelet ablakából a szerencsétlen lányt egy ávósnõ géppisztoly sorozattal szétlõtte. A vértõl elázott, spriccelõ fiatal lány teste, egy géppuskát szorongatva kezében, holtan zuhant le a teherautó tetejérõl a földre. Erre a tömeg elszántan, semmi veszélytõl nem félve, dacosan megrohanta a teherautót, és dühében felborította, majd a lezuhanó fegyvereket felkapkodva, mindenki azt
kapkodott fel magának, amit csak tudott. Közben közelemben egy száraz, csontos kinézetû öregember, talán még az elsõ világháború katonája felkapott egy kétlábú géppuskát, és a halott lány, Máté Mária holtteste mellett, a börtönnel szemben levõ földhalom tetejére elhelyezte, egy egyenruhás ipari-tanuló lefeküdt melléje, és hosszú szalagon adogatta neki a géppuskagolyót, amíg õ sorozat alá vette a börtön ablakaiból ránk lövõ ávósokat. Abban a nagy zûrzavarban én is hirtelen felkaptam egy fél tucat gránátot, meg egy öreg orosz géppuskát, és felugorva megrohantuk a börtön
vasrácsos kerítését. Át akartunk mászni rajta az ostromlókkal, barátaimmal együtt. De mire felkapaszkodtunk, az elõttem lévõ gyermekkori barátom, volt osztálytársam Halász Ödön, már a kerítés tetejére hágott, de mire átkelt volna rajta, sajnos a szerencsétlenségére a fegyház valamelyik ablakából az ávósok géppisztollyal eltalálták.

Lelõtt, vértõl átázott teste ott lógott a börtön vasrácsos kerítése tetején. Mi hirtelen abban a pillanatban elvágódva beestünk a kerítés beton alapzata lábánál, mely menedékül szolgált a ránk lövõ ávósok golyói elõl. Sajnos csakis késõbb jöttünk rá, hogy az udvarba és az ablakokon át bedobált gránátaink csakis gyakorlatozó gránátok voltak, melyek csakis nagy ricsajt és port csináltak, de más semmit. De mégis egy bizonyos ideig tartó csete-paté után, szerencsére a börtön megadta magát, és
elfoglaltuk az épületet. Kinyitottuk a cellákat, és a kínzószobákat. És kiengedtük a foglyokat. Ezután a nép az ávósokat összefogdosta, és jól agyonverte õket.

A gyõri ávós laktanya bevétele
Ezután a felbõszült, tajtékozó nép a gyõri állomás jobb oldalán levõ ávós laktanya irányába vette az útját. Oly zsúfolásig volt a Baross-híd, az átrohanó tömeggel ellepve, hogy egyesek attól féltek, hogy a súlytól túlterhelt híd leszakad. Végre elértük
Nádorvárosban az állomás jobb oldalán levõ Szabadhegy oldalán levõ ávós laktanya falait, mely magas beton kerítését, és ezt az épületet is azonnal ostrom alá vettük. De egy bizonyos idõ után, lövöldözések, kiabálások közben, a megrohamló tömeg mégiscsak le tudta dönteni a betonkerítés egyik részét, és így hamarosan be tudtunk hatolni az ávósok udvarába, majd végül is az épületükbe.

Szavakkal nem tudom kifejezni azt a siralmas látványt, amikor behatoltunk a laktanyába, mert a megriadt, elbújt ávósok hirtelen patkány módra ugráltak ki az ablakokon keresztül a laktanya udvarára, majd onnan is a betonkerítés tetején át az utcára. Sokan ingujjban, egyenruhakabát nélkül ugráltak át a kerítésen, hogy a környékbeli tömegek között könnyen tudjanak elkeveredni. Abban a nagy káószban nekem egyszer csak egy ismerõs, menekülõ ávós arc ragadta meg a figyelmemet, amikor félkarján letépett parolin, magas rangú ruhás ávós mászott át a betonkerítés tetején. Abban a pillanatban tekintetünk találkozott egymással!

