1956 különleges esztendõ volt.

Január elsõ napjaiban egy hajnali villamos a Margit hídról a Dunába zuhant.
Pár napra rá a soroksári földrengés rázta fel Budapestet álmaiból.
Februárban, szökõnapon házasodtunk össze dr. Szokolay Dénessel. Az idõk körülményei nem engedték, hogy közös lakásunk legyen: külön-külön laktunk albérletben Budán, abban a reményben, hogy egy-két év alatt sikerül egy ismerõsünk villa-lakásából egy stúdió-szerû kuckót leválasztani. Ifjú építész lévén, már rajzolgattam is a terveket.

Mindketten dolgoztunk. õszre körülményeink nem változtak: hivatali telefonon érintkeztünk és általában együtt vacsoráztunk, többnyire szüleimnél.
Október 23-án futótûzként terjedt Budapesten a hír: demonstráció lesz délután a Parlament elõtt, ahol az emberi jogok érdekében és a szovjet megszállás ellen diákok által összeállított 16 pontos petíciót fogják felterjeszteni. Dénessel csak annyit beszéltünk meg, hogy õ is, én is kollégáinkkal együtt megyünk a Parlamenthez, és meglátjuk, mi lesz.

Mint mindenki más (mint kiderült, százezrek), a Parlamenthez mentünk, meghallgattuk a petíciót, részt vettünk a kommunista címernek a magyar zászlóból való kivágásában és az összecsavart újságokból rögtönzött fáklyák fényében énekeltük a Himnuszt. Onnan a Bem szoborhoz mentünk és éltük végig a dicsõséges estét, amit már sokszor sokan megírtak és megénekeltek. Azzal a felejthetetlen emlékkel tértem haza, hogy a világ legcivilizáltabb forradalmának voltam részese. Dénes átjött hozzám, mivel telefonunk nem volt. Megbeszéltük a történteket, aztán õ is hazament.

Másnap bementünk az irodáinkba, de persze senki nem dolgozott. Híreket cseréltünk, hallottuk, hogy az éjszaka lövöldözések is történtek. Latolgattuk az eseményeket és a reményeket.

Este megint nálam találkoztunk. Talán nászajándékba kaptam volt a kis világvevõ rádiót, amin az Amerika Hangját és a BBC híreit hallgattuk a szomszéd lakás falától távol, a fürdõszobában. Dénes régi gyorsíró tudását felelevenítve jegyezte a hallottakat, én pedig egy párnákkal letakart kölcsönkapott táskaírógépen írtam át belõle karbonpapírral annyi kópiát, amennyit a gép elbírt. Aztán egy új csomót, aztán még néhányat, amíg a papírból futotta.

Reggel senki nem ment már dolgozni. A frissen gépelt híreket a kabátom alá, „kebelembe” rejtettem. Valahányszor az utcán gyerek jött szembe velem, egy csomó „híres” papírt a kezébe nyomtam, hogy vigye haza és ossza szét a szomszédoknak. Idegenek, akik máskor tartózkodva, leszegett fejjel jártak az utcán, most ujjongva szólítottak meg a Lánchídon: „Hallotta? Az ENSZ ejtõernyõs csapatai leszálltak a Dunántúlon!”

Dénes barátaival találkozott Pesten. A Kisgazdapárt már szervezkedni kezdett. Indítani akarták õt három különbözõ listán is: városi, megyei, országos szinten. A lövöldözések, atrocitások közepette folyt a jövõ tervezése. Egy zsidó ügyvéd barátunk egy kereszténydemokrata párt szervezésén dolgozott. És mire „gyõzött” a forradalom, az ideiglenes kormányhoz a pár nap alatt állítólag 120 párt-alapítási kérelem futott be….A hosszú egypártrendszer meghozta gyümölcsét.

Én úgy éreztem, elõször van igazán hazám. A kisgyerekkoromban dívó irredentizmus még gyerekfejjel is hamisnak tûnt. Az évenként visszacsatolt trianoni országrészek talán adtak valami reményt. De hamarosan követte õket a német megszállás, aztán a romok fölött az újabb, a szovjet.

Most, 1956 október végén voltam elõször igazán magyar

A „gyõzelem” napjainak egyik estéjén Dénes azzal a hírrel jött, hogy a kisgazdák szerint három lehetõség van a jövõt illetõleg:

A Szovjet visszavonul, szabad választásokat tartunk és egy koalíciós kormány létesül, mely földrajzi helyzetünkre való tekintettel természetesen rózsaszín árnyalatú lesz

A Szovjetunió nem nyugszik bele és második Korea leszünk

A Nyugat beavatkozik és kitör fölöttünk a harmadik világháború.
Erre csak annyit tudtam csendesen mondani: „Ebbõl egyetlen tanulság van: innen el kell menni.”

Másnap hírek érkeztek, hogy a keletrõl jövõ, csapatvisszavonásnak vélt mozgás újabb szovjet erõk bevetését jelenti. Egyetértettünk: nem szabad maradni.

El kell menni, de hogyan? Mivel?

Még aznap este felkerestük Tóni barátunkat, akinek volt egy dzsippje. Mivel osztrák felesége, Steffi éppen rokonokat látogatott Bécsben, valószínû volt, hogy Tóni szívesen menne utána két kislányával és talán hozzájuk csatlakozhatnánk. Ez így is volt, de õ csak úgy vállalkozott, ha mindkét gyereke osztrák útlevéllel mehet. Egyik kislányának volt, a másikét másnap reggel kellett kérvényeznie az osztrák konzulátuson.

Csomagnak álcázottan…

Hajnalban mentünk fel vele és a kislányokkal a dzsippen a rózsadombi konzulátusra. Már két osztrák jármû várakozott: egy nyitott teherautó és egy VW minibusz. Élelmet és gyógyszert hoztak Budapestre, és most a visszatérési papírjaikra vártak, na meg néhány utasra. Bár a tervek szerint a dzsippen utaztunk volna a másik két jármû kíséretében, a hûvös idõre való tekintettel, na meg mivel mindenki ugyanoda készült, én a többi nõvel és gyerekkel a minibuszban kaptam helyet. A férfiakat a nyitott teherautóra irányították. Egy család és jómagunk kivételével mindenkinek volt papírja. A háromtagú konvoj menetkészen állt, Tóni kétéves kislánya, akinek útlevele volt, már az ölemben ült, de közben az irodában hatéves nõvérének a konzul megtagadta az útlevelet!
Budapest határáig elkísért bennünket Tóni a dzsippen kislányaival, aztán könnyek között visszafordult, nem merte reszkírozni…

Steffi Bécsben hisztérikusan zokogott, mikor elmondtuk neki a történteket. Végül is visszament Budapestre, és hosszú évek múlva sikerült csak mindnyájuknak nyugatra kerülniük.

Mi vegyes szerencsével pár nap múltán egymásra találtunk Bécsben, miután én csomagnak álcázva még az indulás napján szabad földre értem, de Dénest a határon a nyitott teherautó ponyvája alól kihúzva egy éjszakára bezártak, és csak másnap vághatott neki gyalog a földeknek, míg õ is sikeresen osztrák földre érkezett.

November 3-án azt hittük, az utolsók között sikerült átlépnünk a határt. Nem álmodtuk, hogy a huszadik század magyar népvándorlását indítottuk el.


Vagy 40 évvel késõbb, a 90-es években, vitorlázó klubunk akkori kommodorja mondja nekem kedveskedve, hogy õ osztrák, de élt Budapesten az 50-es években.
Apja volt a budapesti osztrák konzul….

Többé nem beszéltem vele.


Szokolay Dénesné Vallay Olga
Szokolay Dénesné Vallay Olga építészmérnök, pedagógus. A budapesti Mûszaki Egyetemen és a Connecticut állambeli Bridgeport Egyetemen szerzett diplomát, majd tiszteletbeli professzora lett a Norwalk Community College-nak. 2003-as nyugdíjba vonulása ota kizárólag az építészmérnöki praxisára koncentrál. Magyarországról 1956-ban menekült el férjével, Szokolay Dénessel, aki 2000-ben hunyt el. Jelenleg a Connecticut állambeli Reddingben él, két lánya es unokája van.

Géppuska ropogása rázta meg az ablakokat. 1956 novembere, éjfél, Magyarország. „Te jó ég, a kijárási tilalom reggel hétig tart! Mit fogok én csinálni?”

Megráztam Jánost, a férjemet. Álmából felriadva a telefon után nyúlt. Szerencsések voltunk, mert még mûködött. Az orvos azt tanácsolta, próbáljunk még várni. Szükséghelyzetben telefonon adott volna utasításokat. A mentõk nem akartak kijönni, hiszen fedezék hiányában tökéletes célpont lettek volna a szemközti hegyoldalban állomásozó szovjetek számára.

Nagyon szorosan öleltük egymást. Férjem testének melege megnyugtatott, ahogy az idõ múlásával elkezdõdtek a fájások.

A két gyerek csöndesen aludt kiságyában, még az idõszakos puskaropogás sem riasztotta fel õket, amihez már hozzá voltak szokva. Ez tíz nappal a forradalom kitörése után történt s a harcok még folytak.

Most is élénken emlékszem arra a reggelre, amikor ágyúzásra ébredtünk a négy csodálatos, szabadságban eltöltött nap után.

„Nem, ez nem lehet. Magyarországnak alkotmányos kormánya van, amely semlegesnek nyilvánította az országot. Kiléptünk a Varsói Szerzõdésbõl, és a szovjeteknek az ENSZ döntés értelmében el kell hagyniuk

az országot” – a férjem próbált megnyugtatni. De õ is tudta, hogy ez ágyúdörgés. Bekapcsolta a rádiót, és amikor meghallotta a kormány üzenetét: „A szovjet csapatok visszatérnek az országba! Miniszterelnökünk

az ENSZ segítségét kérte. Magyarország harcban áll!” Az Írószövetség a világ összes népének a segítségét kérte. Az üzenet németül, franciául, angolul, oroszul és magyarul hangzott el. Ez ment 90 percig – és ezután minden elnémult.

Most, tíz nappal késõbb, nemsokára megszületik a gyermekem. Férjembe kapaszkodtam, ahogy közeledtek a fájások. Végül a nap elsõ sugarai rózsaszínre színezték az eget, és a fény új reményt adott, ahogy próbáltam visszatartani a baba érkezését.

Reggel 7-kor futva indultunk a kórház felé. Öt hosszú háztömbnyi fájdalom, görcs, vér és víz, néhány bámészkodó, távoli géppuskaropogás és még több fájás beleolvadva egy folytonos kettészakadási érzésbe.

Amikor beértem a kórházba, egyetlen szülésznõ volt 48 órája ügyeletben, aki senkitõl sem várhatott segítséget. Az orvosom még nem érkezett meg. Néhány munkás javította a szülõszoba ablakait, amelyeket az éjszaka folyamán lõttek ki. Két nõ szült.

Azután fájások és fájások újra, megállás nélkül, könyörtelen fájások, amíg a kisfiam csodálatos és boldog sírása meghozta a régóta várt megkönnyebbülést a szenvedésbõl és fájdalomból. Láttam, ahogy az orvos felemeli, és a hasamra teszi õt. Annyira puha volt és annyira édes. És még az ablakokat is megjavították.

Semmit sem feledve
Újabb tíz nap múlt el, amikorra eldöntöttük, hogy elhagyjuk szülõföldünket. Hiába volt férjem egyike a legígéretesebb fiatal tudósoknak, akiknek a szovjet rendszerben minden elérhetõ kedvezmény jár, úgy tûnt, ha gyerekeinket az elveinkhez hûen akarjuk felnevelni, el kell hagynunk az országot.

Minden ingóságunkat – amit reméltünk, hogy magunkkal vihetünk – becsomagoltuk egy kis bõröndbe. A hideg esõben negyvenen zsúfolódtunk be egy teherautóba, amelynek ponyváját egy partvis tartotta.

Amint elhagytuk Budapestet, felidéztük az utóbbi évek sok csodálatos koncertjét, operaelõadását, bálját; a második világháború alatt az 50 napos ostromot, a szabadságba vetett hitet az ország újjáépítésének idején, azután az 1948-as választásokon 17%-ot elért kommunisták hatalomátvételét. A kétségbeesést, a megpróbáltatásokat, a rengeteg szenvedést, amin minden egyénnek és családnak keresztül kellett mennie. A mi dicsõ?séges forradalmunkat, és a négy napig tartó szabadságot – és a friss sírokat Budapesten.

A teherautó már jó sebességgel haladt a fõúton, amikor hirtelen megállított minket egy balfácán. Egy tiszt integetett az út közepén. A sofõr átadta a papírjainkat. Azt mondta, a határ felé tart, hogy onnan némi segítséggel elhozzon egy teherautót, amit menekültek hagytak ott. „Némi segítséggel? Maga negyven embert nevez némi segítségnek?” üvöltött a sofõrünkre. „Azonnal induljanak hazafelé!”

Megfordultunk, és közben rájöttünk, miért nem volt ideje megnézni az iratokat, és ellenõrizni az embereket. Annyi volt a menekülõ, hogy egyszerûen csak hazaküldte õket.

Egy másik útvonalon haladtunk éjszaka, azonban teherautónkat megállította egy szovjet tank. Egy mongol kinézetû ezredes közeledett. Elfogtak bennünket. Rádión hívta a rendõrséget, akik rövid idõn belül meg is érkeztek.

A rendõrség tele volt menekültekkel. „Mindenki, aki gyerekkel van, ebbe a szobába jöjjön, csak ezt tudjuk fûteni!” Bepréselõdtünk egy sötét helyre, amit egyetlen villanykörte világított meg a szoba egyik sarkából. Amíg helyet találtunk, folyt a titkos beszélgetés:

„Háromszor úsztam át egy jeges folyón, mielõtt elfogtak, minden alkalommal azt hittem, hogy Ausztria éppen a túlparton van…”

„Lefelé süllyedtünk a mocsárba, utolsó erõnkkel gyerekeinket a fejünk fölött tartva…”

„A gyerekem átjutott…átfutott Ausztriába, amikor elfogtak bennünket. Már annyira közel voltunk… annyira közel…”

Az illegális határátlépést rendszerint két-három évig tartó kemény munkával büntették. Azonban minket reggel feltettek egy buszra és Budapestre küldtek.

Mikor a busz szerencsére lerobbant, a rendõrkísérõnk azt mondta: „Tudják a kötelességüket. Másfél órán belül visszajövök….engem senki sem vonhat felelõsségre azért, amit maguk csinálnak, amíg távol vagyok.”

Nem éreztük elég erõsnek magunkat, hogy három kisgyerekkel, köztük a tíznapos Lajossal 32 kilométert gyalo?goljunk a határig. Hazafelé indultunk. A kijárási tilalom kezdetére vonatunk Gyõrbe érkezett és ott meg is állt. Mindenkinek sietve helyet kellett találnia a városban.

Megláttunk egy Vöröskeresztes épületet a vasútállomással szemben, és odafutottunk. Hatszáz ember társaságában találtuk magunkat. Volt ott ágy, élelem, még gyógyszer is. Hálásnak és boldognak éreztük magunkat, amint egy vöröskeresztes hölggyel beszélgettünk, aki egy óvatlan pillanatban a fülembe súgta: „A rendõrség elfoglalta az épületet. Mindent biztosíthatunk Önöknek, amire szükségük van, de nem mehetnek ki ebbõl az épületbõl. Le vannak tartóztatva.”

