Farkas Károly A Rádió ostroma

1956 október 23ika estéjén anyámmal és barátnõjével, Sárkány Erzsébettel a Ruszwurm Cukrászdában kávéztunk, hozzáadva egy kupica szatmári szilvát. A nap lemenõben volt. Szelíd, halvány sárga fény világította meg a Ruszwurmot, az emberek halkan beszélgettek. Mindenki egy röplapot tanulmányozott. A röplap tetején levõ
címszó “16 pont” emlékeztetett a 12 pontra, amelyik 1848-ban elindította a Habsburg ház ellen irányuló szabadságharcot. Ennek a mostani röplapnak az elsõ pontja azt mondta, hogy “Követeljük a szovjet csapatok azonnali kivonulását Magyarországról a békeszerzõdésnek megfelelõen.”

Elszívtam a pipámat, kiittuk a kávénkat és a szilvóriumot és kimentünk a Halászbástyára. A Duna felett átnézve Pest felé vörös fény vetõdött a felhõkre a parlament körül. Elindultunk a várból lefelé, keresztül az Alagúton, át a Lánchídon. Végig mentünk a Sztalin úton, amíg elértünk a Lövölde térre.

Ledõl a Sztálin szobor
Szembe találkoztunk valakivel, aki azt mondta, hogy a Sztalin szobrot le akarják dönteni. Anyámmal együtt úgy éreztük, hogy ez valami, amit látni kell. Búcsút vettünk Erzsébettõl és a már beállott sötétségben végig siettünk a Gorkij fasoron, elmenve a Szakszervezetek székháza mellett. A hatalmas vörös csillag, amely néhány órával korábban még a homlokzaton terpeszkedett, most ezer darabra törve hevert a földön.
A Gorkij fasoron végig embertömegek tolongtak, szemüket a Sztalin szoborra szögezve. A téren az emberek létrákat >támasztottak a szobor talapzatához. Távolról nézve ezek a létrán mászkáló emberek úgy tûntek, mintha hangyák szaladgálnának egy fatörzsön. Hirtelen hegesztõ pisztolyok fénye világította meg a bronz kolosszust.
Csörlõ autók acélköteleket tekertek >a szobor köré és megkísérelték, hogy az alakot elmozdítsák a talapzatáról. A szobor egy pillanatra megingott, de a drótkötelek elpattantak. A létrákat újra visszatették és a > hegesztõk, megint elkezdtek dolgozni.
Ez alkalommal úgy döntöttek, hogy >azt a pontot veszik célba, ahol Sztalin bricsesze bele van tûrve a csizmájába.

Talán egy óra telhetett el amióta ott álltunk, de egy lélek sem mozdult. Idõnként katonai teherautók futottak át a téren, tele civilekkel, javarészt fiatal munkásokkal, akik a közeli gyárakból jöttek.

Amint a hegesztõk befejeztek a munkájukat és lejöttek, a létrakat elmozdították, a csörlõautók, pedig kimentek a tér sötét sarkai fele. A tömeg csendben volt, a reflektorok több irányból világítottak meg a hatalmas figurát. Az acélkötelek megfeszültek, a szobor újra megingott aztán lassan hajlani kezdett, amíg rázuhant a kövezetre. Az összegyûlt embersereg örömkiáltásban tört ki.

A Rádióhoz
Hirtelen egy sor teherautó fordult ki a Gorkij fasor felõl. “Az ávósok lõnek a Rádiónál! Gyerünk a Rádióhoz!” kiabáltak le az emberek a teherautókról. Elbúcsúztam anyámtól s a Rökk Szilárd utca fele vettem irányt, ahol valamikor Farkas nagyszüleim laktak. Amerre mentem, törmelék, üvegcserepek ropogtak a talpam alatt. A “Szabad Nép”
nyomdája elõtti csõdület bámészkodva nézte a feldúlt épület belsejét. Az utcai lámpák nem égtek, köröskörül mindent beborított a sötétség. Elmentem a Sándor utcához, ahol egy csoport libasorban lopakodott elõre a fal melle lapulva. Most már csak a hold szolgáltatott gyér világosságot. Az utca közepén két tank mozgott lassan elõre, majd megállt. A fedeleket kinyitva egy-egy katona feje bukkant ki a tankból. Mert nem
tüzeltek?” kérdezte valaki a tömegbõl. “Nincs muníciónk” válaszolt az egyik katona. “A falat nem tudjatok betörni?” “Nem” felelte a másik. Ez a Rádió falara vonatkozott. A tankok legénysége kimászott. Az egyik tank vezetõje kigombolta a zubbonyát, majd izzadt homlokát törölgette olajos kezével. Idõközben a lövések zaja erõsebbe vált.
A katonák visszabújtak a tankba s a sisakot lezárva lassan megint elindultak a stúdió fele. Néhány fiatal fiú, lehettek 15-18 évesek, puskával kezükben fedezéket kerestek a tankok mögött.

