Novák Ferenc – Osztályidegen MUSZ-os zászlóalj

1956 októberében nagy volt az izgalom a komlói 4055-ös munkaszolgálatos zászlóalj öregkatonái körében. Mivel egy hónap híján letöltöttük kétéves katonai szolgálatunkat, mindenkit a közelgõ leszerelés foglalkoztatott. Emellett a politikai helyzet alakulása is erõsen foglalkoztatott bennünket. Éreztük, hogy a közelgõ hetek életünkben jelentõs változást hozhatnak.

Egységünk javarészt osztályidegen elemekbõl tevõdött össze: szüleink a kommunizmus elõtt köztisztviselõk, katonatisztek, kulákok és egyéb, a rendszer megítélése szerint megbízhatatlan elemek voltak. Közülünk többen már korábban is üldözöttek voltunk, egyesek börtön, mások – mint magam is – kitelepítés után kerültünk a komlói szénbányában dolgozó munkaszolgálatos egységhez. Tulajdonképen
kellemes társaság volt, a tisztek és õrmestereink kivételével csupa értelmiségi, középosztálybeli fiatal.

Érezhetõ változások
Az 1956-os év folyamán megindult szellemi erjedést mi is éreztük, és mintha tisztjeink és tiszthelyetteseink is emberségesebben kezdtek volna beszélni velünk, akiket korábban szívesen becéztek a dolgozó nép ellenségeinek. Engedékenyebbek lettek, mintha érezték volna, hogy hatalmuk ingataggá vált. A politikában zajló változásokról elég tájékozottak voltunk. Mivel többnyire budapestiek voltunk, azok, akiknek sikerült
eltávozásra vagy szabadságra hazamenniük, egész nyáron és õsszel hozták a híreket a Petõfi Kör és egyéb politikai vitafórumok rendezvényein elhangzottakról.

Október 17-én vagy 18-án egyik társunk — vezetékneve Szegedi, s történetesen szegedi lakos – szabadságról visszatérve mesélte, hogy a szegedi diákok 16-án az egyetemen rendkívüli összejövetelt tartottak, s radikális követeléseket fogalmaztak meg. Ennek eredményeképen aznap éjszaka az ávósok megjelentek a diákszálláson és többeket súlyosan bántalmaztak.

Közben híre terjedt, hogy a következõ hétfõn, 22-én a budapesti egyetemisták felvonulást rendeznek a Parlament elé, hogy elõadják követeléseiket a politikai élet megreformálását illetõen. Ez a hír meghökkentett minket, hiszen az elmúlt évtizedben elképzelhetetlen volt, hogy bárki is spontán tûntetést merészelt volna szervezni. Azokban az években csak központilag szervezett, a párt és államhatóság által
jóváhagyott felvonulások lehettek, mint például május elsején, vörös zászlók alatt. Nem akarván elmulasztani ezt a precedens nélküli eseményt, három napi eltávozást kértem és szombaton felutaztam Pestre.

Hétfõ délután Zorkij fényképezõgépemmel kiültem a Kossuth Lajos térre, s vártam, hogy a tûntetõk megjelenjenek. Többórás hiábavaló várakozás után, miután rám esteledett, sietve a pályaudvarra mentem, hogy még éjfél elõtt a vonaton legyek, nehogy idõ utáni távolmaradásért bajba kerüljek. Másnap kora reggel érkeztem vissza Komlóra.

Hallgatván a rádiót
Kedden, 23-án este kapuõrségben voltam. Egy néprádión hallgattuk Gerõ beszédét, amelyben a szovjetellenességgel vádolta azokat, akik a rendszer megreformálását követelték és a tûntetõket becsmérelte. Hangvétele mindannyiunkat felbõszített, hiszen akkor, jugoszláviai látogatásáról visszatérve békülékeny hangot és reformok igéretét vártuk tõle. Mégis meglepett, amint késõbb hallottuk a rádióban, hogy harcok törtek ki a fõvárosban.

A táborban eseménytelenül teltek a napok. A városban az ávósok és a kommunista funkcionáriusok eltûntek, forradalmi bizottságok vették kezükbe a hatalmat. Általános sztrájk volt, a munkaszolgálatosok ha akartak sem tudtak volna leszállni a bányába. Tisztjeink tanácstalanul viselkedtek, nem tudták, mitévõk legyenek ebben a helyzetben. Egy nap megjelent a pécsi orvostudományi egyetem egy fegyveres csoportja, akik
lefegyverezték a tiszteket. Most már mi voltunk fölényben. Mindegyik század kiválasztott egy tisztet, aki maradhatott, hogy ha kapunk fegyvert és harcolni kell, legyen aki vezessen. A többit hazaküldtük a városba.

Követséget küldtünk Budapestre Maléter Pálhoz, aki a munkaszolgálatos egységek fõparancsnoka volt, arra kérvén õt, hogy vagy szereljen le minket, vagy adjon fegyvert és rendeljen oda, ahol szükség lehet ránk. A válasz az volt, hogy maradjunk helyben s várjunk. Így telt az idõ november 4-ig.

November 4-én hajnalban az ügyeletes riasztotta a tábort. A rádióból akkor már Nagy Imre üzenete hangzott. Hallatlan döbbenet és kétségbeesés fogott el mindenkit. Nem akartuk elhinni, hogy az elmúlt napok reményteli eseményei után ez következhet.

Csepel teherautóval
Most már nem volt többé kétséges, hogy mindennek vége. Valamennyiünket elsõsorban szeretteink, családtagjaink sorsa foglalkoztatta. Többen barátok elhatároztuk, hogy hazamegyünk, kiderítjük, hogy van a családunk, s majd utána eldöntjük, mitévõk legyünk.