A busz, amely úgy volt, hogy másnap egy másik, budapesti Vöröskereszt szervezethez visz, a rendõr-fõkapitányságra szállított bennünket.

„A férfiak menjenek be az épületbe, a nõk és gyerekek hazamehetnek!” szólt az utasítás. Mi mozdulni sem mertünk. Hallottunk férfiakról, akiket minden ok nélkül elfogtak és Szibériába vittek. Minden nõ ott maradt, és várt.

Úgy tettem, mintha a mosdóba kellene mennem. A zord õr még így sem engedett be, így az egyik lakóházba futottam. Könyörögtem, hogy telefonálhassak, és felhívtam az egyetemen a Forradalmi Bizottság elnökét, aki azonnal megértette, hogy mirõl van szó, és tudta, mit kell tennie.

„Éppen most tárgyalok az Igazságügy Minisztériummal az utcákon történõ emberrablások ügyében. Ez éppen egy ilyen eset. A Vöröskereszt épületébõl a rendõr-fõkapitányságra…”

Tíz perccel késõbb tiszteletet parancsoló alakja ellökte a gépfegyveres õröket, és bement a fõkapitányságra. Az üvegajtón keresztül hallottuk a hangokat: „Igen, a Vöröskereszt épülete volt.” ”Elvittek minket.” „Ez emberrablás.”

Újra átéreztük a korlátozott szabadság érzését. Hazamehettünk a csomagjainkkal, kiszabadultunk a rács mögül… Boldogok voltunk, és egyben elkeseredettek, mert éreztük, semmiféle kiút nincs Magyarországról.

Út a szabadság felé
„Fordítsd le nekem oroszra ezeket az iratokat, kérlek!” – férjem néhány papirost lobogtatott felém, amíg én mélyen a gondolataimba temetkeztem. Az járt az eszemben, hogyan is juthatnánk el a soproni határig. A nõvérem, aki korábban Bécsbe menekült, üzenetet küldött, hogy mi is átjuthatunk Ausztriába, ha el tudunk jutni soproni barátainkhoz. A férjem kezében lévõ papírok addig nem különösképpen keltették fel érdeklõdésem, amíg nem láttam, hogy mik is azok valójában. Kevesebb, mint egy órán belül készen álltak hamis irataink, melyekkel remélhetõleg kijuthatunk Magyarországról. Férjem, mint tanszékvezetõ-helyettes megbízta magát, hogy Sopronba utazzon, hogy ott folytassa a tanítást, mivel az ottani professzor elhagyta az országot.

Amint másnap a téli délután korai sötétje bekúszott a vonatfülkébe, észrevettük, hogy a vagonban nem égnek a lámpák. Azt gondoltuk, átmegyünk a vonat másik részébe, de végül úgy döntöttünk, maradunk, mivel a gyerekek békésen szundikáltak.

A következõ állomáson éreztük a gondviselés mûködését. Megállt a vonat, és az orosz katonák mindenkit leszállítottak, akinek nem volt bepecsételve az útlevelébe a kettes számú határzóna engedélye. Amikor kinyílt a fülke ajtaja, egy magyar katona tûnt fel zseblámpával a kezében. Az oroszokról úgy hírlett, tartanak attól, hogy a sötét fülkékben megtámadják õket.

„Hová mennek?” kérdezte.

„Sopronba.”

Nem tudta, mit gondoljon rólunk. Ha magas rangú tisztviselõk vagyunk, jobb, ha nem vitatkozik velünk, de ha nem… nos, a papírjaink elég hivatalosnak látszottak, neki meg lesz a mentsége, és… a tekintetébõl látszott, hogy más lehetõség is megfordul a fejében. Úgy tûnt, nem igazán bánja, ha menekülni akarunk…

„Köszönöm professzor! Milyen aranyos kisbaba!” És behúzta maga mögött az ajtót.

Egy majdnem végzetes szerencsétlenség
Sopronban két nap csendes várakozással telt, amíg barátaink megbízható vezetõket szereztek nekünk. A gyerekeknek vissza kellett tartani könnyeiket, még a lélegzetüket is, nehogy eláruljanak bennünket. Egy idõsek otthonában tartózkodtunk, és bármilyen gyerekzsivaj gyanús lett volna.
Végül egy idõs vezetõ a hegyekbe vitt minket, hogy gyalog menjünk az osztrák határhoz. Amikor meglengette sétabotját, nekünk is meg kellett állnunk, ez veszélyt jelentett. Mikor letörölte az izzadságot kopasz fejérõl, azt jelentette, hogy tovább haladhatunk. Mögötte gyalogolt lányunk, Ilona egy fiatal párral. Mi következtünk a két fiunkkal, a kisbaba egy kosárban, kétéves kisfiunk pedig gombát keresett gyaloglás közben, mivel úgy tettünk, mintha csak sétálni mennénk. Egy idõ után kis lábai nem tudták õt tovább vinni. Begömbölyödött édesapja hátizsákjába és elaludt.

A csillagok csöndesen világítottak felettünk a két napos esõ után. A hold nem látszott az égen. Tökéletes éjszaka volt a menekülésre.

Utunk vége felé közeledtünk, amikor egyszer csak megbotlottam és elkezdtem lefelé csúszni a domboldalon, legalábbis úgy éreztem. Meg akartam állni, de nem tudtam. Ekkor egy kis rántás a kabátomon visszahúzott. Felálltam, és megigazítottam a kabátomat, egy kis lyuk volt rajta. Visszanéztem, és láttam, hogy egy szöges drót-kerítés akadályozott meg, hogy beleessek egy szakadékszerû mélyedésbe, aminek az alján szõlõkarók álltak.

Ha ez nem fogott volna meg, halott lennék. De nem volt idõ meditálni, negyvenöt perc alatt két és fél mérföldet kellett futnunk, hogy átjussunk a határon a sok esõtõl sáros tóparton.

A baba a beadott altató pirulák ellenére nyöszörgött. János édesapja hátizsákjában aludt, túlságosan el volt kábulva. Csak a négyéves Ilona szedte kis lábait, egyenesen elõre tekintve, hatalmas, kék, félelmet sugárzó szemeivel. Tudta, hogy valami történik, de nem értette, micsoda. Próbált jól viselkedni.

„Látják azokat a körtefákat?” – vezetõnk néhány fára mutatott a nem túl messzi távolban. Azok mögött egy kilométerre, az már az osztrák határ!”

Azt kívántam, bárcsak ne mondta volna! Újra, mint elõször, amikor a szovjet tank megállított bennünket, láttuk Ausztria fényeit. Mi lesz, ha újra elfognak bennünket! Nem voltam képes tovább gondolkodni. Az agyam, a lábaim, az egész lényem megdermedt a félelemtõl és kétségbeeséstõl. De egy szigorú hang szólalt meg belülrõl: „Most meg fogod csinálni!”

Olyan gyorsan futottam, ahogy csak bírtam, és ötödszörre is felkászálódtam a földrõl, amikor hirtelen megéreztem a „senki földjének” puhaságát a lábam alatt.

Ekkor egy kis zászló érintette meg kezemet.

Ahogy odanéztem férjem ragyogó arca, és kitárt karjai üdvözöltek. Amikor átölelt, zokogni kezdtem. Ausztriában voltunk.

Szablya Ilona
Washington, Oregon és Idaho államok tiszteletbeli magyar konzulja. Szablya Ilona díjnyertes író, rovatvezetõ, fordító és elõadó. Seattle-ben él, két egyetemi diplomát szerzett, hat nyelven beszél és 700 publikációja közül több díjat is nyert. Szablya Ilona társszerzõje az Emlékezzünk! címõ díjnyertes szóbeli történelmi dráma/elõadássorozatnak, mely a magyar forradalom 30. évfordulójára készült. Díjnyertes könyve A Vörös Csillag lehull, amely egy illegális fiúcserkészcsapat történetérõl szól az 1956-os felkelés idején, a 40. évfordulóra jelent meg. Szablya Ilona nemrégiben kapta meg a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét konzuli és kulturális munkájáért. 1956-ban férjével, két kisgyermekükkel és újszülött csecsemõjükkel menekültek el Magyarországról. Összesen hét gyermekük és tizenhat unokájuk született.

http://freedomfighter56.com/pdf2/Szablya_Ilona.pdf

Magyar szempontból 1956 nyarát és õszét a várakozás és remény idõszakának tekinthetjük. Júliusban Rákosi Mátyás, Sztálin “legkedvesebb tanítványa” lemondott a magyar kommunista párt (amúgy félremagyarázóan: Magyar Dolgozók Pártja) központi bizottsági tagságáról. Augusztus hava napos volt és forró, de nem hozott jelentékeny változásokat.

Szeptemberben ismét izgalmas politikai fejleményeknek lehettünk tanúi. A sajtó rendszeresen tárgyalta a Rákosi rendszer bûneit és attrocitásait. Háy Gyula, az ismert és népszerû író egy széles körben terjesztett cikket írt, amelyben felsorolta az irodalmi alkotó “magától értetõdõ”, “természetes” jogait és kötelességeit. Így, többek között az igazmondás felelõsségét, a mindenkivel és mindennel kapcsolatos kritika lehetõségét. Valamint az írónak-irodalmárnak ahhoz való jogát, hogy szomorú vagy eksztatikusan boldog is lehessen, hogy higyjen Istenben vagy tagadhassa annak létét.

A Petõfi Kör kezdeményezésére intellektuális fórumok alakultak szerte Magyarországon. Ezek egyre növekvõ nyíltsággal és bátorsággal vizsgálták az ország és a nemzet nehézségeit. Október 6-án katonai pompával újratemették a koholt vádak alapján kivégzett Rajk László, Pálffy György, Szõnyi Tibor és Szalai András földi maradványait. A hónap közepén visszaállították Nagy Imre MDP- tagságát. Október 16-án egy lelkes hangulatú, nagy népszerûségû gyûlés keretében Szeged egyetemi diáksága megszûntnek nyilvánította a DISZ (Demokratikus Ifjúsági Szövetség) létét és ismét létrehozta a MEFESZ-t (Magyar Egyetemisták és Fõiskolások Egyesületeinek Szövetsége). Napokon belül Pécs, Miskolc és Szeged ifjúsága is csatlakozott a mozgalomhoz; végül, október 22-én a fõváros egyetemi diáksága is felemelte szavát és tiltakozását fejezte ki az egyetemi rendszer fonákságai valamint az ország helyzete miatt.

Diákok
Október 23-a szokatlanul meleg, enyhe, keddi napra esett. Budapesten az izgalom mindenfelé érzékelhetõ volt – diákok, munkások, irodai alkalmazottak csoportokban tárgyalták a fejleményeket. A Mûegyetemen tartott nagygyûlés megalkotta a híres “Tizenhat pont”-ot: ezek szokatlanul merész követeléseket tartalmaztak, így többek között az emberi jogok rendszerének visszaállítását, nemzeti függetlenséget és a szovjet csapatok Magyarországról való visszahívását. A Semmelweis Egyetem orvostanhallgatói (akkor én elsõéves voltam), annak ellenére, hogy nem vettek részt a követelések összeállításában, lelkesen es egyöntetûen támogatták azokat.

Imponálóan fegyelmezett tüntetés szervezõdött a Petõfi-szobornál, innen a résztvevõk a budai oldalra vonultak. A Bem-szobornál egy ismert író, Veres Péter, az egykori honvédelmi miniszter tartott beszédet; a tömeg a Himnuszt, a “Marseilles”-t és a Kossuth-nótát énekelte. Egy diák a “Tizenhat pont”-ot olvasta fel.

Nagy Imre a Parlamnetnél szólt a tömeghez. Szavai csalódást keltettek: csak a rend visszaállításanak és a békés hazatérés fontosságát emelte ki. Amikor a magyar Himnuszt kezdte énekelni, a tüntetõk oszolni kezdtek. Sokan azonban nem tértek otthonaikba azonnal. Többen a Dózsa György útra siettek; itt tanúi lehettek a Sztálin szobor ledöntésének. Mások a Rádió Bródy Sándor utcai székházához igyekeztek. Itt a tüntetõk azt kérték, hogy a Rádió közvetítse követeléseiket és a “Tizenhat pont”-ot. Az Államvédelmi Hatóság és a Néphadsereg kötelékeibõl összeállított 300-350 tagú alakulatot bíztak meg a Rádió védelmével. Hamarosan összecsapásra került sor. A tüntetõk egy közeli építkezésnél talált anyagokat hajigáltak a védõkre, amíg azok könnyfakasztó bombákat és bajonettjeiket alkalmazták. A riasztó vaktöltények használata után, eldördültek az élesre állított fegyverek – halottak és sebesültek hulltak az utca köveire. 1956 október 23-ának Forradalma történelmi eseménnyé vált!

Gerõ Ernõ, a kapkodó sürgõsséggel kinevezett új központi bizottsági fõtitkár a moszkvai elvtársak segítségét kérte és ezt a szovjet pártvezetõség teljes mértékben méltányolta. A Vörös Hadsereg alakulatai másnap hajnalban érték el Budapest területét és a magyar fõváros hamarosan egy háborús összecsapás harcterévé alakult.

Dicsõ napok
Az elkövetkezõ dicsõ emlekû napok folyamán magyar szabadságharcosok csodálatos hõsiességgel, önfeláldozó bátorsággal vették fel a harcot a jólképzett, jól felszerelt szovjet csapatok ellen és – csodák csodája — gyõzteseknek bizonyultak!

Budapest képe a második világháború pusztításainak emlékét idézte fel. Rombadõlt házak, megrongált villa?mosok, kilõtt tankok és harckocsik mindenütt; a fegyveres küzdelem áldozatainak holttestei nyomasztó összevisszaságban hevertek, gyakran érintetlenül, napokig; akkoriban a hullaszag valóban átható volt a fõváros utcáin. Tanúja voltam annak a következetes, szinte megszállott eltökéltségnek, amellyel Budapest népe darabokra zúzta a ledöntött Sztálin-szobor fémfejét a Körút és a Rákóczi út sarkán. Az Oktogon közelében boldog elégedettséggel melegítettem kezeimet az orosznyelvû sajtókiadványokból épült tûzrakás lángjainál.

Orvostanhallgatóként részt vettem a sérültek ellátásában: magyar és szovjet sebesülteket kezeltünk. Alapfokú orosz nyelvtudásunk teljes latbavetésével kikérdeztük a szovjet katonákat arról, kik ellen és miért harcolnak. A megriadt fiatal fiúk között többen meg voltak gyõzödve róla, hogy a Szuezi-csatornánál folyik a küzdelem.

A fegyveres összecsapás emberéletekre ható következményei megrendítõek voltak. Soha nem fogom elfelejteni reménytelen megtörtségét és lehangoltságát annak a nagyon szép tizenhat éves leánynak, akivel közölték, hogy bal lábát térd felett csonkolni kell.

Napokon belül megindult a politikai pártok szervezkedése, mûködése. Az újonnan felfedezett és megízlelt sajtószabadság eredményeként újságok jelentek meg, szinte azonnal – számomra a vélemények elképesztõ változatosságát képviselték ezek a lapok. Életünket egyszerre az izgalom, a szinte részegítõ lelkesedés és a mámor jellemezték. Végre úgy hittük: reménykedhetünk a demokratikus fejlõdés és nemzeti függetlenség merészen új korszakának hajnalhasadtában!

Az a látszat alakult ki, hogy a moszkvai Központi Bizottság határozata értelmében a szovjet csapatok kivonulnak Magyarország területérõl!