-Honnan van fegyveretek? – kérdezte egy villamosvezetõ egyenruhás férfi. – A rendõröktõl kaptuk. Mondtuk, hogy nekünk most nagyobb szükségünk van rá mint nekik, de a Rádió falait hiába lõjük puskával. Azok meg ott tele vannak kézigránátokkal – válaszolták.

Az “azok” az ávósokra vonatkozott. Egy héttel elõbb mentem a Sándor utcán lefelé áruszállító triciklimen. A Rádió épülete elõtt ki kellett kerülnöm egy ott parkoló teherautót. Egy csoport ávós a teherautókról lõszeres ládákat hordott be az épületbe. Aznap este Blanka nagynéném lakásán gyultünk össze szokásos heti teánkra, néhány családtag, hol ez, hol az. Elmondtam nekik, hogy ávósok lõszert vittek be a Rádióba s vajon miért? Meglepett a látvány.

Ez alkalommal az ávósok vagy elõrelátóak voltak, vagy a megérzésük volt jó. Nem úgy, mint Horthy Miklos, a kormányzó, aki tizenkét évvel ezt megelõzõen, október tizenötödikén délben olvasta be a Rádióba fegyverszüneti kiáltványát. Röviddel azután hogy eltávozott, Skorzeny SS rohamosztagos alakulata vette körül a Rádiót, amelyet egy árva rendõr védett, amíg a muníciója elfogyott s aztán sebesen eltávozott a hátsó udvari kijáraton.

Harc közben
Amint ott álltam és nézelõdtem, egy robbanás, rázta meg a levegõt,
bevilágítva a Rádió homlokzatát. Késõbb tudtam meg, hogy barátom Földváry Bandi (Elemér), Thierry Januci és más barátaim a Rádióval szemközti lakóépület legfelsõ emeletérõl tüzeltek az ávósokra, nehézpuskával, golyószóróval. A lövöldözés idõközben erõsödött, kivilágítva a környéket. Néhány fiatal fiú — ezek is mind kamaszkorban voltak — visszafele szaladt az én irányomba, közel a házfalhoz.
Mellettem két fiú cserélt loszert, olyan volt mintha bélyegeket cserélnének. Az egyiknek csak puskatölténye volt, de az nem volt jó a géppisztolyhoz és viszont. Miután befejeztek a cserét, megfordultak és sietve mentek vissza oda, ahonnan a tüzelés hallatszott. Fázva és valamelyest elcsigázva beültem egy tejesbolt betört kirakatába.
Egy fiatalember ült mellem. Néhány pillanat múlva egy puskagolyó vágódott be kettõnk között, majd egy másik. A padlásról lõnek — kiáltott valaki. — Innen jön, ebbõl a házból — válaszolt valaki más. Egy fél tucat fiú szaladt be az épületbe és felfelé a lépcsõkön.
Mi a fiatalemberrel, akivel együtt ültünk a tejcsarnok kirakatában követtük õket. Valaki a negyedik emeleten megint kiáltott, — Ávósok vannak elbújva a szekrényekben — Ez megmagyarázta, hogy honnan repültek ki a batyukba csomagolt ávós egyenruhák, melyeket a civilbe öltözött ávósok dobáltak ki az ablakon az éjszaka folyamán. Lejöttünk a házból, nem emlékszem rá, hogy ott mi történt.

A lövöldözés zaja ezután teljesen elhalkult. A Rádió oldaláról hallhatóak voltak lövések, amit szemköztrõl alig viszonoztak. — Miért nem hoz valaki lõszert? — kérdezte valaki, az álldogálok közül. — Nincs mivel hozni — hangzott a válasz. — De az utca tele van teherautókkal — vetette közbe valaki. —— Az igaz — válaszolt a fiatalember, aki mellettem ült, — de mind ki van lõve.