Egyikünk szerzett egy Csepel teherautót, arra felszálltunk olyanok akik a Dunántúlon vagy Budapest környékén laktak, s reggelre elindultunk. Tervünk az volt, hogy lehetõleg a nyugati határszél közelében észak felé haladva mindenkit leteszünk lakóhelye közelében, végül Budapest felé vesszük az irányt.

A fõútvonalakat elkerülve, gyakran földutakon, olykor mezõkön át sikerült a szovjet csapatokat elkerülve végigmennünk az egész Dunántúlon, útközben egyenként elbúcsúzva társainktól. Szállást mindig kaptunk útunk során falvakban, olykor, mint például Balatonszentgyörgyön, a még mindig aktív helyi nemzetõrség segítségével. Hosszú bolyongásunk utolsó állomása a szigetközi Lipót volt, ahol volt alkalmunk látni a nemrégi súlyos árvíz nyomait.

Lipótról már csak ketten indultunk tovább. Bitó Laci (Amerikában szemorvos és gyógyszerkutató, késõbb, hazatelepülése után író és publicista) társaságában én vettem át a volánt. Nehéz dolgom volt, mivel elõtte csak trakort vezettem, így nem tudtam a sebességváltót kezelni. Ráadásul az önindító sem mûködött, így egy helybeli a harmadik sebességbe kapcsolt, s míg én a kuplungot lenyomva tartottam,
a szomszédok betolták a teherautót. Nagy zökkenéssel sikerült elindulnunk, s végig harmadik sebességben, a kuplungot állandóan égetve haladtunk Budapest irányába. Nem lévén ismerõsök a vidéken, a fõúton haladtunk.

Letartóztatás, majd szabadulás
Gyõr elõtt egy magas hídra felhajtván, egyszer csak elõtûnt egy csomó fegyveres orosz katona a híd túlsó végén. Ránkszegezett géppisztolyaik láttán valahogy sikerült megállnom és kiszálltunk. Kézzel-lábbal magyaráztuk, hogy haza akarunk menni, nem harcolni. Láthatóan tájékozatlanok voltak; azt hitték, hogy a szuezi csatorna partján vannak és az amerikai katonák érkezésétõl tartottak. Rövidesen a gyõri ÁVH
pincéjében találtuk magunkat, ahol a szomszédos cellákban szintén katonák voltak. Lelki szemeinkkel már egy szibériai transzportban láttuk magunkat, amikor megjelent a helyi magyar egységek parancsnoka, aki valahogy rávette az oroszokat, hogy engedjék el az embereit. Ezt látván rázni kezdtük ajtónk rácsát, kérve, hogy minket is vigyen
magával. Némi magyarázkodásba került, míg megértette, hogy nem a fegyveres alakulatoknál szokásos egyenruhánk ellenére mi is a Honvédséghez tartozunk. Végül mi is elmehettünk a többiekkel és a laktanya biztonságot adó falai közt kialudhattuk magunkat.

Jellemzõ volt az akkori zûrzavaros helyzetre, hogy a magyar katonaság szerepe nem volt egyértelmû. Volt, ahol fegyveresen szembeszállt a szovjetekkel, de olykor – talán legtöbbször – a tisztek megpróbálták a katonákat a laktanyában tartani, esetleg a szovjetekkel való hallgatólagos vagy tényleges megállapodás alapján semlegesnek maradni. Ez lehetett az oka a mi szabadonengedésünknek is.

Másnap estefelé egy vonatra felkapaszkodva sikerült Komáromig eljutnunk. Okulva az elõzõ nap eseményeibõl egyenesen a helyi laktanyába mentünk szállást kérni. Onnan másnap reggel sikerült sikerült egy Budapest felé menõ vonatra felszállni. Mivel ezúttal nappal utaztunk, módunk volt látni, hogy több helyen orosz katonák hasaltak a vasúti töltés oldalában, feltehetõen harci készültségben.

Nyugatra
Kerek egy heti utazás után november 11-én értem haza. Budaõrsi lakásunkra érve családunkat épségben találtam. Szüleim öröme nem tartott sokáig, mikor közöltem, hogy másnap Ausztria felé indulok. Szüleim két kiskorú testvérem miatt nem
vállalhatták a bizonytalan kimenetelû utat, így Péter öcsémmel, valamint Bitó Lászlóval, testvérével Józseffel, valamint annak menyasszonyával és a leány szüleivel másnap hajnalban a kelenföldi pályaudvarról elindultunk nyugat felé. Csornától gyalog
mentünk tovább a Hanság-csatorna partján, s többórás gyaloglás után estére a Michener-regényben híressé vált mosontarcsai (andaui) hídon át értünk osztrák területre 1956 november 12-én este 10 óra után.

Továbbra is együtt maradva egy hónappal késõbb, december 15-én megérkeztünk a New Jersey államban lévõ Camp Kilmer menekülttáborba.

Amerikában a princetoni egyetemen villamosmérnöki diplomát szereztem, majd 33 éves szolgálat után a New York-i Kikötõi Hatóság (Port Authority) alkalmazottjaként mentem nyugdíjba 1996 végén.


Novák Ferenc
1934-ben született Budapesten. 1951-ben kitelepítették, 1954 és 1956 között munkaszolgálatos Komlón. 1956 decembere óta az Egyesült Államokban, a New Jersey állambeli Short Hills-ben él. Nõs, négy gyermeke van.