November 4.
November 4-ének hajnalán öt szovjet hadosztály támadta meg a magyar csapatokat, és az elkerülhetetlen vereség tragikus valósága hamarosan nyilvánvalóvá vált. Nagy Imre miniszterelnök tájékoztatta a nemzetet és a világ népeit arról, hogy egy óriási katonai túlerõvel rendelkezõ nagyhatalom megtámadta Magyarországot. A Szabad Kossuth Rádió utolsó üzenete, tragikus ékesszólása ellenére, eredménytelennek bizonyult. “Segítsétek Magyarországot! Adjatok segítséget a magyar népnek! Segítsétek a magyar írókat, tudósokat, munkásokat, parasztokat és értelmiségieket! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”

Zárószó
1956 forradalmi eseményei életem legfontosabb és legmeghatározóbb élményeivé váltak. Hálás vagyok a sorsnak, hogy tanúja lehettem egy hõsi nemzet szabadságért és függetlenségért folytatott küzdelmének. Elkerülhetetlen a következtetés, hogy a magyar forradalom és szabadságküzdelem végsõ kicsengésében eredményes, gyõztes történelmi eseménynek tekinthetõ. A civilizált világ Magyarországról alkotott képe elõnyére megváltozott, és a nemzet valóban “emelkedõ nemzet”-té formálódott. Nyilvánvalóvá vált az a tény, hogy a szovjet uralom nem legyõzhetetlen; épp ellenkezõleg. 1956 októbere-novembere bizonyította a birodalom sebezhetõségét és nagymértékben elõmozdította késõbbi szétesését. Valóban szilárd meggyõzõdésem, hogy azok, akik az 1956-os forradalom és szabadságharc csodáját átélték, a 20-ik századi Magyarország történelmének legfontosabb pillanatát élték át.


Dr. Somogyi Balázs
1956 decemberében hagyta el Magyarországot; másfél évi kanadai tartózkodás után az Egyesült Államokban telepedett le. 1973 óta ortopédsebészként dogozik. Alapítója és vezetõje volt a New York-i Hungária Néptáncegyüttesnek. A Magyar Baráti Közösség tagsága két alkalommal választotta gondnokává. A Connecticut-i Magyar Kultúr Egyesületnek (HCSC) is elnöke. A Magyar Köztársaság Tisztikeresztjének kitüntetettje. Csilla büszke férje, ugyanakkor büszke három leányára, Zsuzsannára, Ilonára és Juditra is, akik bár született amerikaiak, mégis jól beszélnek magyarul.

Végzõs hallgató voltam a Wesleyan Egyetemen, amikor kitört a magyar forradalom. Minket, diákokat teljesen letaglóztak a hírek és a professzoroknak, akik ismerték Magyarország helyzetét, rögtönzött szemináriumokat kellett tartaniuk, évekkel azelõtt, mielõtt a “teach-in” (tiltakozásul rendezett megszakítatlan elõadássorozat – a Szerk.) az amerikai felsõoktatás elfogadott tiltakozási eszközévé vált. Bár a többiekkel egyetemben tehetetlennek éreztem magam, hogy közvetlenül segítsek, mivel felháborított az események fordulata, az egyetemen magyar segélymozgalmat szerveztem és a pénzt elküldtem egy bécsi menekült szervezetnek. Ezenkívül teljes ösztöndíjat, szállást és ellátást kapott két magyar menekült diák is.

És ezzel kezdetét vette az életen át tartó csodálat Magyarország, a magyar nép és történelem iránt. Egy nyelvkurzust követõen a Külügyi Szolgálattól Budapestre helyeztek, ahol elõször mint konzul, 1970-tõl 1973-ig mint politikai tanácsos, 1973-tól 1975-ig pedig mint a magyar ügyekért felelõs tisztviselõ dolgoztam. Izgalmas volt ekkor Budapesten élni. Mindszenty bíboros még mindig a nagykövetségen tartózkodott és én gyakran beszéltem vele, elkísérve õt késõ délutáni sétáin a nagykövetség belsõ udvarán. Késõbb az én kiváltságom volt tanúvallomást tenni a boldoggá avatási eljárásában. A bíborossal való séták során sokat tanultam a magyar történelemrõl és a nemzeti karakterrõl. A bíborossal kapcsolatos élményeimet közzétettem a Diplomatic Tales (Diplomata mesék) címû visszaemlékezésemben.

Természetesen ebben az idõszakban a magyar forradalmat hivatalosan még ellenforradalomnak minõsítették, és a hõsies cselekedetek pontos feltárása lehetetlen volt. Ez csak késõbb történt, amikor visszatértem Magyarországra, és befejeztem a Murder on the Danube (Gyilkosság a Dunán) címû könyvemhez szükséges kutatásokat, amely a forradalom színfalai mögött játszódik, napról napra követve az eseményeket. Az a kiváltság ért, hogy az ’56-os Intézetben találkozhattam a kor szakértõivel és szemináriumot tarthattam ott. Sok évvel késõbb, ugyanilyen kiváltságosnak éreztem magam, amikor ünnepi beszédet mondhattam a magyar forradalom alkalmából a washingtoni magyar nagykövetség fogadásán.

Kutatásaim során feltártam néhány kevéssé ismert tényt 1956-ról. Egy, az akkori amerikai követségen dolgozó hivatalnoktól megtudtam, hogy a követség soha nem kért engedélyt Washingtontól, hogy a bíborosnak menekültjogot adhasson. Ehelyett, a távirat, amely engedélyezte a menekült státuszt, teljesen váratlanul érkezett Washingtonból. Monsignore Turcsányi (a bíboros titkára) szerint azon a reggelen, amikor a biztonság megromlott, a bíboros mindössze annyit kérdezett, hogy merre található egy “nyugati követség”. Tehát nem kimondottan az amerikai követség után érdeklõdött. Monsignore Turcsányi tudta, hogy az amerikai követség a Szabadság tér közelében van, és mindkettõjüket arrafelé vezette.

Ugyancsak találtam néhány kevésbé ismert háttérinformációt a Parlament elõtti Kossuth téren 1956. október 25-én történt vérengzésrõl, amely a térrel szemközti Földmûvelésügyi Minisztérium tetejérõl érkezõ lövésekkel kezdõdött. Pont azelõtt a Széchenyi rakpart mellett volt egy robbanás. Egy amerikai szemtanú állítása szerint (az épületben amerikai diplomatalakások voltak), az épület tetejérõl ágyú-töltetet dobtak le az orosz tankokra. Ez a robbanás indította el azon események sorát, melyek a Kossuth téri vérengzéshez vezettek.

Senki sem tudja, ki dobta le azt a töltetet. Bárki lehetett, mivel “akkoriban mindenki meg akart szabadulni az oroszoktól”. Egy amerikai tengerész, G.J. Bolick megpróbált a háztetõre feljutni, de az felülrõl el volt reteszelve. Így hát soha nem fogjuk megtudni, hogy ki is dobta le a bombát, de lehetségesnek tûnik, hogy a válaszként leadott kezdõlövés a rakpart felé irányult – viszont elindította az féktelen lövöldözést a Kossuth téren összegyûlt tömegre. Sosem tudhatjuk meg biztosan. Ezért utal a könyvem “ágyútûzre, vagy tompa robbanásra” a Kossuth téri lövöldözés megkezdése elõtt.

Az 1956-os magyar forradalom nemcsak a hidegháború meghatározó eseménye volt – habár ez volt az akkori értelmezése –, hanem korszakos jelentõségû. 1956 elõtt, tõkét kovácsolva a Hitler elleni harcban vállalt szövetséges szerepébõl, a szovjet-orosz birodalom jogot formálhatott némi erkölcsi legitimitásra. A forradalom után az effajta igények nevetségessé váltak. Remélem, hogy a szabadságot értékelõ új generációk sokáig fognak emlékezni arra a bátor kiállásra, amit az átlagos magyar polgárok tanúsítottak azokban a viharos idõkben. Feleségemmel az 50. évfordulóra Budapestre utazunk, és örömmel várjuk, hogy 2006. október 23-án azon az útvonalon sétáljunk, ahol a harcok elkezdõdtek.


William S. Shepard
Nyugdíjas diplomata, 1990-ben marylandi republikánus kormányzójelölt. Diplomata pályafutása során szolgált Szingapúrban, Saigonban, Athénban, Budapesten (mint konzul és politikai tanácsos), majd Bordeux-ban. Fõkonzulként ment nyugdíjba. Fulbright ösztöndíjas és a Harvardi Egyetemen szerzett jogi diplomát. Feleségével a Maryland állambeli Oxfordban él. Regénye, a magyar forradalom alatt játszódó Murder On The Danube (Gyilkosság a Dunán), és Diplomatic tales (Diplomata mesék) címû emlékiratai személyes visszaemlékezéssel Mindszenty bíborosra, beszerezhetõek a www.amazon.com honlapon.

Arra már nem emlékszem, hogy hogyan kezdõdött az október huszonharmadikai napom, de mielõtt befejezõdött volna, az esti események felejthetetlenné tették. Valószínûleg hasonlóan kezdõdött, mint a többi. Ez idõ tájt a Fehérvári úton dolgoztam a Kismotor és Gépgyárban, (korábban Csonka gyár) mint fúrós. Munkám végeztével elindultam a József Attila gimnáziumba, ahol az esti esti tagozaton tanultam, hogy
az érettségi bizonyítványomat megszerezzem. Alighogy odaértem az iskolához, rögtön felfigyeltem a lázas jövés-menésre. Rövidesen kiderült a rendkívüli izgalom oka. Az iskolában ugyanis kihirdették, hogy az esti oktatás elmarad, mivel a diákok tüntetéseket szerveznek mind Budán, mind Pesten.

Tudomásunkra jutott, hogy az egyetemisták számos követeléssel álltak elõ s ezt készültek átadni a kormánynak. Többek között követeltek az orosz csapatok azonnali kivonását az országból és Nagy Imre visszahelyezését a miniszterelnöki székbe. Látván a többiek csatlakozását a felvonulókhoz, én is beálltam közéjük. Így akartuk mi is kimutatni együttérzésünket a közös úgy érdekében. Lassan elindultunk a Margit híd felé. Ahogy haladtunk, a számunk egyre nõtt.

Erõ a tömegben
Elérve a Parlamentet valamilyen különleges erõ kerekedett fel bennünk. Elõször csak csendben álltunk és a számunk lett egyre nagyobb, de aztán egyszerre mindannyian kórusban zengtük, “Nagy Imrét kérjük!” “Vesszen Gerõ!” Egy ismeretlen személy jelent meg a Parlament erkélyén s próbált minket jobb belátásra bírni, de végül is feladta a csitítást és akkor az erkélyen Nagy Imre jelent meg.

Mialatt Nagy Imre beszédét hallgattuk, a Rádió épületétõl érkeztek hírhozók s mondták, hogy ott az ávósok lövik az embereket. Ekkorra már kezdett a fáradtság erõt venni rajtam s úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Mivel sem a HÉV, sem a villamos, sem az autóbusz nem járt, az egész utat gyalog kellett megtennem Budaörsig, ahol családunk ezidõtájt lakott. Miután 1951-ben Budapestrol kitelepítettek, oda nem költözhettünk vissza még a kitelepítés feloldása után sem. A kitelepítések feloldása 1953-ban
egyike volt a korábbi Nagy Imre kormányzat intézkedéseinek. Tudvalevõ, hogy röviddel késõbb Nagyot Rákosiék elmozdították a hatalomból.

Október huszonharmadikán egy spontán magyar felkelés vette a kezdetét. A lázadás az elnyomás, az oroszok kizsákmányolása ellen kezdetben sikeres volt. Számos esetben még a Magyarországon állomásozó orosz katonák is csatlakoztak hozzánk. Magyarország és népe újra szabad lett. Nagy Imre ismét elnyerte a miniszterelnöki széket és a nép a szabadság mámorában úszott. Azonban ez a szabadság csak csekély hét napig tartott. Örömünknek hamar vége lett, mert Hruscsov újabb
hadosztályokat küldött be az országba. Ezek az újonnan beküldött orosz katonák úgy tudták, hogy egy kapitalista ellenforradalom ellen harcolnak a magyar munkások és diákok ellen.

A felkelés alatt a munkások sztrájkoltak. Az a vállalat, ahol dolgoztam szintén be volt zárva. Közlekedés nem lévén, a következõ napokat otthon, Budaorsön töltöttem.

November negyedikén az orosz katonaság másodszor is elözönlötte az országot, s ezzel a forradalom sorsa meg lett pecsételve. Elõzõ este Maléter Pál hadügyminisztert tárgyalásra hívták meg, de, még azon az éjjelen fogságba is ejtették.

Maradni vagy menekülni?
Számunkra, akik részt vettünk a forradalomban, a helyzet kritikussá vált. Nyilvánvalóvá vált, hogy az aránytalanul nagyobb és jobban felszerelt orosz hadosztályok eltiporják az ellenállást. Ez a kilátástalan helyzet késztetett többünket arra, hogy az elmenekülés gondolatával foglalkozzunk.Idõsebbik bátyám, Ferenc, Komlón dolgozott egy
szénbányában, mint munkaszolgálatos. November negyedike után elhatározta, hogy elhagyja az országot. Elõször azonban egy barátjával hazajött, hogy elbúcsúzzon és Pétert, az öccsét, is magával vigye. Barátja szinten a testvéréért jött haza. Amikor
meghallottam, hogy Ferenc és Péter Nyugatra készülnek, Klári húgommal együtt én is velük akartam tartani, de Feri lebeszélt, mondván, hogy “Ti lányok jobban teszitek, ha maradtok, mi lesz, ha az oroszok elfognak a határon?!” Így hát nem volt mit tennünk, mint hogy maradjunk.

Körülbelül öt nappal késõbb a szomszédék kilenc éves kislánya jött át a húgomhoz s elmondta, hogy aznap délelõtt tizenegy órakor elindul otthonról s elhagyja a hazát négy fiatalemberrel együtt. Most Klári húgom volt az, aki bejelentette, hogy õ is elmegy. Rögtön mondtam, hogy akkor én is megyek. Szegény anyánknak sem kellett több, lévén, hogy apánk bent ragadt Budán, lovaival az istállóban, így minden felelõsség anyám vállára szakadt. Szegény mamánk próbált lebeszélni bennünket, féltvén
bennünket a veszélytõl, de azt is tudta, hogy jövõnk érdekében a kockázat érthetõ. Végül is kezét tördelve búcsút vett tolünk.

A Budaörsi vasútállomáson egy fagyaszott húst szállító tehervonat peronjára ugrottunk fel. Az idõ meglehetõsen hideg volt. Alkonyatkor a szerelvény egy megállóval Gyõr elott megállt. A velünk utazó fiatalemberek megtudták, hogy habár a szerelvény nem megy tovább, a mozdony azonban elmegy Gyõrig. A mozdonyvezetõ felajánlotta, hogy elvisz minket magával, s így hetedmagunkkal letelepedtünk a szénrakások mellé. Ezekben
a napokban a vasutasok mindenkit készségesen segítettek, aki Nyugatra akart menekülni.