A nagy meglepetésemben egybõl felismertem, hisz ez a megriadt vadállat a hírhedt menfõcsanáki Sule Gyuszi magas rangú ávós volt! Neki csak az mentette meg az életét, hogy a nagy meglepetésemben, mire én felemeltem géppisztolyom csövét irányába és meghúztam volna a ravaszát, õ abban a pillanatban vetette magát át, a betonkerítés túloldalára, majd kint az utcán hamarosan eltûnt a nagy tömegben. Késõbb a tömeg egy csomó ávóst összeszedett, és nyakukban kötéllel lépcsõkön levonszolva az udvarba agyba-fõbe verte õket. Késõbb felnyitottuk a cellákat,
kínzószobákat, és néhány falhoz láncolt, sovány, agyonkínzott foglyot szabadon engedtünk.

Tudomásom szerint Gyõrben az 1956-os magyar szabadságharcnak, a sok sebesült mellett három mártír halott volt, Szabó Béla, Máté Mária, és Halász Ödön iskolatársam. Egy Sípos László sebesültre is emlékszem.

Mosonmagyaróvári ÁVÓ bevétele
A gyõri ávós laktanya bevétele után valaki elkiáltotta magát, hogy önkéntesekre van szükség, mert Mosonmagyaróváron az ávósok belelõttek a tüntetõ, felvonuló, iskolából hazamenõ diákok tömegébe, és a több száz sebesült mellett halott is lett. Így én is hamarosan felkapaszkodtam egy teherautóra, és a 18 teherautós oszlop megindult Mosonmagyaróvár felé. Már késõ alkonyat volt, amikor odaértünk. Már messzirõl lehetett hallani az anyák sírását halott gyermekeik hullái felett. Közben lövések,
durranások, géppisztolyok sorozata. Az ottani ávós épület betonnal megerõsített erõdítmény volt, sûrû akácfákkal körülvéve. Mi egybõl elfoglaltuk állásainkat, és egész éjjel lövöldöztünk. Néha valaki a mi, vagy a túloldalon elkiáltotta magát, amikor eltalálta egy golyó, majd hajnalra végül is nagy csend lett. Csak késõbb jöttünk rá, hogy az ávósok elillantak az épületbõl éjnek idején, hátul, az épület kivezetõ alagútján keresztül. Másnap még ottmaradtunk a temetésen. Tudomásom szerint 86 halott, és
127 sebesültje volt a városnak. Mire már fáradtan, éhesen késõ délutánra Gyõrbe visszaérkeztünk, akkorra már a gyõri városházán kikiáltották a Dunántúli Nemzeti Tanács megalakítását.

Felmenni Budapestre a pesti srácokat segíteni!
Október 27-én, szombati délelõtti megbeszélésünk alapján, a gyõri városháza elõtt újból gyülekeztünk. Ezúttal abban a határozatban döntöttünk, hogy igenis felmegyünk Pestre, a srácoknak segíteni. Ezután végre 28 vagongyári teherautó gyûlt össze, mindegyik megrakva önkéntesekkel, felfegyverezve elindultunk Pest felé. Soha el nem felejtem azt a nagy lázt, amikor a város közepérõl elindult a teherautó-oszlop, a szívünk majdnem meghasadt attól a látványosságtól, amikor a Bécs-budapesti
országúton lassan megkezdte a teherautó-karaván, és az út mindkét oldalán a város lakói a Himnuszt énekelve sírtak értünk, hogy aztán gyermekeink gyertek vissza mindnyájan életben, épségben! Mi meg büszkén különbözõ kurucdalok éneklése közben lassan elhagytuk a várost. Aztán faluról-falura menve gyûjtöttük össze az élelmiszert a pestiek részére, a vidéki falvakból parasztoktól a Pest fele vezetõ úton.
El kell hogy ismerjem, mert le a kalappal ez alkalommal a magyar parasztok elõtt, mert sok esetben kihajtották a pajtából állataikat, és ott elõttünk vágták le, és tetették fel velünk a teherautó tetejére, hogy vigyétek inkább föl Pestre az éhezõ gyerekeknek enni, minthogy az a nyavalyás muszka úgyis elõbb-utóbb elvinné tõlünk!

