Fülöp Sylvester Ágnes 50 Év Távlatából – Egy Budapesti Diáklány Emlékei

Rendes tanítási nap volt, keddi órarenddel. 1956.október 23-át írtam a füzetembe.

Édesanyám reggel említette, hogy közelgõ születésnapomra meghívhatom a barátnõimet, így délután, hazafelé a suliból, ezen gondolkoztam. Tanulószobás lévén, délután négy óra után indultam haza Budára, Pestrõl, az Izabella utcából. A körúton még nem láttam semmi rendkívülit. A 6-os villamos ugyanolyan tömött volt, mint máskor. A Nyugati pályaudvarnál azonban leállt a forgalom. A járdán, az úttesten emberek siettek a Margit híd irányába. Gyalog folytattam utam a Duna felé. A tömeg egyre nõtt, az emberek izgatott hangon beszéltek. Amikor a Vígszínházig értem, már olyan sokan voltunk, hogy majdnem lehetetlen volt Buda felé haladni. A Margit hídon teljes szélességében zárt sorokban hatalmas tömeg jött Pest felé.- Kossuth nótákat énekeltek, nemzetiszínû zászlók lengtek a szélben. “A Bem szobortól jövünk” – hallottam. A Jászai Mari tér egyik házának felsõ emeletén a balkonon kis óvodás gyermekek és nevelönõik kicsi, maguk készítette nemzeti színû zászlókkal integettek vidáman. A tömeg tapsolt, éljenzett. Istenem mi történik? Pillanatok alatt elfelejtettem a szülinapi terveket.

Tizenöt évesen nem sokat foglalkoztam a politikával, napi eseményekkel. Nem értettem, s elõvigyázatra intett a kisiskolás koromtól otthon megtanult “vigyázz ne mondj sehol, senkinek semmit, mert édesapádat elvihetik” szülõi intése. De itt, most, valami hatalmas és más dolog történik- éreztem, s azt, hogy én is részévé válok ennek az eseménynek!

Parlament
A hídról lekanyarodó tömeg egyszerûen felkapott és vitt, sodort magával az Országház felé. Mentem velük, meg-meg állva, ahogy az egyre növekvõ emberáradat hol megtorpant, hol megindult a parlament felé. A lenyugvó nap már a Halászbástya és a Mátyás templom kõcsipkéin csillant meg – sorra gyulladtak fel az utcai lámpák, s a vörös csillag is a Parlament kupoláján. A bejárattal szemben a jobboldali oroszlánhoz kerültem közelebb, hátam mögött a Földmûvelési Minisztérium. S a lelkes, éneklõ, békés embertömeg csak nõtt – betöltötte az egész teret, s a mellékutcákat …

Valaki kiáltott: “oltsák el a csillagot, fogyasztja az áramot.” A tömeg átvette az ütemet, s dörögve skandálta. Egyre több rögtönzött rigmust ismételtünk kórusban. Valaki bekiabált: “adják vissza az egyházi birtokokat.” A körülötte állók azonnal lehurrogták: “most nem errõl van szó! Szabadságot akarunk. Ruszkik menjenek haza!” Beszédek hangzottak el, sok mindent nem is igazán hallottam. Egyszer csak egy fiatal egyetemista fiú lépett oda hozzám. “Kislány magának még nincs kokárdája”- mondta és egy pici nemzeti színû szalag-darabkát tûzött a kabátom gallérjára. Majd tovább sodródott mosolyogva. Mai napig õrzöm ezt a darabka magyar színt és jelképet, amely a mi történelmünk nagy óráiban való személyes részvételem emléke.