Gyõrnél egy személyszállító vonatra szálltunk. Most azonban újabb veszéllyel kellett szembenéznünk. Jegyet venni nem mertünk, mert féltünk, hogy akkor kiderül utazásunk célja. Így kénytelenek voltunk kocsiról kocsira menni, hogy elkerüljük a kalauzt. Közben a fiuk, akikkel együtt utaztunk ismeretséget kötöttek egy emberrel,
aki mint útikalauz közlekedett a kornyéken. Ez az ember azt tanácsolta, hogy szálljunk le egy megállóval Hegyeshalom elõtt, Levélnél s felajánlotta, hogy elvezet bennünket az osztrák határ felé. De intett bennünket, hogy vigyázzunk, mert az orosz katonák minden egyes vonat elé kimennek, hogy elfogják a menekülõket, különösen Hegyeshalomnál.

Tovább
Alig érte lábunk a földet, útikalauzunk rögtön egy istállóba terelt bennünket, ahol a tehenek társaságában vártuk, amíg az orosz razziának vége lett. Ekkor vezetõnk értünk jött s elindultunk a kukoricások között. A szárak még nem voltak mindenütt letörve, sem felszedve, s ahogy köztük mentünk, a talpunk alatt heverõ csutkák hangosan recsegtek-ropogtak. Ez a zaj még jobban felkavarta aggodalommal amúgyís teli
lelkünket. Imitt amott szénakazlak nyújtottak némi búvóhelyet, de azt nem tudhattuk, hogy nincsen-e éppen egy tank a kazal másik oldalán. Ahogyan a földeken keresztül haladtunk a holdvilágos éjszakában, agyunkban folyton ott járt a lehetõsége annak, hogy lõni fognak s akkor hasra kell vágódnunk. Egy idõ múlva vezetõnk leállt, mondván hogy õ már tovább nem tud vinni bennünket. Mutatta, hogy egy nagy reflektorfény
irányába kell mennünk, s azt követve Ausztriába jutunk. Búcsút vettünk ettõl a derék embertõl s tovább folytattuk utunkat a cél felé. Ahogyan óvatosan lépkedtünk, egyszerre csak hangokat hallottunk. Meg voltunk róla gyõzõdve, hogy elfogtak bennünket az oroszok. Szerencsére az egyik fiatalember a csoportból beszélt németül s így félelmünket csakhamar felváltotta az örömteli fellélegzés.

Ezek után Klári húgommal körülbelül két hónapot töltöttunk Ausztriában, kezdetben a határ közelében, majd Innsbruckban. Egy amerikai katonai repülõgép l957 január tizenötödiken az Egyesült Államokba hozott bennünket. Ez egy rendkívüli vízum kibocsátásával vált lehetõvé a magyar menekültek számára.

Visszatekintve el-elgondolkozom rajta, hogy mennyivel jobb lett volna, ha mindannyian otthon tudtunk volna maradni. Ha a Nyugat akkor a segítségünkre siet, hogy célunkat elérjük, akkor egy csomó vérontást és nyomorúságot tudtunk volna elkerülni, amely az ország lakosságának még harminchárom évig kijutott.


Novák Edit Márta
1957 január 15-ikén érkezett az Egyesült Államokba. Érettségizett Schenectady városában, New York államban, B.S. diplomáját a gyógyszerészeti fakultáson az Oklahoma-i Southwestern State University-n szerezte meg, MS diplomáját gyógyszerészeti karon a St. John egyetemen, New Yorkban. Jelenleg kórházi gyógyszertárban dolgozó gyógyszerész. Egy úgyszintén ’56-os menekülthöz,
Farkas Károlyhoz ment feleségül, kivel négy gyermeket neveltek fel a New York-i Chappaqua városban.

Ötven éve már, hogy az orosz tankok eltiporták a szabad Magyarország álmát. Hosszú idõ ez, de nem elég a felejtésre.

Festõmûvész voltam. Az volt a munkám, hogy Lenin és Sztálin életnagyságnál nagyobb portréit fessem meg. Nem volt ez olyan rossz. Szinte elégedett voltam a sorsommal. De aztán az oroszok visszajöttek, és fájdalmat kellett festenem a feleségem arcára, hogy megmentsem a katonák erõszakoskodásától.
Ekkor döntöttem úgy, hogy elhagyom Magyarországot.
Azóta is kísért ez a döntés.

1956-ot írtak. Az eufória eltûnt Budapest utcáiról. Az új orosz csapatok – ugyanannak a hadseregnek a katonái, amely 12 évvel azelõtt megmentette az életünket – házról házról jártak, és brutálisan állították vissza a rendet. Magamért az imádkozáson kívül keveset tehettem. Ám Lettinek, a feleségemnek az imádkozás nem volt elég. Liszttel, vízzel és olajfestékkel a kezemben megint komoly festõ lettem, és siettem befejezni a
legnagyobb munkámat. Dobogó szívvel és reszketõ kézzel próbáltam a fiatal feleségem sima bõrét csúnyává változtatni, elég csúnyává ahhoz, hogy elijessze a legbestiálisabb férfiakat is.

És sikerült a dolog. Amikor az orosz katonák berontottak Letti szüleinek házába, géppisztolysorozatot eresztettek a mennyezetbe, majd megálltak egy betegnek kinézõ nõ elõtt, aki egy sötét sarokban ült fején kendõvel. Nagyon beteg,- mondtam-, nagyon beteg. Az oroszok visszaborzadva, gyorsan hagyták el a házat.

Másnap Lettivel Ausztriába szöktünk.

Nem volt semmilyen tervünk. Csak annyit tudtam, ha valaki megkérdezné, merre tartunk, azt mondjuk, a rokonainkhoz indultunk látogatóba. Zsúfolt vonattal utaztunk Szombathelyre, a határ közelébe. Ám a vonaton azt hallottuk, hogy az állomást megszállva tartják az orosz csapatok. Leugrottunk a vonatról, amikor az a külvárosban lassított. Sötét volt, és nem tudtuk, mihez kezdjünk. Úgy döntöttünk, színházat fogunk játszani. Begyalogoltunk hát a városba és kivettünk egy szállodai szobát, úgy mintha
a barátainkhoz jöttünk volna. Hajnali kettõkor a folyosóról csizmás léptek dübörgése hallatszott. A katonák ököllel dörömböltek az ajtókon és parancsszavakat kiabáltak. Amikor bejöttek a szobánkba, én a takaró alatt lapultam. Emlékszem a tiszta kék szemekre a sapka alatt.

“Mi járatban vannak?” -kérdezte. Megborzongtam és kiszáradt a torkom.

“Rokonokhoz jöttünk látogatóba.”

Egy pillanatra a szemembe nézett. “Hihetetlen, hogy mennyi ember jön ide rokonlátogatóba. Érezzék jól magukat. Viszlát jövõre.” És elment.

Reggel felszálltunk egy nyugatra tartó vonatra. Magamon éreztem a vasutas-egyenruhás férfi pillantását. “Tudom, mit akarnak”-mondta. “Lehet, hogy tudok maguknak segíteni.”

Azt mondta, hogy a végállomáson nyüzsögnek az oroszok. Leszálltunk hát vele egy megállóval a végállomás elõtt, és keresztülmentünk egy kis falun. Elvezetett minket az erdõ széléig, és megmutatta tovább az utat. Mi azonban rossz irányba térhettünk le, mert órákon keresztül bolyongtunk a sötétben, keresve az ingoványos rét szélét, amely mint azt a vasutas mondta, a senki földjét jelölte köztünk és az osztrák határ között. Fáradtak voltunk már és pánikba estünk. Egyszer csak az eget foszforeszkáló
jelzõfények világították meg, és géppisztolylövések kerítettek be. Egy robbanás villanását láttam és erejét éreztem. A következõ dolog, amire emlékszem, az volt, hogy a hátamon fekszem a jeges vízben.

“Gyerünk!” -kiabálta Letti. “Másszál!”

A víz szélén másztunk, mígnem elértünk egy tanyaházhoz. Ott, még mindig négykézláb, egy osztrák cigarettacsomagot találtam. Bementünk a házba, még mindig reszketve a hidegtõl és a félelemtõl. Olyan kimerültek voltunk, hogy azt se néztük, osztrákok vannak-e ott vagy magyarok.

Egy férfi jött az ajtóhoz. “Mostanában nem találkoztunk magukfajtával,” – mondta. “Hogy sikerült átjutniuk?” Másnap reggel az osztrák határõrök elmondták, hogy hat magyar holttestére bukkantak az ingoványban, amelyen keresztül jöttünk.

Azt hittük, egyedül voltunk.


Muhl Tamás Pál
Ötven évvel ezelõtt hagyta el Magyarországot az orosz megszállás elõl menekülve, dacolva aknamezõkkel és orosz tankokkal. Jelenleg Dél-Floridában él, sikeres festõ és író, mûveiben a trópusi környezet szépségét és gazdagságát ábrázolja..Tudja, hogy az örök számûzetést tekintve van egy finom határ a bátorság és a gyávaság között.

Könyve, mely a “Retouching Stalin’s Moustache” címet viseli, papír-és kemény kötésben is megjelent, 366 oldal, 10 fénykép és 9 rajzvázlat található benne. Az 1956-os forradalom alatt átélt élményeket és az ezt követõ menekülés részletes leírását is tartalmazza. Kapható az Amazon.com és Barnes&Noble könyvesboltokban.

KISZABADULÁSOM
1956 szeptember elsején szabadultam ki a kommunisták börtönébõl. Amikor megérkeztem Oroszlánból Budapestre az állomáson Baktay Erwin fogadott. Mondta, hogy érezte, hogy lekésem a vonatot es így most jött ki engem fogadni. Ö egyébként 1950 júniusában megjósolta, hogy mikor fognak letartóztatni, de életben kiszabadulok.
A vonatállomásról mentem haza a Szentkirályi utcába. A ház elõtt a volt szakácsnõnkkel találkoztam, aki rettenetesen megijedt tõlem, és sûrü keresztvetés közben elviharzott. Én futottam utána és leállítottam. Bár minden erejét összeszedte, hogy tõlem elfusson, de kövérsége és életkora nem engedte, hogy utól ne érjem. Megragadtam a karját és kérdeztem , hogy miért fél tõlem. Én vagyok Lengyel Alfonz, teljes életnagyságban. A szája lila lett és egész testében remegett.
Végre látta, hogy nem viszem a mennyekbe, ahova még jóideig nem nagyon szeretett volna menni. Lecsillapodott és megtudta, hogy én nem haltam meg, és nem a lelkem árnyéka kerülgeti õt.
Megmondta nekem, hogy az édesapám egy évvel elõtte Karácsonykor halt meg és csak a nevelõ anyám él egyedül a lakásunkban. Azt is mondta nekem, hogy azért ijedt meg, mert az édesapámnak 1500 rubelbe került, hogy megtudja, hogy engem szökés közben agyonlõttek. Ezért a hazug értesítésért szegény apám még fizetett is.
Másnap el kellett mennem a rendörségre bejelentkezni. Átnyújtottak nekem két levelet. Az egyik a börtönhatóságoktól jött, amiben felszólítottak hogy fizessem ki a hat évi lakást és kosztot amit nekem adtak. A másikban pedig a kinevezésem volt Dr. Kardos Laci Fõigazgató aláírásával, hogy engem kineveztek a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Múzeumába Fõelõadónak.
Ahogy kilihegtem magamat el is mentem a Múzeumba ahol a volt fõnököm nagy szeretettel fogadott. Elmondta nekem, hogy egy ÁVÓs tiszttõl tudta meg aki NEKOSZ-osa volt akkor amikor Kardos Laci volt a Népi Kollégium Igazgatója. Õtõlle tudta meg, hogy engem nem tudtak megtörni, és szeretettel bele egyezett, hogy az Õ múzeumába osszanak be. Laci adott nekem egy szobát könvvekkel és megengedte, hogy egy darabig ne dolgozzak, hanem tanuljak. Lényegében nem sokat kellett tanulnom, mert a magán-zárkámban, hogy életben tartsam magamat, állandóan ismételtem azt, amit a jogon és a Bölcsészeten tanultam. De azért azután a rettenetes bánya munka után, bizony igen jól jött egy kis pihenõ.

OKTÓBER 23
A múzeumban a kollegák mindegyike, bár nem merte mondani, hogy Isten Hozott, de nagyon szelíd tekintettel néztek mindig rám, és itt-ott a vállamat is megsímogatták. Egyik nap Kardos Laci hívott kintrõl telefonon. Közölte velem, hogy ki ne merjek meni a Múzeumból amig Õ nekem nem szól. Az ÁVO és a Belügyminiszter megengedte a diákoknak, hogy a Petõfi Szobornál tüntessenek, de Õ úgy érzi, hogy ez csak arra jó, hogy “ugrásszerûen” a Sztalini Kommunizmusból a DeStalinizált kommunizmusba térjünk át. Figyelmeztetett, hogy én most jöttem ki a börtönbõl, egy megbélyegzett volt Horthista Tiszt. Még akkor is ha õk rendezték ezt a forradalmi átalakulást, akkor is kereshetnek bûnbakot, hogy arra kenjék a “forradalmat”.
Nem egészen egy óra múlva Kardos ismét hívott és boldogan mondta, gyere Alfonz, ez már a mi FORRADALMUNK. Mire én már a Múzeumtól, ami a Könyves Kálmán Körúton volt, a városba beértem, akkor már a diákok a Rádiónál ordítoztak. Mivel a nevelõanyám a Rádió mögötti házban lakott, én abba az irányba indultam, és láttam a tömeget. Elsült az elsõ fegyver, majd akik közelebb voltak a Rádió kapujához mint én azok benyomultak elõször és utánuk ment velem együtt a többi. Az éjjel én nem mentem vissza a Múzeumba, hanem a Szentkirályi utca 29-ben levõ lakásunkon aludtam.
A rádióban hallottam, hogy a Corvin Közben és a Moszkva téren van két fontos góca az ellenállásnak. Elmentem a kommunisták könyvesboltja felé, és ott láttam, hogy emberek hordják ki a könyveket és máglyán elégették. Úgy eszembe jutottak a történelmi könyvégetések az ókortól napjainkig. Annak idején mi mindig elítéltük, de most valahogy úgy éreztem, hogy ezek nem könyvek voltak, hanem az emberi szabadságjogát elvevõk instrumentumai, az emberek igában tartásának szellemi eszközei. Igy én is közéjük álltam és égettem a könyveket.
Halottuk, hogy kisebb csoportok itt ott össze ütköztek a biztonsági szervek fegyveres alakulataival. Politikai tiszteket civil ruhában kóvályogtattak az utcákon, hogy felmérjék a helyzetet, vagy zavart keltsenek a szabadságharcosok között. Lényegében az egész nép ellenállt, még az is, aki kommunista volt, mert sokan kényszerbõl léptek be, vagy nem “olyan lovat akartak”. Többen voltak olyan, mint az a kommunista, akivel a rab korházban találkoztam, akik idealizmusa a kommunista párthoz vezetett, de onnan kiút nem volt.
Persze olyan csepeli munkások is voltak, akik a Nemzeti szocializmus hívei voltak és 1945-ben átváltottak az Internationális kommunizmusra. Azok is csalódtak, ezért 1956 október 23-án kimentek az utcára kiverni a Szovjet csapatokat és azok áruló Magyar kommunista bérenceiket.