Ezekkel a kijelentésekkel aztán megrakták minden teherautót lisztes és krumplis, hagymás zsákokkal, kukoricával, levágott baromfival, sonkával, tojásokkal, zöldséggel és minden fajta élelmiszerrel, ami csak a kezükbe akadt. Mi kiskádakba összebújva, fagyoskodva ültünk a megrakott teherautók tetején. Közben egyszer csak megeredt a hó, és nemsokára egy arasznyi vastagságú hó vállunkon közeledtünk Esztergom felé. Ahogy közeledtünk a város felé, úgy nõttek a hozzánk csatlakozó teherautók száma is. Útközben idõnként láttunk egy-egy vöröskeresztes jelzésû autót rohanni ellenkezõ
irányban a határ felé. Csak késõbb tudtuk meg, hogy õk fehér kabátba beleöltözött, kivedlett, nyavalyás ávósok voltak. Sõt, mi több, ha valaki le akarta igazolni õket, õk csak egyszerûen lelõtték a nemzetõröket, és utána száguldoztak ki Bécsbe. Õk voltak az elsõ menekültek nyugatra. A hosszú teherautó-oszlop aztán lassan, lassan közeledve, egyszer csak elérte Esztergom külváros részét, ahol minden teherautót megállítva leigazoltak bennünket a nemzeti színû szalagos nemzetõrök.

Budapesti szabadságharcban való részvételem, megsebesülésem
Ahogy végre összefagyva megérkeztünk vasárnap késõ délután, kora esti órákban a Margit-hídon át Budapestre be a Tisza Kálmán téri utcák sarkain elkezdtük szétosztani az élelmiszert a teherautót megrohanó, éhes tömegnek. Lassan-lassan elkezdtünk a mellékutcákon le-fel, le-fel autózni, és közben néha már egészen közelünkben
hangzottak el a lövések. A lerombolt falak, romok között valahol az utca végén, egy nagy fehér dombtetejû épület még visszaverte a lemenõ napot, amikor egyszer csak a házból házra lövések egészen közelünkben történtek meg. Így már, sõt mi több, ránk is, az élelmiszert kiosztó teherautókra is lõttek. Így nem volt más megoldás, hogy védelembõl mi is viszonoztuk a lövéseket. Egész éjjel a teherautók tetején nem sokat aludtuk. Végre lassan kezdett kihajnalodni és újból elkezdtük az élelmiszer utolsó
része szétosztását. Reggelre aztán kiosztottunk mindent, mire lassan újból visszakerültünk a Tisza Kálmán térre. Nagy kiabálások, itt-ott lövöldözések között végre elértük az a helyet, ahol nagytömegû csoport fúrógépekkel fúrták az alagutat, mert azt mondták, hogy oda bújtak el az ávósok. Ott a közeli fákon láttuk az elfogott ávósok holttesteit lábuknál fogva a fára felakasztva, és testük kék-zöldre verve. Majd papírpénzzel szájuk teletömve, és késsel a Rákosi Mátyás képe felerõsítve.