A Parlament balkonjáról Sinkovits Imre szavalt, a szívünk telve volt hittel és lelkesedéssel. Nagy Imre beszédét már nem mertem megvárni. Késõre járt, féltem, hogy otthon holtra aggódják magukat a szüleim. Lassan kifurakodtam a lelkes tömegbõl. Az akkor még álló Kossuth hídon mentem át Budára. Szaladtam felfelé a meredek utcákon, keresztül a Várhegyen, átvágtam a Vérmezõn – hazáig. Tele volt a szívem az izgalmas, eddig sohasem tapasztalt élményekkel, alig vártam, hogy elmondjam otthon õket. Persze szüleim megkönnyebbültek, mikor órákat késve az iskolából végre betoppantam. Apám is ott volt az Országháznál egy ideig, mint kiderült, csak a sok ezres tömegben hogyan is találkoztunk volna? Szavaim szinte összekuszálódtak, ahogy gyorsan akartam mindent elmesélni. Velünk élõ Dédikém, aki 92 éves volt akkor, szellemileg friss, boldogan állapította meg: “Istenem, megérhettem, hogy a dédunokáim végre nem azt fogják tanulni az iskolában, hogy Petõfi Sándor volt az elsõ kommunista…és ehhez hasonló ostobaságokat… hanem az igazat…”

Csüngtünk a rádión, hallottuk Gerõ Ernõ ostoba,vérlázító beszédét. Apám szeme szikrázott, anyámnak mondott halkan gondterhelt szavakat. Nem is figyeltem, mert egyszerr harsány hangok csábítottak bennünket az ablakokhoz, amelyek a Vérmezõre néztek, a Moszkva tér felé. Egy teherautó, megpakolva fiatalokkal, a kitépett közepû magyar zászlót lobogtatva közeledett a Krisztina körúton. A hangok erõsödtek, már lehetett is érteni: “ Ledõlt már a Sztálin szobor! Ledõlt már a Sztálin szobor!” Úristen! Hihetetlen! Euforikus állapot volt. Újabb hírek jöttek, s mint a kés hasított lelkesedésünkbe: “a rádiónál lövik az embereket!”

Olyan sok minden történt aznap, hogy nehezen tértem aludni.

Másnap
Kora hajnalban földrengés morajára riadtunk. Tavasszal volt már Budapesten és környékén egy 5,6 erejû földrengés, eléggé ijesztõ volt. Mi ez megint? Rohantunk az ablakhoz. A moraj bensõnket remegtetõ erõvé növekedett. S akkor a ház sarka mögül elõbukkantak az elsõ tankok. Szorosan egymás mögött fekete monstrumok dübörögve, csikorogva vonultak el házunk elõtt a Moszkva tér felé. A tankok fedele nyitva volt, s mindegyik tornyában egy fekete alak állt. Félelem fogott el. Az esti békés tüntetés, a jókedv és éneklés oly távolinak tûnt ebben a sötét, hajnali órában. S érzéseinkben a szívünkön is átdübörgõ, bensõnket megrázó tankok sora soha nem akart véget érni.

24-én már nem volt iskola. Családunk minden tagja rohant sorba állni élelemért.Ki tudja, biztos ami biztos, legyen ennivalónk. Ki mit kapott – vittük haza. Valamelyikünk téliszalámit tudott venni. Akkor ettem életemben elõször szalámit. Délutánra a levegõ is feszültebbé vált. Éreztük, valami csak most kezdõdik. Hallottuk a híreket, hogy a rádiónál, s máshol már harcok folynak…

Kora délután a Déli pályaudvarról hihetetlenül rövid idõ alatt vagonokat toltak le a felkelõk, s a macskaköveket felszedve barikádot építettek, a házunk mellett az Alkotás utca sarkán, a pályaudvar elõtt. Este édesapám minket, gyerekeket az utcai frontú szobákból a hátul, védettebb konyhába helyezett el. Nagybátyám velünk maradt aznap, segíteni, ha kell. Sötét volt. Hallottuk, amint egy tank közeledett a Moszkva tér felõl. Pattanásig feszültek az idegek. Egy sorozat hangzott fel a barikádról. Azonnal jött a válasz: hatalmas detonáció. Megremegett minden, házunk belövést kapott. Újabb reszkettetõ dördülés. Ablakaink milliárd cserépben hullottak a padlóra. “Gyorsan a pincébe”-kiáltotta apám. Nagybátyám vállára kapta Dédit -mint egy zsákot, futott át az agyamon-, s szaladt vele ki a lakásból. A lépcsõházban kiabálás, sikoltozás. A szemben lakó szomszéd családja, két kisgyemekkel, hálóingben négykézláb mászott ki egy hatalmas porfelhõbõl a kilõtt lakásukból. Rohantunk az óvóhelyre. Mint 1944-ben a háborúban! Istenem! Hallottuk a harcot a fejünk felett; lövések csattantak. Robbanó hangok. Egy sebesültet cipeltek le. Orosz katona volt tüdölövéssel. Haldokolva az anyját hívta. Ez a halálosan sebesült ellenfél valahol, valakinek, valaha a kisfia volt…

Minket túl-ifjakat elküldtek onnan. Összeszorult a gyomrom. Mi lesz még?