SZABADSÁG
A tûzszüneti csendben a Papp Ervin csoporttal megalapítottuk a Keresztény Világnézetû Magyar Politikai Foglyok Szövetségét. Én lettem annak megbízott elnöke. Az alapító okmányt Nagy Imre kormánya elismerte. Ezt az okmányt magammal vittem Amerikába. Amikor pedig a Volt Magyar Politikai Foglyok Világszövetsége megalakult, akkor én ezt a Keresztény Világnézetû Politikai Foglyok Szövetséget abba fúzionáltam, mert nem volt szükség két hasonló Politikai Fogoly szövetségnek lennie. Így ennek lettem hivatalból Társelnöke.
Közben az én Ludovikai évfolyamtársam, Pálinkás Pál páncélos õrnagy Mindszenty-t kiszabadította és elvitte a Várban lévõ Rezidenciájára. Pálinkást a Ludovikán még Õrgróf Pallavichini Pálnak hívták, de nem tetszett a neve a kommunistáknak és át kellett változtatni a nevét Pálinkásra. Õt a Szabadságharcunk leverése után kivégezték.
Nemsokára a Grosz érsek elleni per Papp Ervin csoportját felvittem a Herczegprimás úr irodájába és ott bemutatkozó látogatást tettem a csoporttal. Engem a Herczegprimás úr mint régi barátját fogadott, akinek Õ adta fel az utolsó kenetet a Veszprém-i hadikorházban, miután mint a SOLT-i századparancsnoka a Solt-i hídfõben sulyosan megsebesültem. Késõbb Mindszenty segitségével 1948 júniusában jutottam be a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumába elõadónak.
Mindszenty a Rókus Korház plébánosával együtt megbízott minket az Actio Catholika ujjászervezésével. Ezzel foglalkoztunk néhány napig eredménytelenül, mert a Rákosi korszakból ottmaradt Béke Pap kijelentette, hogy neki a Mindszenty senki és ha ki nem takarodunk onnan akkor kihívja az ÁVO-t és elvitet minket. Én mondtam neki, hogy hívhat ki akit akar, de mi innen ki nem megyünk. És nekikezdtem az irattárat átnézni.
Közben vissza mentünk a Mindszenty irodájába beszámolni és enni. Késõ délután amikor lementem a Mindszenty irodájának udvarára, itt láttam Dr. Kardos Lacit ácsorogni. Megkérdeztem tõle, hogy mit csinál ott az udvarban. Várta, hogy mikor mehet be beszélni Mindszenty-vel. Közben külföldi ujságírók ki-be járkáltak, valamint a bécsi Karitasz segélyszervei is hosszú tanácskozást folytattak az irodában. Laci nekem elmondta, hogy Nagy Imre üzenetét akarta átadni amelyben kéri, hogy ne rombolja le a rádió beszédével azt ami jó, és búzdítsa a népet, hogy segítse Nagy Imre kormányát, mely elfogadta a több párt rendszer alapján való demokratikus választás kiírását.
Úgy éreztem akkor magamat, mint a közvetítõje Magyarország egyik történelmi nagy fordulójának. Olyannak, mint aki hírre vitte a Tatárok kitakarodását és az akkori magyar közjogrend csorbátlan továbbfolytatását. Ettõl a feladattól felvertézve rohantam be az irodába, és Mindszenty-t félrevonva elmondtam neki az üzenetet. Rám nézett azzal a jóságos szemeivel, és azt válaszolta, hogy felkérés nélkül is azt dolgoztatta ki az esti rádióbeszédének írójával, mert tudja, hogy milyen felelõség nehezedik rá, mint akire a nép lelkiségében is felnéz. Meg azt is hozzátette, amit a beszédében is megemlített, hogy neki sem a nyilasok vagy a kommunisták alatti viselkedésével nem kell a nemzettõl BOCSÁNATOT kérni, mint ahogy sokan most milliókra rugott ártatlan emberek kiírtása után bûnbánóan a rádióban megtesznek.

NOVEMBER 4
Az Actio Catholika akkori egyházi vezetõje kérte, hogy November 4-ikén reggel menjek be az irodájába, mert meggondolta magát és át akarja adni nekünk az Actio Catholika vezetését. Mondanom sem kell, hogy másnap reggel amikor meghallottam Nagy Imre világba kiáltó SEGÉLYHÍVÁSÁT, nem mentem el az irodát átvenni, mert úgy jártam volna mint ahogy a Nagy Imre Parlamenterjei a szovjettal való tanácskozása alatt. Azoknak Parlamentárokat védõ nemzetközi jog védelme alatt voltak, mégis kiírtották õket.
Kádár, aki a Rákosiék börtönében ült, mégis elvállalta Magyarországnak a szovjet mintára való vezetését. Elõször miniszterséget vállalt a Nagy Imre Kabinetben. Kijelentette, hogy most a történelem során elõször igazán szabad a Magyar, majd a Szabadságharcunkat elárulva az elvtársait akasztatta fel.
Én elmentem egy darabig még dolgozni a Múzeumba, de amikor megtudtam, hogy a Szabadságharcosokat és a kiszabadult politikai foglyokat elkezdték összeszedni, kértem Dr. Kardos Lászlót, hogy segítsen kiszökni nyugatra. Laci segített is. Senki nem tudta a feleségén kívûl, hogy Laci és barátja Szigeti Attila engem segít kijutni Ausztriába.
Laci felesége átadott nekem egy Bécsben tartózkodó magyarcsempész nevét, akivel majd küldjek egy köszönõ levelet Lacinak és Attilának, nehogy megharagudjanak rám, hogy még meg sem köszönöm a segítségüket. Én a papírt eldobtam és soha azzal a személlyel kapcsolatot nem vettem fel. Mégis egy “köszönõ levél” érkezett a nevemben, amit én soha meg nem írtam. Ezen hamis levél alapján Lacit, Attilát és még sokan másokat letartóztattak és részben börtönre itéltek vagy felakasztottak. Amikor Magyarországról kimentek a szovjet csapatok én látogatóba Budapestre mentem. Akkor tudtam meg egy politikai börtöntársamtól errõl a levélrõl. Én Amerikába visszatérve, eskû alatt a Magyar Nagykövetségen hitelesítettem egy deklarációt, amiben kijelentettem, hogy nekem sem személyes sem levélbeli kapcsolatom nem volt nyugatról egy én nevemben küldött hamis levél alapján perbe fogottakkal. Ezt a per irattárában elhelyeztem. A kijelentésemben az is volt, hogy tudom, hogy ez a nyilatkozat már nem segít azokon, akiket elitéltek, de az utókor tudja meg, ha az ügyeket kutatják, hogy milyen hazug és hamis dokumentumokkal itéltek el vagy végeztek ki becsületes magyarokat.

NYUGATRA
1956 december 13-ikán indultam el Budapestrõl és december 24-ikén Pamhage-nél léptem át a magyar határt. Mivel a vizbe beleestem teljes testemre rámfagyott a hideg viz. Gruberek találtak meg az osztrák zászló mellett a havon eszméletlenül. Hazavittek és orvost hívtak, aki életet vert belém. Majd Bécsbe mentem és a Karitasz-nál jelentkeztem. Elmondtam, hogy a Hercegprimás úr bízott meg engem az Actio Catholika világi vezetésével Budapesten. Azonnal beosztottak dolgozni a Karitasznál addig, amig valahova engem mint menekültet elszállítanak.
Egyik nap kétségbeesve mondta az egyik beosztott nekem, hogy egy magyar lány öngyilkosságot kisérelt meg. Szeretnék, ha én beszélnék a lánnyal. Természetesen elvállaltam. Elmondta, hogy a võlegénye most érkezett oda a Melbourne-i Olympiászról és az Osztrák Kormány csak úgy engedi õket összeházasodni, ha a szüleitõl kap erre írásos engedélyt. A szülei viszont meghaltak. Én erre vállalkoztam, hogy örökbe fogadom és megadom az engedélyt a házasságra. Egy nagyon szép esküvõt is szerkesztettem nekik. Õk Amerikába mentek, majd ott nemsokára el is válltak. Így nézett ki ez a halálos szerelem. Ez volt az utolsó hír amit hallottam róluk, és azóta minden kapcsolatom velük megszûnt.
Egyik nap elmentem az amerikai nagykövetséghez, ahol hosszú sorban vártak a magyar menekültek az amerikai beutazási engedélyre. Ahogy ott nézegettem, egy hóri horgas katolikus pap kiáltott rám: Alfonz, hát Te nem ismersz meg engem? kérdezte. Én vagyok Domján Imre Miskolcról. Az édesanyám tanított együtt a Te nagynénéddel.
Mivel Imre (most mar Emericonak hívta magát) már 1933-kor kiment nyugatra és majd a Vatikánban a Gregorian Institutban tanult és pappá szentelték, majd kikerült Kaliforniába, így bizony a kisgyermekbõl, akire én ráismertem volna, egy nagyon magas és sovány pap lett.
Elmondta, hogy Bing Crosby-tól kapott pénzt, hogy egy néhány menekültet segítse az USÁ-ba, így ha akarok menni, akkor engem is rátesz a listára. Én igent mondtam, majd a nagykövetségi kihallgatás után, ami magyarúl folyt mert Dr. Tihanyi Laszlo fõkonzul Magyarországon született, amerikai diplomata lett, és Salzburgba küldték, hogy az ottani táborban az Amerikába szállítandó menekülteket kihallgassa. Mint érdekességet kell mondanom, amikor Tihanyi 16 év mulva nyugdíjazása után mint Distinguished Service professor, a Northern Kentucky Egyetemen kollegám lett.
Salzburg után, Bremerhavenbe küldtek minket és a General Walker hadihajón hosszú és hasmenésekkel valamint hányásokkal “kifestett” hajón megérkeztünk New York kikötõjén keresztûl az IGÉRET FÖLDJÉRE…

Dr. Lengyel Alfonz, RPA
Ludovika Akadémiát és jogot végzett Magyarországon. A Sorbonne Mûvészettörténeti és Régészeti Intézetében (Párizs) doktorált. Nyugalmazott amerikai egyetemi tanár. Az 56-os Forradalom alatt megalapította a Keresztény Világnézetû Politikai Foglyok Szövetségét. Jelenleg a Sino-American Field School of Archaeology amerikai igazgatója.

ELÕZMÉNYEK
Számomra a forradalom 1955-ben kezdödött. 1955 elején akarták a Zeneakadémia énekkarának és zenekarának tagjai Kodály Zoltán születésnapjára a Zrinyi szózatát elöször elöadni, de Révai kultuszminiszter nem adott hozzá engedélyt. Az év végefelé megengedte. Drágán lehetett kapni jegyeket, mert mindenki szerette volna hallani. Sándor 2 jegyet kapott. Úgy tudtam, hogy Gödöllöröl, az ottani agrár egyetemröl, ahol Nagy Imre is tanított, miután a pártból is kizárták.
Amikor bementünk a terembe és leültünk, láttuk, hogy elöttünk Nagy Imre és a veje, Jánosi Ferenc ült.
(Nagy Imrével Sándor, közvetlenül letartóztatása elött egy mezögazdasági pártközi szakemberekkel Franciaországba, Dániába és Svájcba utazott egy hónapra, tanulmányozni az ottani kis gazdaságokat, hogy azt próbálják követni a hazaiak is. Nagy Imre földmövelésügyi miniszter, Sándor a Parasztszövetség igazgatója, Kisgazdapárti képviselö, Takács Ferenc szociáldemokrata talán parasztképviselö, Halácsy Gusztáv, a Mezögazdasági Kamara elnöke és a Földmövelésügyi Minisztérium elnöki osztályának feje volt a tagja. Nagy Imre már Dániában mondta Sándornak, hogy összeesküvés van Magyarországon, de ez Sándort nem izgatta, mivel ö nem csinált semmit. Viszont ahogy otthon már kezdték a nyomozásokat, letartóztatásokat, a bátyám, Ibrányi Gyula diktált nekem egy levelet “virágnyelven” Sándor számára, amit kiküldtünk Soós Géza címén Svájcba, arról, hogy öt is vádolják az ujságok. Sándor így még hamarabb hazajött, mert ártatlan nak éérezte magát, de már ÁVO-sok vették körül, s én csak az ÁVÓ-sokon keresztül beszélhettem vele a villamoson.)
( Jánosi Ferenc pedig Sárospatakon végzett lelkész, Sándor jól ismerte, s katonaként orosz fogságba. esett. Nagy Imre onnan hívta el, hogy a magyar rádiónál segitsen neki, s késöbb ö a Nagy Imre leányát vette feleségül. 1945-ben, amikor Sándor még csak ideiglenes képviselö volt, egy éjszakát vitatkozott át Jánosi Ferenccel Debrecenben, aki azt akarta, hogy dolgozzanak együtt, de Sándor közölte, hogy ö hívö keresztyén, s nem tudna kommunista lenni. Azonban bizonyos vagyok abban, hogy a hosszú idöt töltött moszkvai Nagy Imrére, mint vö, Jánosi komolyan hatott!!)
A Zrinyi szózat akkor olyan leírhatatlanul megrázó volt, amit csak azok értenek meg, akik ott voltak. A “Ne bántsd a magyart!” több szólamban éneklö kórus döbbenetes volt. Láttuk fölöttünk Révait, aki a jobboldali erkélyen ült, hogy idegesen lapozott végig. Iszonyú hatása után a közönség felállva tapsolta Kodályt, aki fölöttünk, az erkélyen középen ült. Nagy Imre is hátra fordulva nézett fel, s könnyesek voltak a szemei. Ez nagyon meghatott. Persze semmi jelét nem adta sem ö, sem a veje, sem Sándor annak, hogy ismerik egymást. De amikor mentünk ki, Jánosi, Sándor mellé állva, haladt, s nem nézve rá, csak annyit kérdezett, hogy hogy van Sándor, mit csinál? De a koncert végén valaki elkezdte énekelni a Himnuszt! Én, amikor kinn Sándor barátaival beszélgetve azt hallottam az egyiktöl, hogy igen, Kodály ezt megcsinálhatta, rávágtam: DE MEG IS CSINÁLTA! s hogy szeretnék letérdelni elötte, s megköszönni. Ez az est már kezdete volt a forradalomnak.