Találunk egy teherautót
-Keressünk — hallottam meglepetéssel a saját hangomat. Elindultunk egy kis csoporttal. A Mária utcában tálaltunk egy teherautót, amelynek defektes volt az egyik kereke. Fiatal ismerõsöm felmászott és ledobott egy használhatónak tûnõ kereket. Kerestünk, hozzá szerszámokat s aztán felszereltük a pótkereket-megint egy új dolog az életemben, amit még sosem tettem. Egy sofõr is jelentkezett, néhány fiú felkapaszkodott a teherautóra s elindult a Lámpagyárhoz, ami tudvalevõen lõszergyár volt, a köznyelv tréfásan “Lámpuska gyár-“nak becézte. Utánanéztem az elmenõ teherautónak s aztán olajos kezeimet megtöröltem a házfalon.

Közben egy mentõautó jelent meg a színen. A mentõk hordágyakat hoztak. Az egyiken egy mozdulatlan alak hevert, vérrel borítva, a másikon egy sebesült férfi, átvérzett, bekötött lábbal, még mindig kezében tartva a puskáját. A Mária utca sarkánál leugrott a hordágyról és miközben cigányul káromkodott, bicegve rohant vissza a Rádió fele. A hordágyat vívok ámulva néztek utána, majd mindketten rágyújtottak egy cigarettára.

Az egyik földszinti lakás ablakába kitettek egy rádiót. A radio tulajdonosa pizsamában kihajolt az ablakból és tájékoztatta az alant állókat. — Az elõbbi hír az volt, — hangzott az információ — hogy a kormány tûzszünetet követel. Azok, akiknél fegyver van tegyek le a kapualjakba, a lépcsõházakba.– Mellettem valaki röpcédulákat osztogatott azzal a fõcímmel, hogy “Nagy Imrét a kormány élére!” Egy munkás jött a Mária utca felõl,
önkénteseket toborzott. Egy sereg ávóst fogtak el, azokat kell õrizni. De hát nekünk nem volt ehhez fegyverzetünk.

Lõszerszállítás pirkadatkor
Kora hajnal volt s én egyre jobban fáztam. Hogy valamelyest felmelegedjek, átmentem a Mikszáth Kálmán térre, ahol egy sereg ember arra várt, hogy az ávósok kitörjenek a Rádió épületébõl. — Egész éjjelt töltöttem itt s úgy érzem, hogy senki sem vette semmi hasznomat – mondta valaki. Magam is ugyanezt éreztem és visszamentem a Sándor utcába. Az utca vége felõl motorzúgás hallatszott. A csoportba verõdött emberek most hirtelen rebbentek szét, elbújva a kapualjakba, fedezéket keresve. Na most mi lesz?
Ez villant át mindenkinek az agyán. De orosz tankok vagy ávósok helyett egy teherautó közeledett, ünnepélyes lassúsággal, reflektorfénnyel árasztva el az utcát. A teherautó hátuljáról egy fiú kialtozott: — hoztunk lõszert! Az emberek elõrohantak rejtekhelyeikrol. A teherautó kioltotta a lámpáit és hátrálva egy biztonságosabb pontra igyekezett.
Ezek után megkezdõdött a lõszer lerakása. Hamar kialakult a lánc és a lõszeres ládák gyorsan haladtak elõre kézrõl kézre. Percek alatt kiürült a teherautó. Mar lehetett hallani, hogy a Rádióval szemben levõ ház legfelsõ emeleten újra kattog a géppuska.

A lassan pirkadó hajnal fénye bevilágította az utcát. Addigra már sokan hazamentek, de az elszántabbak továbbra is várták a fejleményeket s mihelyt teljesen kivilágosodott, az utca újra benépesült. Néhányan a Szentkirályi utca sarkán álldogálva hallgattuk az élénk tüzelést. A Rádió ávósait lefoglalta az utca másik oldalán levõ Thierry csoport és ez elterelte a figyelmüket az alattuk lejátszódó eseményektõl.

A Rádió épülete déli oldalán a fal fel volt állványozva, az épületet éppen tataroztak. Nyakukban géppisztollyal, néhány fiú kapaszkodott fel a legmagasabb emelet szintjén, kezükben csákányokkal. Megkíséreltek, hogy bontsák a falat. De addigra mar az ÁVH személyzete az udvar belsõ oldalára vonult vissza és a tüzelés az utcai fronton majdnem teljesen megszunt.