Édesapám
Október 25-én édesapám munkába ment. Jogászként dolgozott a Földmûvelésügyi Minisztériumban. Az ötvenes években bocsátották el, mint “osztályidegent”, de ’56 tavaszán visszahívták. Szükség volt kiváló jogi és szakmai tudására. Így történt, hogy õ ott volt a Kossuth térnél a “véres csütörtökön” is. Soha nem fogom elfelejteni anyám sikolyát, ahogy apám karjaiba repült akkor este, késõn, mikor végre kimerülten hazakerült. Mi már tudtuk, mi történt a Kossuth téren. Hallottunk a borzalomról, az ártatlanok lemészárlásáról. A hírek repültek azokban az órákban, szájról szájra, dermedt szívvel, elszoruló torokkal, elfojtott indulatokkal…

Apám rekedten mesélni kezdte, hogyan próbálták egy pár kollégájával a lövöldözésbõl kétségbeesetten menekülõket behúzni a földszinti ablakokon. S ahogy az akkori párttitkár toporzékolva üvöltözött és bezáratta az ablakokat és a kapukat a tüntetõk elõtt (azt hittem, sohasem fogom elfelejteni az “elvtárs” nevét). Emlékszem, ahogy édesapám könnyeivel küzdve, feszítõ haraggal a hangjában írta le, hogyan vadászták le az ávós fegyveresek az épület árkádjai mögött védelmet keresõket. S mikor késõeste végre hazajöhetett, milyen vad és keserû fájdalmat érzett a Rákóczi szobor talapzata körül egymásra halmozott halottak láttán. Nincsen erre szó.

A napok peregtek, a harcok erõsödtek. Hírek jöttek, hogy a keleti határról orosz csapatok özönlötték el az országot. Már nemcsak a Székesfehérváron és környékén állomásozó szovjet katonák voltak Budapesten. Talán ezek a katonák nem is voltak igazán megbízhatóak?

November 4.
Tragikus dátum. Totális szovjet támadás a magyar forradalom leverésére.

Ekkor már nem mehettem messzebb, mint a közeli boltunk – nem is mertem, de tudtam Maléter Pál, Pongrátz Gergely nevét, emberek beszéltek a súlyos harcokról a Corvin közben, a Széna téren, az Üllõi úton a Kilián laktanyánál, a budai Várnegyedbe vezetõ Bécsi kapunál, ahová végül is nem tudtak feljutni a szovjet tankok. Késõbb bombázták is a Kilián laktanyát és a Móricz Zsigmond körteret. Egyik este a Vérmezõre és a Várra nézõ ablakunkból néztük riadtan az Országos Levéltár lángokban álló, égõ tetejét. A sötét égbolton baljósan lobogó, rõtvörös, hatalmas lángok, melyek bevilágították az egész Várnegyedet, az esztelen rombolást mutatták.

A harcok kiterjedtek. Minket, gyerekeket, a Farkasréthez közel lakó nagymamánkhoz vittek fel, ahol a harcoktól távolabb védettebbek voltunk. Bár gyakran hallgattuk, ahogy a Gellért hegyrõl a Sashegyen állásokat felállító katonák lõtték egymást. A golyóváltás a fejünk felett süvített keresztül. Rossz hang. Késõbb ahhoz is hozzászoktunk, hogy amíg sorban állunk kenyérért, a másik utcában lõnek. Néha veszélyesebbé vált a várakozás, mert a lövöldözés közeledett. Egyik nap a Böszörményi úton vártam soromra egy élelmiszerbolt elõtt, amikor egy tank fordult elénk. Megállt az utca közepén, csövével lassan pásztázni kezdte az utcát, a várakozókat és a házsort. A sorban álló emberek futottak a szélrózsa minden irányába, sokan be, az üzletbe. Engem is beszorítottak. Nagyon féltem, hogy a tank egyszerûen belelõ a boltba. De a monstrum lassan-lomhán elcsikorgott… Bennem még hosszú ideig megmaradt a halálos félelem érzése.