ÉLETEM
Az l.sz. Mélyépítö Vállalatnál dolgoztam. Titkos hadianyaggyárat, földalatti épitkezéseket, Rákosi pincéjét, stb végeztük. Úgy kerültem oda, hogy 1952 áprilisában Sándor, mint villanyszerelö tanuló, aluszékony lett, s többször elájult. A Rózsák-terén lévö kórházba tették be. Csak kétszer volt látogatás, de én a kocsival tolva a kislányomat, odamentem a Rózsák terére többször, ahova az ablaka nyilt, s ott integettem neki. S akkor is elájult, s a szomszédja mondta meg az ablakon keresztül. Kétségbe esve mentem haza, s a medikus unokatestvéremet kértem, menjünk el, kérdezzük meg az orvosát, mi van vele. Amikor Jeney Sándor, mint medikus, kérdezte a szolgálatban lévö orvostól, mi a baj, az megmutatta a kórlapot, s közölte, hogy általános TB és két hónapja van hátra. Hazamenve elhatároztam, hogy állásba megyek. Országos versenyen is résztvevö gyorsíró és gépíró voltam, s hittem, valahol kapok munkát. Szomszédomat kértem, aki szeretett, aranyos nö volt, személyzeti osztály vezetöje egy vállalatnál, de kijelentette, képtelen felvenni Sándor és a bátyám miatt. Ekkor az unokatestvérem egyik barátja, Barcs Ernö, azt mondta, hogy a barátnöje az l.sz Mélyépítönél dolgozik, s ott keresnek gyors- és gépírót. Elmentem. Egy kérdöívet kellett kiállítani: Neve, lakhelye. S utána: Volt-e összeesküvés miatt hozzátartozója letartóztatva? Szétnyilt szeméremcsontom még nem forrt össze a szülés után, s nehezen jártam, két kisgyermekem volt, mit csináljak? Ha azt írom, igen, nem vesznek fel. Ha azt írom, nem, ha megtudják, végem. S egyszeröen áthúztam egy vonallal az egészet. Elfogadták, s azt mondták, ki fognak próbálni. Két aranyos kollega diktált, s közben megkérdezték: mi a férje foglalkozása. Mondom, hogy villanyszerelö. Óh, akkor jól keres. S teljesen csacsi módra azt mondtam, hogy nem, mert csak átképzös. Erre a kérdés: Mi volt azelött? Teljes kétségbeeséssel azt feleltem, hogy azt nem mondhatom meg. S tudtam, hogy nem vesznek fel. De az egyik kollega egy aranyos zsidó bácsi, pártvezetö volt, akinek a körúti bérházát államosították, a másik egy olyan jogász, akit nem igazoltak, s ott kapott egy alacsony beosztást. Mindketten bementek a személyzetire, s közölték, hogy ilyen gyors- és gépíró nincs a vállalatnál, s fel kell venni! Jó néhány nap mulva, kezdve a munkát, szakszervezeti szemináriumra kellett mennem. S ott a következök voltak a könyvünkben, amit meg kellett tanulnunk: A narodnyik Kiss Sándor veszélyeztette a munkásuralmat és a Szovjetuniót. – Bizony, jó ideig izgultam, hogy nem találják-e ki, ki vagyok. De nem, s a kijövetelemig ott dolgoztam. Sándorról viszont kiderült hosszas vizsgálat után, hogy a börtönböl valamilyen bacillust kapott, ami felvándorolt a májba, s ott gyulladást okozott. Svájci gyógyszer van csak rá, azt az orvos akkor adja be, ha megígéri Sándor, hogy megszerzi. Sándor igen jó barátja, a debreceni híres matematikus, Szele Tibor svájci matematikus barátaitól megszerezte. Egy intravénás gyógyszer volt, s segített. De már én maradtam az állásban.

1956 OKTÓBER
A vállalatnál kellett robbanóanyagot adni több munkahelynek, de már jó egy hónappal október 23 elött, zárolták a robbanóanyagokat. A mellettem ülö mérnöknek jó barátja, Halász Péter, már megírta az ujságban, hogy könnyebben megy egy magyar a Holdba, mint Bécsbe, 100 km-re. S egyre bátrabbak lettek az újságírók.
23-a elötti vasárnap Göncz Árpáddal és feleségével négyesben mentünk egy klubba Budán, a hol a Budapesti Madrigál Kórus Bárdos tiszteletére adott hangversenyt. Csodálatos volt! Utána négyesben a Duna-parton mentünk hazafelé, s a Margit hídnál megjelent egy újságárus az esti lapokkal. Az emberek megrohanták, aki ijedtében a nöi WC- be menekült. Sándor utána! S ott vette meg a lapot, s volt öröm, hogy az utcai lámpák fényében olvashattuk a bátor írásokat!
Másnap Szabó István (Paramus) jött el hozzánk, aki citromot hozott, mert a SZÖVOSZ-nál dolgozott, s elmondta, hogy Szegeden, ahol Sándor végzett az egyetemen, a diákok gyölést tartottak, s megfogalmazták pontokba a követeléseiket. (A citromot azonnal elküldtem Sándor rokonának, aki kért a nagyon beteg kisfia részére éppen akkor.)

OKT 23
Másnap mentem be dolgozni, s a kollegám, Borhi Vendel, hatalmas izgalommal mesélte, hogy ö, mint esti möegyetemi hallgató, ott volt elözö este, amikor megszövegezödött a 16 pont. Hozta a pontok szövegét. Én azonnal leírtam, s az ÁVÓ-s ezredes igazgatónk ajtajával szemben kiragasztottuk a falra. Lázban égtem én is. Irodánk a Lenin körút 19-ben volt, s a nyitott ablakokon keresztül hallottuk az ifjakkal teli teherautókról a kiabálást, hogy szabad választást akarunk, s lobogtatták a zászlókat. A kollegám, aki Halász Péter cikkéröl beszélt, Papp Aurél, bement az igazgatóhoz, s éppen akkor is az épület elött ment egy teherautó fiatal, s Aurél azt kérdezte az igazgatótól, Maczinger elvtárs, mit szól ehhez? Erre, mint jellemzö aktus, felállt, s becsukta az ablakokat.
Délután közölték, hogy az új párttitkár, aki aranyos volt, megengedi, ha kérjük, hogy bárki elmenjen a Bem szoborhoz tüntetni. Füzesi Márta telefonált, hogy mondjam meg Sándornak ezt. Sándort felhívtam, közöltem, de én kommunista párttitkártól semmit nem akartam, s nem mertem kérni. De ahogy 4 órakor vége volt a munkának, Stasznyi Palival, vallásos katolikus mérnök kollegával együtt mentünk. A Kossuth hídhoz érkezve találkoztunk Nyeste Zoltánnal, Pirossal, és egy másik zsidó recski baráttal (aki késöbb itt Kanadában talán a Menora újság szerkesztöje lett), s kart karba öltve együtt meneteltünk. Én, aki soha nem karoltam egyetlen férfit sem, Sándoron kívül, most boldogan mentem a 3, s alig ismert vagy nem is ismert volt fogollyal, mert mindnyájan testvérek voltunk! Budára érve a Népi Tánccsoport tagjaival találkoztunk, akik már a Bem szobortól jöttek, s az egyik, Rábay Kata, a növérem osztálytársa, ismert, s kiabálta, hogy menjünk a Parlamenthez. Visszafordulva a Kossuth térig mentük. Ott látjuk, amikor egy diák felmászik a magasba, s a hatalmas zászlóból a sarlót és kalapácsot kivágja! Hatalmas ujjongás!! De egyre sötétedik, s akkor leoltják a villanyokat. Erre a tömeg a kezében lévö ujságot, amelyen Gerö képe volt, kezdi fáklyaként összehajtva meggyújtani és feltartani. Döbbenetes látvány volt. Nyeste Zoli kicsit fel is emelt, hogy a magas emberek között is láthassam azt a csodálatos képet, a rengeteg ember és az égö fáklyák!
De ekkor megszólalt a lelkiismeretem: Mi van otthon? Mit csinál Sándor és a gyermekek? Igaz, ott voltak a szüleim a gyermekekkel, de tudtam, hogy ha kicsit késöbb mentem haza, már Édesanyámtól kikaptam. Vajjon mit fognak most szólni? Mint egy kisgyermek, remegve csöngettem. De a forradalom a mi családunkat is elérte! Édesanyám egy tányéron egy nagy szelet vajas kenyeret és egy bögre kávét adott a kezembe, hogy egyem meg, s menjek vissza az urammal. S mentünk: Sándor, Kata növérem, Gyuszi bátyám és Juhász Bandi, Sándor unokaöccse, aki nálunk étkezett, s Gyuszitól tanulta a villanyszerelést.

KOSSUTH TÉR
A Parlament felé vezetö úton, az ÁVÓ központi épülete elött mentünk a Kossuth térre, ahol már nagy tömeg volt. Kiabáltak nagyokat kórusban: Egyszer azt, hogy Rákosit a Dunába! Bandi hozzátette: nagy követ a nyakába. A tömeg azt is átvette, s most már úgy kiabálta. Majd kiabáltuk, hogy Nagy Imrét kérjük. Akkor Nagy Imre megjelent, azt persze nem tudtuk, s nem láttuk, hogy mögötte orosz katona állt. Nagy Imre azt mondta, hogy mindenki menjen haza. S leoltották a villanyt a téren.
Ekkor valaki kiabálta, hogy menjünk a nyomdához, hogy a diákok követeléseit kinyomtatva lehessen vidékre küldeni teherautókkal. Zárt sorokban meneteltünk a a párt nyomdája, a Szikra nyomda felé. Egy fiatalok küldöttsége bement a nyomdába, s tartott a tárgyalás a nyomdával. Abszolút éreztük, hogy történelmi pillanatnak vagyunk a tanúi. Egyszer csak jön ki a küldöttség, s közli, hogy minden rendben van, nyomják a követeléseket. Nagy öröm, de ekkor Kata növérem, aki legközelebb állott az úthoz, látja, hogy egy motorbiciklis közeledik, s kiabálja, hogy lövik a diákokat a rádiónál!
Erre az egész tömeg felzárkózott, s menetelt végig, elöl mi, a mostani Bajcsy Zsilinszky úton a rádió felé. Ekkor már azt kiabáltuk, hogy : “Aki magyar, velünk tart!” “Gyilkos az ÁVÓ, vesszen az ÁVÓ” Ablakok nyiltak ki a házaknál. De mi mentünk, s egyre szaporodtunk. A rádióhoz érve Gyuszi elöbbre ment. S nem tudom, nem volt-e szerepe abban, hogy egy mentökocsit nem engedtek be a rádióhoz, mert Gyuszi emlékezhetett arra, hogy engem két társammal együtt mentökocsival vittek Debrecenböl Budára, amikor letartóztattak. Felfordították, s fegyverekkel volt tele, azt akarta vinni az ÁVÓ-soknak. Felgyújtották. Közben hallottuk a híreket, hogy hány diák sebesült meg, s hova vitték öket. De különbözö számokat mondtak. S mi csak azt éreztük, hogy fiatal, fegyvertelen, hazájukért élö diákok voltak, s vártunk arra, mi történik. Egyszer csak egy katonai autóbusz vagy teherautó jött, s a katonaiskola diákjait hozta, hogy leverjék a tüntetést. De ahogy Sándor elmondta, egy munkás felállt arra a teherautóra, amelyik elállta a katonák útját, s szavalta a Várnai Zseni versét: Fiam, ne löjj, mert én is ott leszek. S a tiszti iskola növendékei leugráltak, s átadták a puskáikat. De kiderült, hogy nem volt bennük töltény. Erre voltak ott csepeli munkások, fiatalok, akik azt mondták, majd ök szereznek töltényt, s robogtak el talán Csepel felé. S amikor visszajöttek, kezdték osztani a fegyvereket. Bevallom, hogy én olyan lázban égtem, hogy azt mondtam Sándornak, én kérek egy puskát, s menni akartam érte. De Sándor józan volt, s azt mondta, mi nem tehetjük meg, mert ha elfognának, azt mondanák, hogy az összeesküvök lázították fel a fiatalokat. Nekünk nem szabad! S kiderült, hogy nem is volt elegendö fegyver. Közben hallottuk, hogy a Kossuth Lajos utcában egy eszpresszóban ingyen adnak kávét. Mivel már késö volt, elmentünk, s jól esett a forró kávé, s úgy mentünk vissza. S hallottuk a lövéseket. S vártuk, beengedik-e a diákokat? Mi lesz?
Ám ekkor jött a félelmetes hang: megjelentek az orosz tankok. Hajnal volt. S indultunk hazafelé. De már akkor be-beugrottunk egy-egy kapualjba, ha jöttek a tankok, nehogy löjjenek bennünket.

ELKÖVETKEZENDÕ NAPOK
Hosszú séta volt a rádiótól Óbudáig, ahol laktunk, de nem éreztük. Lázban voltunk! S otthon meséltük a családnak, mi történt a rádiónál.
Másnap a két férfi, Sándor és Gyuszi elindultak egy felfedezö útra. Mi csak a lövéseket hallottuk. S a rádió mellett töltöttük az idöt. Arról beszéltek, hogy fasiszta elemek támadták meg a középületeinket, s a karhatalmat, s közölték, hogy minden gyülekezés tilos.
Közben Kardos László, aki Sándorral együtt volt a németek elleni ellenállásban, de kommunista volt, s az ELTE-n tanított, két fegyveres diákot küldött Sándorért. Mint mondta, nem segítséget kér, mert azt nem érdemli meg, csak annyit, hogy adjon tanácsot nekik. Sándort mélyen meghatotta ö is, s ott találkozott egy párttitkárral is, aki teljesen a forradalmárok mellé állt, s mélyen érintette a párttitkár bátorság is. .
Csütörtökön a rádió azt mondta, hogy mindenki menjen dolgozni, minden rendben van. Akkor gyalog mentem én is. S már a Margit híd pesti hídföjénél láttam az elsö fiatal halottat, zászló takaróval. Döbbenetes volt! Ugyanakkor meghatóan láttam az ékszerüzleteket, amelyeknek a betört üveg kirakatában ott maradtak az ékszerek, s dobozok voltak kitéve, hogy a halottak hozzátartozóinak adakozzunk. Bementem az irodába, s onnan Borhi Vendellel együtt mentünk megnézni a várost. (Vendel késöbb a bátyámmal egy cellában ült.) Elöttem van most is a Rákóczi útnál is egy másik ifjú holt teste, zászlóval. Könnyes szemmel mentünk tovább. Vendel vezetett. A belügyminisztérium épülete elött azt láttuk, hogy minden ablakban kifelé tartott fegyverrel áll egy katona, vagy rendör.
Amikor a Kossuth térhez közeledtünk, egy elegáns férfi jjött velünk szemben, aki nem állt meg, amikor a katonák közölték, hogy nem mehet tovább a térre. S erre a katona az ember lábára lött. S a férfi öltözete nagyon nyugatinak látszott, s azt kérte, hogy ne vigyük a mentökhöz, mert azoktól fél, hanem valahová egy orvoshoz. Erre átnéztünk az utca másik oldalára, s ott ki volt írva egy orvos neve. Vendel segítette a férfit az orvoshoz fel.
Utána egy másik úton próbáltuk megközelíteni a Kossuth teret. Ez akkor volt, amikor fekete ruhás nök tüntettek, s szemben, talán Földmövelésügyi Minisztérium épületének a tetejéröl az ávosok lötték öket. S láttuk kicsit messziröl, hogyan rakták fel a sebesülteket, vagy halottakat teherautókra. Ezek után az Amerikai Követség épülete elé mentünk, ahol gyölt a tömeg. S végül a szóvivö – nem lévén akkor nagykövet ott – kijött, s igazán úgy beszélt, mintha a Holdról jönne, s nem tudna semmiröl. Borzasztóan elkeserített bennünket, hiába tüntettek a nök, hiába kiabált a tömeg, süket fülekre találtunk csak. Onnan már hazamentem.
Másnap még tartott a lövés. Közben eljött Horváth János hozzánk, aki a közelünkben dolgozott, mint fötö, de a forradalom idején, angolul is tudva, rádión üzeneteket adott le Nyugat felé. Azt kérte, gyorsírjam a Szabad Európa által közölt ENSZ törvényt, hogy annak alapján tudjon tiltakozni a rádiónál. S este a 9 éves Borival és a 6 éves Ágival együtt hangosan imádkoztunk azért, hogy Kéthly Annát engedjék be Amerikába, s az ENSZ-nél ö képviselje Magyarországot, ne az orosz állampolgár “magyar” követ.
Közben mentem élelmiszerért valahol a Rózsadombon. Sorban álltunk, amikor egy ballonkabátos fiatal ifjú megjelent, s olyan természetes volt, hogy mindenki azonnal elöre engedte, mert szabadságharcos volt. Valaki a sorban kezdett valami megjegyzést tenni a zsidókra, s az egész sorban álló tömeg letorkollta és kiabált rá. Annyira látszott, hogy a nép milyen érett, s milyen bölcs volt.
Mivel kevés élelmiszerünk volt, azért Édesanyám azt mondta, hogy ö föz mindenkinek, így kevesebb anyag szükséges. Állandóan a rádiót hallgattuk. Amikor Nagy Imrét kinevezték a minisztertanács elnökévé, nagy volt az örömünk, de a párt fötitkáraként még mindíg Geröt erösítették meg, ami olaj volt a tözre. S az ellenforradalmi bandáknak nevezett forradalmárokra statáriumot hírdettek ki, s kérték, hogy bizonyos óráig tegyék le a fegyvert, akkor nem kerülnek statáriális bíróság elé. Mindíg tologatták a határidöt, mert a fiatalok továbbra is harcoltak. S a tologatás mutatta a gyengeségüket, ami nagy öröm volt számunkra. Közben kérték, hogy a rádiókat tegyük az ablakba, hogy a harcoló fiatalok is meghallják.
Másnap leváltották Geröt, s Kádár lett a párt fötitkára. Ez már öröm volt, mivel Kádár a Rákosi börtönében sokat szenvedett, fogait kiverték, s hittük, hogy csak jobb lehet, mint Gerö.
S amikor már a rádió hangja kezd változni, amikor már a nemzeti színö zászlót kérik, amikor már a Himnuszt játszák, a szívünk ujjongott. De a lövések egyre hangzottak. Óbudán is volt egy rész, ahol a fiatalok tartották a frontot.