Megjelenik a tiszti iskola
A Sándor utca Gutenberg tér felõli oldaláról egy hosszú teherautósor tûnt fel. A teherautók gyalogos katonákkal voltak tele, rohamsisakban, állig felfegyverkezve. Az autókon álltak a katonák, a vezetõülés felett egy Maxim géppuska nézett elõre.
Az autó karaván megállt a Sándor utca közepén. A tömeg körülvette a teherautókat, a nõk kiváltak a tömegbõl és megkíséreltek rávenni a katonákat, hogy szálljanak le és jöjjenek a Rádióhoz harcolni. A legénység jobbara kifejezéstelen arccal nézte a
tömeget. Néhányan idegesnek látszottak, egyesek gúnymosollyal szemlélõdtek, mások megdöbbenve. — Mit képzelnek ezek? — kérdezte egy nõ a közelben, mintegy hangosan gondolkodva. — Ezeknek a katonáknak segíteniük kellene a fiuknak —
mondta egy szanitéc. Egy másik asszony a katonákra kiabált és biztatta õket, hogy lõjenek az ávóra. — Nektek semmi sem lenne, hogy elfoglaljatok a Rádiót! —
A százados, aki a különítményt vezette elrendelte, hogy a teherautók a Szentkirályi utcában parkoljanak le. A katonák leszálltak, pihenj volt a vezényszó. Rögtön körül vették õket asszonyok és gyerekek és sürgettek õket, hogy ok is vegyenek részt a harcban. A fiatal tisztjelöltek azonban fegyvereiket és menetfelszerelésüket a
teherautókon hagyva sztoikus nyugalommal álltak a kocsik mellett, parancsnokuknak engedelmeskedve.

Be a Rádióudvarra
Az utca megtelt porral és lõporfüsttel. Mi, akik csak nézõk voltunk, most már csak lépésekre voltunk a Rádió fõbejáratától. A körüllõttem lévõ fiúk egy része volt csak felfegyverkezve. Imitt-amott még szórványos lövöldözést lehetett hallani. Amikor a lövések végképp abbamaradtak — lehettünk vagy ötvenen — berohantunk a sötét
kapualjon keresztül és valamilyen csatakiáltást hallattunk. Kétségtelen, hogy féltem, de az általános izgalom erõt vett a félelmemen és futottam az árkádok alatt. Egy szempillantásig megfordult a fejemben, hogy hogyha most valaki felülrõl egy kézigránátot közénk dob abból tömegmészárlás lenne.

Az udvar feletti üvegtetõ darabokra volt törve, a földet bokáig fedte a törmelék. Az udvar baloldalán egy teherautó állt, rajta lõszeres ládák. A sár vérrel keveredett a földön. Köröskörül lelõtt ÁVH-s tisztek hevertek holtan. Elmentem egy fiatal tiszt mellett, a hátán feküdt, nyitott, kék szemei az égre néztek, szájából egy vékony vércsík szivárgott. Néhány lépésnyire tõle hevert a tiszti tányérsapka.

Egy másik csoport fiú az udvarról nyíló másik lépcsõházba futott. Egy középkorú férfi felmászott a baloldalon álló teherautóra és onnan kiáltott rá a fiukra: — Mindent szedjetek össze, lõszert és fegyvereket. Erre most mind szükség lesz. — Az udvar jobb oldalán levõ lépcsõházból most egy csoport jött kifelé. Többnyire a Rádió elõzõ este
bent rekedt alkalmazottai, köztük Szepesi, aki a sportesemények jól ismert bemondója volt. A sort egy ávós százados vezette, a határõrök zöld jelzésével és rangjelzésével a vállapján. És a lehetõ leggonoszabb arckifejezéssel. Az egyik fiú hozzá lépett és
megszólította, — Százados bajtárs, legyen szíves és vegye le a vörös csillagot a sapkájáról. — Noha ez nagyon udvariasan hangzott el, a hang azért nem turt ellentmondást. Az ávós tiszt válaszát nem hallottam, de láttam, hogy a fiú arcát elönti a vér és a következõ pillanatban egy olyan hatalmas pofont adott a századosnak, hogy annak a szemüvege és a tányérsapkája is lerepült.