De mi is nagyon rossz bõrben nézhettünk ki a hosszú teherautózási, hideg utunk után, mert ott a téren egy ember elkezdett közöttünk párunknak sátorlapból készült nagykabátokat szétosztani. Talán, ha jól emlékszem, olyan útkaparó kabátok voltak. Így már egy kicsit melegebb körülmények között megkezdõdött az utcáról-utcára való barangolás. Egyszer csak nemzetiszínû karszalagos nemzetõr fiú figyelmeztetett bennünket, hogy vigyázzunk, mert állítólag az oroszok elrekesztették a Margit-híd túloldalát. Egy kis tanakodás után a teherautósofõrök elhatározták, hogy talán
Pestszentlõrincen keresztül tudnánk visszafelé kerülõ úttal jönni. Én örültem neki, mert nagybátyámék éltek ott. De sajnos számításunk nem történt meg, mert az Üllõi út romokkal és felborított villamosokkal, kiégetett autókkal, katonai teherautókkal el volt rekesztve. A kattogó géppisztolyok hangja egyre és egyre közelebb, mire a magyar zászlós kidíszített teherautónkra is rálõttek. Persze ezt mi sem hagytuk válasz nélkül,
és így mi is belekeveredtünk az utcai csetepatéba. Így megkezdõdött a káosz, és a különbözõ féle rohangált teherautók ki akartak jönni errõl a térrõl. De akármerre fordultak, minden irányban csakis vagy lövöldözõ oroszokba, ávósokba, vagy eltorlasztott akadályokba ütköztünk meg. Így csakis azon az úton jöhettünk ki, amerre bementünk. Visszafordulásunk után, egy helyen az Országháza közelében meg is álltunk, és én is felkapaszkodtam egy elfogott orosz tankra többi szabadságharcos sráccal.

Végül is abban döntöttünk, hogy újból fogunk találkozni a Margit-híd pesti oldalán, és egymást támogatva forduljunk vissza Gyõrbe. Úgy is történt. Csoportosítás után szépen libasorban megindultunk a Margit-híd budai oldala felé, mire a híd másik oldalára kerültünk volna, akkorára az oroszok egy óriási sortûzzel vártak bennünket! Hirtelen a nagy káosz közepette, mi is lövöldöztük õket, és a harc megkezdõdött a két
fél között.Sortüzek, gránátrobbanások, nagy lövöldözések, kiabálások, káromkodások között a megrémült teherautósofõrök, a nagy káosz közepette visszaszorítottak bennünket a híd pesti oldalára. Nem tudom milyen, vagy mennyi kárt tettünk miközöttünk, mert nem az elsõ teherautón voltam, de bizony közülünk is sokan megsebesültek. Magam gránátszilánkkal a fejemben, bokalövést a jobb bokámban szenvedtem. És így én is bekerültem az Orvostudomány Egyetem alagsorába a többi sebesülttel együtt, ahol már nagyon sok sebesült fiatal szabadságharcos gyerek szalmazsákokon fekvenyögtek-jajgattak a fájdalomtól. Talán 10-napos ottlétem
után egyik nap a szabadságharchoz álló kiskatonák lejöttek hozzánk az alagsorba, és egy csomó fiatalt feldobáltak a teherautókra. Habár már az orosz tankok a szántásokon messzirõl követve bennünket követtek egészen ki az osztrák határig.

A kéthetes osztrákoknál való tartózkodásom után, menekültként Hollandiába kerültem, Helmond-Eindehoven városaiban tartózkodásom után 1959-ben végül is Ausztráliába emigráltam.

Dr. Kolozsy Sandor, C.D.V.A., szobrászmûvész.
Kolozsvári születésû, 6 éves korában a második világháboru alatt menekült az anyaországba. A gyõri képzõmûvészeti egyetemen tanult. 1956-ban 18-éves fejjel fegyveresen harcolt, majd újból menekült, Hollandiába. Ott a Rembrandt Akadémián tovább tanult, majd Ausztráliába került. Nemzetközileg elismert szobrász, mûvei világszerte szerepelnek, köztük a Mindszenty emlékmû Sydney-ben, Wass Albert emlékmû Bonyhadon Magyarországon (2005). Évek óta szolgálta a magyar ügyet, 1981-tõl 2005. júniusáig az Erdélyi Világszövetség társ–, Sydney-i csoport elnöke. Néhai Dr. Wass Albert, Zolcsák István EVSZ társelnökök személyes ismeretségû hosszu évtizedes nemzetközi munkatársa, az erdélyi magyarok érdekében.