HÉTKÖZNAPI ÉLET
Bementem a munkahelyemre. Sándor pedig kérte, hogy az ö irodájukba is menjek be, ami a mi hivatalunkkal szemben volt, s vegyem fel a fizetését. Akkor a munkahelyének, a Talajjavító Vállalatának az alkalmazottja azt kérdezte, hogy ki volt Sándor, mert már Tildy Zoltán kereste ott telefonon. S megkaptam a fizetését. Utána átmentem a mi hivatalunkba, ami több belövést kapott. A vállalatunknál megalakult a Munkástanács. A volt személyzetist, aki sok osztályidegent mert alkalmazni, bádogosként, szakemberként megtartották. (Még Horthy István özvegyének a húga is ott dolgozott a raktárnál! ) A legrendesebb mérnökök és kollegák lettek a munkástanács tagjai. Az egyik kollegától kaptam egy kiló rizst. Nagy örömmel vittem haza, mert nagy kincs volt. A munkhelyünkkel szemben volt az étkezdénk, ahol ebédeltünk. S mondták, hogy kapunk ebédet. Elmentünk, s mellettem ülve az egyik személyzetis ellenforradalmároknak nevezte a fiatalokat, s én persze azonnal megvédtem öket. A nöröl kiderült késöbb, hogy a fia ÁVOs. Ezért is jó volt eljönnöm.
Pontosan nem tudom megmondani, melyik nap is vitt el Sándor – aki minden nap elment, s csak este jött haza, a Semmelweiss utcai Kisgazdapárt székházába, hogy ott dolgozzak. Megbízó levelek tömegét állítottam ki a vidékröl feljött kisgazdapárti vezetöknek, hogy kezdjék el a párt szervezését. Egyszer Horváth János jött, s a diák örök nem akarták beengedni, s én odaálltam, kiabáltam, hogy aki éveket ült a párt miatt, hogy merik nem beengedni. (Késöbb tudtam meg, hogy a fegyveres diák örség vezetöje az a Tar Pál volt, aki itt volt jóval késöbb amerikai nagykövet, s most talán a Vatikánban nagykövet.)
Az egyik aranyos kisgazdapárti képviselö, Adorján Jóska bácsi, egri borkereskedö, egy kicsit elkeserített, mert arról beszélt, hogy a kommunista párt székházát át kell venni. S én még azt éreztem, vigyáznunk kell, ne legyen pártpolitika, mert akkor sokan, akik a forradalom mellé álltak, megijednek. Nagyon azt éreztem, hogy nekünk együtt kell harcolnunk az oroszok ellen azokkal, akik vállalják a forradalmat.
Közben a házunkban az egyik szomszéd a földalatti építkezés fömérnöke volt, s jöttek érte fegyveres diákok, kérve, hogy nézze meg, van-e földalatti pince a kommunista pártszékház alatt, mert úgy hírlik, hogy vannak ott foglyok bezárva. De erröl többet nem hallottunk. Lehet, hogy nem voltak. Sándor járt a szabadságharcosok között, a Parlamentben, beszélt Nagy Imrével is, Tildyvel is, de én arról nem tudtam, hogy hol van, én lelkiismeretesen reggel vele mentem, s a a kisgazdapárti székházban dolgoztam mindaddig, amig a Parasztszövetség – ami egy érdekvédelmi szervezet volt, s letartóztatásáig Sándor volt az országos igazgatója – kapott székházat, akkor ott dolgoztam, s képviseltem öt. Esténként aztán gyalogoltunk haza. Egyszer megállítottak bennünket, s Sándor azt mondta, hogy a Parasztszövetség igazgatója volt. S a diákok azt hitték, hogy a Parasztpárthoz tartozott. S a Parasztpárt olyan volt a diákok szemében, mint a kommunista párt. Csak amikor Sándor megmagyarázta, hogy mi a Parasztszövetség, bocsánatot kérve engedtek bennünket tovább. S Sándor zsebében mindíg volt kréta, s villamosokra, egyéb alkalmatosságokra irta, hogy “Ruszkik! Haza!, s más, hasonló felszólításokat. Ezeket is szükségesnek tartotta.

OKTÓBER VÉGE
Október 27-én reggel mondtam az uramnak, hogy ma vagyunk 10 éves házasok, s én a barátainknak vacsorát terveztem. S Sándor akkor azt mondta, amit persze én is éreztem, hogy ha meg kell halnia, még akkor is azt mondja, hogy azért volt érdemes élnie, hogy ezt a forradalmat megélje. Ez a legnagyobb ajándéka a házassági évfordulónkra. A növérem, a sógornöm sokszor a pincében volt, de én nyugodtan járkáltam az orosz tankok között a körúton, végezni a feladataimat. S tele voltam örömmel. Egyszer Horváth János kért meg bennünket Sándorral, hogy menjünk el a feleségéhez, Erzsikéhez, mert ö nem akarja, hogy János ismét politizáljon, s beszéljük rá, hogy engedje, mert Jánosban ég a vágy a forradalomban a munkára. Azt hiszem, sikerült rábeszélni.
S jöttek a barátok Sándorhoz látogatóba, de összefolynak a napok az emlékezetemben. De arra jól emlékszem, amikor Bodolay Géza jött, s hozta a Cserkészszövetség megújításának a részletes tervét.
Nagyon emlékezem, amikor Sándor elmondotta, hogy találkozott Veres Péterrel talán a Parasztpárt székházában. S Veres Péter bevallotta, hogy Sándornak volt jó a parasztpolitikája, s a jövöben vele fog dolgozni. Nem lehetett könny_ Péter bácsinak ezt belátni és el is mondani.

FÉRJEM RÁDIÓBESZÉDE
Nagyon-nagyon emlékezetes nap számomra 1956. október 3l-e, szerda, 10.25 órakor. Sándor beszélt a rádióban “Szót kérek a szabad mikrofonban” címmel, s mint a Parasztszövetség igazgatója, bejelentette a Szövetség megindítását a tiszta zászlójukkal.
A studió a Parlamentben volt. Sándor bevitt, s a Tildy elöszobájában, a Tildy feleségének a szobája volt, ott hagyott, amíg elmondotta a csodálatos beszédét. A nagy teremben sokan voltak, több arc ismerös, néhány ismeretlen volt számomra. Sándor még valamit íratott is velem az ott lévö írógépen. Azután Kövágó József mellett ültem le, akivel beszélgetni kezdtünk. Legnagyobb megdöbbenésemre még akkor is azt mondta, hogy ez a kommunisa párt belsö harca. Elkeserített nagyon. Majd két katona jött be a terembe. S mindenki odament hozzájuk, kezet fogtunk velük. Az egyik egy rendkívül jó megjelenésö, magas katonatiszt volt, s amikor kezet fogtam vele, bizony, fájt a kezem utána, úgy megszorította. S a világos átható kék szeme még most is elöttem van. Maléter Pál volt, s a helyettese. Azt hiszem, ahogy Sándor mondta késöbb, hogy az orosz parancsnoksághoz mennek, megbeszélni, hogyan tud az orosz katonaság onnan repülövel hazamenni.
Utána Sándor visszajött, s indultunk a folyosón kifelé. Akkor jött Tildy Zoltán velünk szemben, s hozzánk érve megölelt bennünket, s azt mondta, “Gyerekek, emlékezem az esküvötökre!” (Pontosan tíz évvel elöbb, október 27-én volt a Pozsonyi úton az esküvö, ahol ö a testörével együtt jelen volt. A testör jelentette be.) Majd utána Tildy Zoltán beszámolt arról, hogy most jön Mikoyantól, aki azt mondotta neki, az órájára mutatva, hogy 4 óra után nem lesz orosz katona Budapesten.

TITÓ, HRUSCSOV, ÉS EISENHOWER
Azóta, olvasva két könyvet. Daniel Schorr könyvét, valamint a Jugoszlávia moszkvai nagykövetének a beszámolóját, úgy érzem, talán ebben az idöben küldhette el Eisenhower Titonak a táviratát, melyben közölte, hogy a magyar ügyet belügynek tekintik. Ezek után Tito, aki félt, hogy a magyar forradalom oda is átmegy, azonnal hívta Hruscsovot, hogy megtárgyalják Magyarország jövöjét. Tito választása volt Kádár. S mivel Hruscsov elöbb egy millió politikai foglyot hazaengedett Szibériából, s aki egyházi nevelést kapott, s az Új Szövetséget az egészet kivülröl megtanulta, olyan állapotot teremtett, mint Nagy Imre Magyarországon akkor, amikor pl. a recski tábort megszüntette. De a Kremlben két tábor volt, a sztálinista és Hruscsové, aki a Sztálin halála után elmondotta a nagy beszédét a Kremlben, elmondva Sztálin b_neit, s vele szemben a régi sztalinisták. Hruscsov pl. engedte a zsidókat egy északi úton ki a Szovjetböl, ezt az amerikai tudósítónak elmondotta, talán remélve, hogy a nyugati zsidóság fogja segíteni, de azt a tudósító nem közölte, s Eisenhower távirata a sztálinistákat erösítette meg. Mi Magyarországon megkaptuk léggömbökröl ledobva magyarul a Hruscsov beszédét bibliapapíron, s nagy öröm volt számunkra. S késöbb itt értesültem arról, hogy annak idején a Columbiai professzornak, Deák Istvánnak volt a fantasztikus ötlete a léggömbös tájékoztatás.

HÉTKÖZNAPI ÉLET
Számomra nagyon megható volt, ahogyan a Parasztszövetség volt munkatársai egyre-másra jelentkeztek az új központban. Pl. Bokros Lajos édesanyja, akiknek az esküvöi vacsorájuk annak idején abban a központban volt. Bizony, a Szövetség megszüntetése után sok sok bajuk, szenvedésük volt mindnyájuknak.
A bátyám a forradalom alatt átvette az ÁVÓ-sok garázsát, s kocsikkal látta el a vezetöket. Egyszer jöttek azzal, hogy Füzesi István Albániában van, s haza kell hozatni. Egy kocsi már van, amelyik vállalja, hogy érte megy, de kell egy megbízó levél a sofförnek, amit csak Sándor adhat meg, de fogalmunk sem volt, hogy ö hol van. S akkor, életemben egyetlen egyszer hamisítottam Sándor aláírását, hogy a kocsi tudjon menni Füzesi Istvánért. Késöbb hallottam, hogy talán ö mégsem ezzel a kocsival jött haza.
Persze azért én voltam a gyermekeimmel is. Borit a nagypapája tájékoztatta arról, hogy mi folyik. Volt olyan prédikáció a Szabad Európa rádióban, amelyik jóval elöbb íródott, s akkor nagyon rossz volt, mert a harcra buzdított. Kiderült, hogy a lelkész csak a Sátán elleni harcról beszélt, de akkor az minket zavart, lázításnak tünt.

NYUGTALANSÁG
Amikor Mindszenty biboros kiszabadult, hallgattuk a beszédét, s Göncz Árpáddal együtt éreztük, hogy nem volt bölcs, mert az oroszok elleni egység helyett már a mult vezetöinek a büntetéséröl beszélt, a hatalom örököseit emlegette. Mi azt éreztük, hogy csak az ÁVÓ és az oroszok az ellenségek, azok ellen kell küzdenünk. Akik átálltak, s akik vállalták a forradalmat, azokkal együtt kell dolgoznunk. Mivel még orosz katonák is voltak, akik átálltak mellénk, akik nemzeti színö zászlót töztek a tankjukra, nagyon rossz volt a büntetés emlegetése. (Érdekesség, hogy ez a könyvekben nem szerepel. Nem tudom, ki látta jónak kihagyni.)
Amikor Nagy Imre rádióban kérte, hogy ismerjék el Magyarország semlegességét, öröm és boldogság volt. Mi is azt szerettük volna. Beszéde olyan bölcs volt, annyira az egész magyar nép vágyát öntötte szavakba. Azonban Nagy Imre ezt már akkor kérte, amikor – mint késöbb itt megtudtuk – Taraszovics Sándor már közölte vele, hogy az orosz csapatok visszafordultak, jönnek ismét a hazánkba.. Ezzel próbálta megakadályozni November 4-ét. Ugyanakkor Nagy Imre táviratot küldött az ENSZ-hez, kérve a semlegesség elismerését., S ugyancsak késöbb értesültünk arról, hogy Nagy Ímre táviratát az ENSZ fötitkára, a svéd Hammerskjöld, el sem olvasta, mert Nagy Imrének nem volt “credential”-je. Ezt a hírt Varga László elsö feleségétöl , Nikétöl, tudtuk meg, akinek nagyon jó kapcsolatai voltak az ENSZ-nél. Talán a Niké öngyilkosságához ez is hozzájárult.
Már minden nap dolgoztam, tele reménnyel, csak a szovjet csapatok jövetele töltött el bennünket némi aggodalommal. Vártuk, hogy mit csinál Nyugat. Hittük, hogy beavatkozik, s vártuk halálosan az ENSZ tárgyalását. Hammerskjöld borzasztóan viselkedett. A magyar ügy tárgyalásánál a szovjet állampolgár “magyar” ENSZ delegátus beszélhetett!! (Így, amikor hallottam, hogy repülö szerencsétlenségben meghalt, nem sirattam meg.)
A forradalom napjai alatt olyan lázban égtem, s utána annyira tragikusan éreztem magam, hogy nem is tudok napról napra írni az eseményekröl. Csak arra emlékezem nagyon, hogy Sándor szombaton, 3-án 10 óra tájban érkezett haza, s szomorúan mondta, hogy árulástól fél. A magyar katonai vezetök tárgyalnak a z orosz parancsnokságon a “a szovjet csapatok kivonásáról” állítólag, s így nincs katonai vezetönk arra az esetre, ha valami történik. Nagy félelemmel telve feküdtünk le. S hajnalban tankok dübörögtek az ablakunk alatt. Szovjet tankok! S a rádióban Nagy Imre drámai segélykiáltása, az írók könyörgése…Mindnyájan zokogtunk. Apám egyre hallgatta a külsö hangokat, s egyre mondta, kiáltotta:Löjjetek! Löjjetek! Még akkor is reménykedtünk abban, hogy jön segítség, ha kitartunk. S ültünk a rádió mellett, s imádkoztunk. Óh, Istenem, de imádkoztunk!