Tüzelés felülrõl
Ahogy azt mondani szokták, abban a pillanatban elszabadult a pokol. A padlásról, a tetõ magasságából lõttek ránk. Rohantunk fedezéket keresni. Az utcai bejárat felé futottam vissza és bebújtam egy, az utcára nézõ szobába. Amikor feleszméltem, akkor vettem észre, hogy apám volt hivatalában vagyok, aki a “Rádió Élet” kiadója volt, a Rádió hivatalos lapjáé. Itt én, mint fiatal fiú gyakran megfordultam. Amikor utoljára jártam itt, a szirénák az óvóhelyre kergettek bennünket, mert éppen légiriadó volt.
Most, ahogy ott álltam a volt íróasztala elõtt elképzeltem õt ott ülve, gondosan róva a számoszlopokat elmaradhatatlan Waterman töltõtollával. Két másik fiú szinten velem rohant ide be s most a csukott ajtó és az iratszekrények között kerestek fedezéket.
Az egyik fiúban felismertem Lócit, Szabó Lõrincnek, a híres költõnek és mûfordítónak a fiát. A másik fiú egy világító pisztolyba igyekezett egy abba nem illõ töltényt belekalapálni. Halálra rémültem. Nem óhajtottam “baráti tûz” áldozatává válni.
Az ablakokon vasrácsok voltak s úgy voltunk ott, mint egerek a csapdában. Addig vártunk, amíg a tüzelés alább hagyott s akkor lassan kimerészkedtünk. Addigra teljes volt a tûzszünet. A lépcsõház egy hangyabolyhoz hasonlított. Sebesült ávósokat hoztak le hordágyon. Ezeket követték a többi ávósok a felkelok által kisérve keresztül a tolongó tömegen, amely fenyegetõen vette õket körül. Közben egy fiatalember kitûzte a
Rádió erkélyére a nemzeti színû zászlót, immáron a kka kommunista címer nélkül, lyukkal a közepén.

Hirtelen rám jött az álmosság. Elfogott a vágy egy csésze forró tea után s ezzel elhatároztam, hogy hazamegyek.

Utóhang
Kiégett jármuvek mellett hagytam el a Sándor utcát. A Múzeum körúton álltak a sárga villamosok, némelyikük az oldalán hevert. Amint a Körútra balra befordultam, rögtön észrevettem egy hosszú orosz páncélautó sort, amamely egészen a Kálvin térig nyúlt el. Néhány lépésre tõlem két orosz katona emelte fel sérült társát, akinek a véres kötése mutatta, hogy a térdét lõttek át. Hóna alatt és a térdei alatt emelve tették be a páncélautóba. Abban a pillanatban ment el mellettük egy fegyvertelen civil férfi.
Az egyik tiszt megfordult és pisztollyal halántékon lõtte. A férfi összeesett és gurulni kezdett néhány pillanatig, a Múzeum utca sarkáig. Ott felkelt, fejének mind a két oldalából elõtört a vér. Füleit befogva szaladni kezdett, de alig futott többet, mint néhány métert s akkor végképp összeesett.

Gyorsan átvágtam a Körúton és a Kecskeméti utca fele tartottam. Az utca elején civilek és magyar katonák csoportosultak figyelve a túloldalon álló oroszokat. Egy másik csoport magyar katona a Magyar utca sarkán álldogált. Tüzérek voltak könnyû aknavetõkkel és rádió autókkal. Komor arckifejezésük nem árulta el szándékukat.

Befordultam a Váci utca felé és néhány perc alatt elértem szobámat a Dimitrov téren. A lakás csendes volt, a háziak a szomszédba mentek, hogy a Szabad Európa radio adását hallgassák. A Kossuth Rádió Budapest megnyugtatta a hallgatókat, hogy a felkelést leverték és mindenkit felszólítottak, hogy ha még nem tette volna le a fegyvert, akkor azonnal tegye meg. Megpróbáltam átgondolni a nap eseményeit de hamarosan kimerülve zuhantam álomba.

Farkas Károly
1957 január tizenhatodikán érkezett az Egyesült Államokba, a USS Marine Carp fedélzetén. Diplomáját a Columbia egyetem könyvtárosi tagozatán szerezte meg és nyugdíjba vonulásáig a New York állambeli Briarcliff Manor városi közkönyvtárának igazgatója volt. Felesége Novák Edit gyógyszerész, akivel négy gyermeket neveltek fel Chappaquaban. Ez a beszámoló kisebb részlet emlékirataiból, mely remélhetõleg rövidesen könyvalakban is megjelennek.