Hová lett a hit a szabadság lehetõségében? Hová lett az erõ, ami olyan egységbe forrasztotta az embereket? A fõvárost és a vidéket. Az országot…

A totális lerohanás elõl sokan megindultak, menekültek. Mi lesz?

Hallgatjuk a rádiót. Híreket: jön-e segítség a világból? Szerencsésen szabad földön vannak-e ismerõseink, barátaink? Az adásokat zavarják, a hang recseg, elhal, megszakad, de tudni akarjuk az üzeneteket. Még nincsenek ablakaink, deszkák fedik a fényt. Sötétedés után nem szabad utcára menni. A forradalom leverése lassan ténnyé válik. Most már utcai támadásokról, rablásokról, erõszakról is beszélnek az emberek. Kik csinálják? Egy este a sötétbõl velõt rázó sikoly törte meg a csendet. Az utcáról jött. Megdermedtünk. Ki lehet, mi történik? Egyáltalán merrõl jött? Rövidesen elhalt a kétségbeesett hang, otthagyva a tehetetlenség és rémület érzését.

Dédikém
December közepén Dédikém feladta. Az elsõ öröm és hit, hogy végre lehet talán szabadon élni, teljesen elhalványodott, a távolba veszett. Dédi, aki a kiegyezés elõtt három évvel született (1864), átélt két világháborút Budapesten, az 1919-es kommünt, a világháború idején lebombázták a házat, melyben az otthona volt, mindenét elvesztette. Belefáradt. Nem akart tovább élni. Nem evett, csak feküdt, kezében olvasójával. Két nappal 92-ik születésnapja elõtt temettük a farkasréti temetõben. A szertartás alatt is dörögtek a fegyverek.

Amikor újra megindult a tanítás, osztálytársaim fele hiányzott. Szüleikkel elhagyták az országot. Szomorúan vettük tudomásul, hogy kedvenc tornatanárunk is meghalt. Édesanyjának vitt élelmet, mikor egy eltévedt golyó szíven találta. Öttusázó volt. Az õ képmása, mint férfialak volt az akkori húsz forintos papírpénz hátoldalán. A testét fedõ lepelre utalva mindenki csak Fityulá-nak hívta. Nagyszerû nevelõ és edzõ volt. És fiatal. Mint annyi fiú és lány, a bátrak legbátrabbjai… hõsök!

A tél végén, mikor beindult a mindennapi élet, az iskolában nem beszéltünk semmirõl, ami történt. Orosz helyett német nyelvet kezdtünk tanulni. De csak az év végéig. Hallottunk megtorlásokról. Bizonytalan, rossz érzesek fogtak el, néha féltünk. De a dolgok lassan változni kezdtek.

Sohasem tudtam meg, figyeltek-e, mert az unokabátyám Németországból, majd évek múlva Kaliforniából küldött képeslapokat.

”Egy nép kiáltott. Aztán csend lett”.

(Idézet: Márai Sándor, Mennyböl az angyal, New York, 1956)

Fülöp Sylvester Ágnes
Budapesten született, nevelkedett, tanult és dolgozott. 1956-ban középiskolás tanuló volt. A forradalom leverése utáni éveket, az új gazdasági mechanizmus adta változásokat, a Kádár korszakot Magyarországon élte át. Két gyermeket nevelt fel.

1989-ben, Fülöp Lászlóval kötött házassága után költözött Minneapolis-ba, Minnesota államba. Jelenleg a Minnesota-i Egyetem Agronómiai tanszékének talajtani laboratóriumában kutatóként dolgozik. 1990-tõl programfelelõse, aktív vezetõségi tagja és 1998 óta elnöke a Minnesota-i Magyarok Egyesületének. Férjével együtt tagja a Magyar Baráti Közösségnek, melynek tanácstagjaként dolgozott több évig, valamint tagja a Magyar Amerikai Koalíciónak.

Kérjük olvassa el Fülöp Ágnes férjének.