VÉGE
Hallottuk a közelünkben az óbudaiak lövéseit. S nem tudtunk mást csinálni, mint várni. A következö napokra már nem emlékszem, csak arra, hogy már bementem dolgozni. S egyszer jön két diák, s mondja, hogy már Sándort keresik, azonnal tünjön el. Az utolsó éjjel már Göncz Árpádéknál aludt, s másnap a bátyámmal, Gyuszival, Horváth Jánossal, Erzsikével, s kis Erzsikével, s Nagy Lajossal együtt elindultak Nyugatra. Úgy volt, hogy én is megyek a két gyermekkel. De az elöszobában meghallottam, ahogy a sógornöm azt mondta Gyuszinak, hogy nem baj, Gyuszikám, menj. Ugyis tudom, hogy itt hagysz, mint Hamza Bandi hagyta Icát. Ekkor bennem megszületett az elhatározás. Én sem megyek. Nehogy Gyuszi azt mondhassa, hogy a húgom jött, de a feleségem nem. S Gyuszi ígérte, hogy kocsival fog értünk jönni. S Kata növérem pedig azt ígérte, hogy ö fog segíteni, hogy mindketten a gyermekeinkkel együtt utánuk mehessünk a férfiaknak. Szívem mélyén viszont reméltem, hogy Sándor fog harcolni értem, ahogy János harcolt, hogy nem megy, ha Erzsikéék nem mennek vele. Sajnos, nem ez történt. Sándor tudomásul vette, elövette a Bibliát, olvasott, imádkozott, s elment.
Utána Arany Bálint hívott telefonon, s örült, hogy már Sándor elment. Majd Füzesi Márta jött el a gyermekeivel, s a hogy bejött, meghallotta, hogy Sándor disszidált, azonnal elrohant. Mondták is utána az édesanyámék, hogy íme, a barátnöm, akit csak Sándor érdekelt. Fájt.
Mivel a pesti irodánkat kilötték, igy Budán kaptunk irodahelyiséget. De amikor a munkástanácsok vezetöit lefogták, s a munkások sztrájkot hírdettek, a fömérnök kérte, hogy rendezzem be a szobánkat, de én azt válaszoltam, hogy nem leszek sztrájktörö! Még egyedül is vállaltam a forradalmat. Közben megnyilt az Úttörö Áruház, s nekem a gyermekeimnek cipöt, nadrágot, s egyebeket kellett vennem. Hoszú sorok álltak. Mig ott vártam, a Kisgazdapárt központja nagyon közel volt, s B. Rácz István ott ment el, meglátott, s mondta, hogy ök Kovács Bélával együtt dolgoznak.

NEHÉZ DÖNTÉS
Azután már nagyon-nagyon ideges és szomorú lettem, s éreztem, hogy a gyermekeimnek kell az apa. S már tudtam, hogy nekem is bajom lehet, ha otthon maradok. Mivel a sógornöm édesapja hallotta a rádióban Sándorék üzenetét, tudtuk, hogy Bécsbe érkeztek. Ekkor elhatároztam, hogy én is megyek egyedül is a két gyermekemmel. Bementem utolsó nap az irodába. Sztrapkovics építésvezetövel, hívö katolikus kollegámmal beszéltem, s megmondtam, hogy próbálok disszidálni. De kértem, 2 napig mondja azt, hogy vidékre mentem élelmiszerért. S csak a harmadik napon közölje, hogy el próbáltam menni Nyugatra. Éreztem, tartanom kell az állásomat, ha bármilyen baj is lesz. Kelemen Sándorral, a Parasztszövetség egyik osztályvezetöjével találkoztam, aki mondta, hogy Tamási Áron üzeni, Sándornak kell mennie az ENSZ-hez, beszélni a forradalomról. Vasárnap reggel terveztem az indulást. De akkor a rádió mondta, hogy az élelmiszerszállító teherautók nem járnak vasárnap. A Bécsi útnál lakva azt terveztem, hogy kiállok, s a két gyermekem miatt megsajnál valamelyik teherautó sofför biztosan. Vasárnap elmentem a templomba, ahol a lelkész arról prédikált, hogy mindenki maradjon otthon. Nehéz volt hallani, de Sándor egy barátjával is találkoztam a templomban, aki adott nekem egy hivatalos igazolást, hogy kilötték a lakásom, s vidéki rokonokhoz megyek.
Este Göncz Árpád jött elhozva a bécsi unokanövérének a címét, akihez mehetek, ha Bécsbe érkezem. 8 táján ment el, s utána valaki csöngetett nálunk Gondoltam, Árpád jött vissza, de nem, egy vasutas volt, aki Bécsböl jött, levelet hozott Sándortól, s azt írta, hogy Gyuszi ugyan elindult értünk, de ö ezt az utat javasolja. A vasutas éjjel anyáméknál aludt, s másnap indultunk. Édesanyám nem búcsúzott el, mert azt mondta, hogy megölöm a gyermekeimet. Sándor a gyermekek iskolakönyveit kérte vinni, s a hátizsákba a váltás fehérnemö mellé ezeket is odatettem. Édesapám, Kata növérem és mi hárman indultunk Óbudáról a Kelenföldi pályaudvarra. Bori 9 éves, Ági 6 éves, kisnövésö gyermek volt. A vonaton a vasutas családja voltunk. Amikor Bori hangosan mondta, hogy mi nem ezen az úton szoktunk menni a nagymamáékhoz, kétségbe esve mondtam nekik, hogy semmit nem beszélünk, semmit nem kérdezünk, csak megyünk. Györben egy kisgazdapárti képviselönél szálltunk meg egy éjjel, aki hosszu börtönbüntetést kapott késöbb.

HATÁRÁTKELÉS
Ott kimentünk a vonatállomáshoz, ahol a vasutasom egy taxist fogadott, mert volt pénzem, hogy kifizessem. A taxival mentünk, s minden város elött kérdeztem a város nevét, hogy “tudjam, hol van a rokonom, ahová menekülök”. Megérkeztünk egy kukkoricaföldre. Ott az én taxisom mutatta, hogy elöttünk van 3 fa, az már Ausztria. Akkor a két leányomnak megmondtam, hogy a határon vagyunk, s megyünk Bécsbe az édesapjukhoz. Panasz nincs, kiránduláson vagyunk, s tölük függ, találkozunk-e az édesapjukkal. Bori remegett, ö már értette, mit jelent ez. Ahogy indulunk, egy újabb taxi áll meg, egy idösebb házaspárral, akik velünk jönnek. Ma sem tudom, kik voltak. S mentünk a 3 fához. De ott nem volt határnak nyoma sem. Erre kétségbe esve mentünk tovább, s láttunk egy gazdálkodót. Kértük, vigyen el a határig, megfizetjük neki. Mentünk is utána. Ági lányom már panaszkodott, hogy fáradt, s szeretne leülni. De mondtam szegénykémnek, hogy most nem tudunk pihenni, most csak menni kell. A száraz kukoricalevél sértette a kezecskéjét is. S akkor hirtelen 2 határvédö ÁVÓ-s állt elöttünk. Bori lövést is hallott, én ijedtségemben nem hallottam semmit, csak imádkoztam. A katonák azt mondták, hogy látnak bennünket az oroszok, s nekik oda kell vinni bennünket. Én ha imádkozom, én hangot hallok, mit kell tennem. Most is úgy volt. Azt hallottam “felülröl”, hogy légy erös és kiabálj! Erre kezdtem kiabálni: Milyen magyarok maguk? Mit szólnának ahhoz, ha a maguk feleségét és a maguk gyermekeit egy másik magyar átadná az oroszoknak? Ennek a két gyermeknek Bécsben van az édesapja. Maguktól függ, lesz-e apjuk? Erre az egyik megszólal: “Mi is magyarok vagyunk!” S megfogták a két leányom kezét, s úgy mentünk, mi hárman, s a házaspár, akikkel egyetlen szót sem váltottunk, s nem mutatkoztunk be egymásnak, így még ma sem tudom, kik voltak. S az én katonáim azt mondták, nehogy letérdepeljünk a határnál, hanem fussunk a legelsö osztrák farmerhez, akit látunk. S mondjuk meg ott, hogy lehet, hogy nekik is át kell menniök.
Láttunk elöttünk messzebb egy traktort, amin deszkaülések voltak. Arra ültünk, s úgy értünk azt hiszem, Andauba. Ott rögtön táborba akartak vinni, de nekem volt címem, telefonszámom Györböl, s németül tudtam. Igy a polgármesterrel beszélhettem, s ö hívta fel a hotelt, ahol Horváth Jánosék is laktak, s egy kisgazdapárti képviselö, aki régóta kinn van, s várja ö is a feleségét és két gyermekét. Horváth Jánosné, Erzsike vette fel a kagylót, s közölte, hogy Sándor megy értem.
Valóban éjjel megérkezett Ábrányi Auréllal, aki kocsival hozta Sándort. Az öröme óriási volt, s nem akarta hinni, hogy ott vagyok. Majd a két gyermeket, akik a szalmán feküdtek az iskolai teremben, felköltöttük, s mentünk Bécsbe. A gyerekeknek, s nekünk is, a sötét Budapest után a kivilágított gyönyörö Bécs álominak tetszett. Ott a panzióhoz mentünk, ahol Sándor, Horváth Jánosék, laktak, de a panzió tulajdonosa kijött, s kijelentette, hogy kisgyermekek nem mehetnek be hozzá. Valahogy Szöz Mária helyzete jutott eszembe, amikor nem volt számára hely Jézus születése elött. Nagyon fájt, amikor szegény fáradt, sokat gyalogolt két gyermekemet láttam. De az egyik képviselö sortelefont adott a hoteleknek, s végül az elegáns Regina hotelben kaptunk egy szobát. Óh, hogy esett a gyermekeknek a fürdés és az ágy, az leírhatatlan. S még reggel ezüst evöeszközzel teritett asztalnál ettünk, de utána persze egy olcsó hotelbe költöztünk.

AUSZTRIA
Fájdalmas hír szomorított el bennünket utána, amikor hallottuk, hogy Ábrányi Auréllal, az Ábrányi Emil költö ügyvéd fiával, aki a kocsival elvitt Bécsbe, mi történt. ö hallgatta le a hazai rádiókat a forradalom alatt Bécsben. S talán azért, a Shell olajvállalat embere felkérte, hogy legyen a vállalata ügyvédje. Aurél felesége osztrák nö volt. S egyszer az ember egy találkozóra hívta Aurélt. Szerencsére a feleségének megmondta a címet, ahová ment. Mivel nem érkezett haza idöben, a feleség azonnal hívta a rendörséget, akik azt mondták, hogy biztosan növel van, s várjon. De a feleség végül is valakivel elment, feltörték a lakást, ott dulakodás nyoma és vérfoltok voltak. S a szomszéd ház erkélyéröl látta egy fiatalember, hogy egy kocsiban szönyegbe csavarva vittek “valamit”. A rendörség azonnal értesítette az összes határátkelö helyet, de már a kocsi Csehszlovákia felé átment a határon. Az ügyböl nagy botrány lett az osztrák Parlamentben is, a belügyminisztert erösen támadták. Többet azóta nem tudok Ábrányi Aurélról, de mint a forradalom áldozatára, úgy tudok csak rá gondolni.

1956 szeptemberében volt az esküvõm és így mint hat hetes asszony értem meg a forradalmat. Férjem is és én is osztályidegenek voltunk, akiket Rákosi Mátyás szavaival élve a munkásság “egészséges gyûlölete” üldözött. Ez a gyûlölet férjem többévi börtönbüntetésében nyilvánult meg, az én esetemben pedig, hogy nem engedtek tanulni; így hát nagy örömmel fogadtuk a fölkelés hírét október 23-án.

Cukrászda, tank, és vöröscsillag
Az utcára nem emlékszem pontosan de egy cukrászda kirakata be volt törve. A sütemények hiányoztak a kis papir kosárkákból, de az árának megfelelõ pénz benne volt…

A Kossuth Lajos és a Magyar utca sarkán (ha jól emlékszem) állt egy orosz tank. A tetején egy magyar zászló volt kitûzve. Melette egy magyar és egy orosz katona állt tisztelegve miközben lent egy magyar csoport énekelte a magyar himnuszt…

Az Egyetem utca 7 harmadik emeletén laktunk. Onnan lenézve láttunk fiatal szabadságharcosokat fegyverrel a kezükben futni és az utca saroknál kikémlelve bekanyarodni a szomszéd utcába. Egyik nap pedig szemtanui voltunk, mikor a szembenlévõ sarokház homlokzatáról letaszították az utcára a vörös csillagot.

Parlamentnél
Október 25-én hallottuk, hogy nagy tüntetésre készûlnek a Parlamentnél; kiváncsiságból elmentünk. Hatalmas tömeg gyûlt össze a Parlament mögötti téren. Megálltunk a Földmûvelésügyi Minisztérium árkádai elõtt. Egy tank húzott el elõttünk. Találgattuk, hogy orosz-e vagy magyar. Tovább ment megkerûlve a teret a Duna irányába de ott megállt.

Egyszerre csak nagy lövöldözés kezdõdött. Nem tudtuk, hogy honnan jönnek a lövedékek de behúzódtunk az árkádok mögé. Egy-egy oszlop mögött vagy 20-25 ember állt egymásra borulva. Láttuk, ahogy a földön égõ pirosan pattognak a lövedékek.

Férjem egy idõ után a tömeg hátára mászva betolt engem a Földmûvelésügyi Minisztérium nyitott ablakán. Õ is utánam mászott és valaki behúzta. Ott azzal ijesztgettek, hogy aki nem tartozik oda, azt letartóztatják. Ezután kiugrottunk egy hátsó ablakon. Mint utóbb hallottuk, sokan haltak meg a téren. Nekem az eséstõl kibicsaklott a bokám. Egy orvos helyreigazította a szembenlevõ házban.

Elindultunk hazafelé. A Kiskörúton egy gyászoló menetet láttunk. Mindenki talpig feketében. Nõk, férfiak. Magyar zászlót és fekete zászlót vittek. Némán vonultak az utca közepén.

Továbbmenve bekanyarodtunk a Váci utcába. Egy presszóban vidám zene szólt. Kedélyes tere-fere, jól öltözött fériak és nõk, mintha mi sem történt volna.


Bálintitt Károlyné Apor Éva
Édesapja másodfokú unokatestvére volt Apor Vilmos püspök. 1956 novemberében menekülésükkor nem vitt magával mást, mint egy apróra összehajtott könnyû tisztaselyem emprime Cocktail ruhát és egy volt 8-ik gimnáziumi magyar történelemkönyvet, hogy majd jövendõbeli gyermekei ismerjék a magyar történelmet. Ez valóra is vált, mert rengeteget járt és jár társaságba, és fiát és leányát magyar
szellemben nevelte. Férjével rengeteg magyar ügyben vállaltak vezetõi szerepet, köztük a hétvégi Magyar Iskola Tanári és Szülõi Munkaközösségében, az Amerikai Erdélyi Szövetségben, és a New York Magyar Ház Társaskörében. A hurcolás elégtételének szolgált, hogy 2000-ben a magyar kormány kitüntetéssel elismerte a család emigrációban végzett munkáját. Jelenleg Staten Island, NY-ban él.