Most, hogy az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 50. évfordulója közeledik, újra elolvastam azokat a könyveket, amik az évek folyamán könyvespolcomon összegyûltek errõl a témáról. Szerencsésnek tartom magam, hogy megérhettem a rendszer összeomlását, és hogy Magyarországnak végre lehetõsége van saját sorsának alakítására.

Sajnos, édesapám már nem örülhetett neki, szegény. Amikor 1986-ban utolsó napjait élte egy pennsylvaniai kórházban, elhatalmasodott demenciával, látogatásomkor kimutatott az ablakon, amin keresztül egy kis vörös jelzõ-zászlóra láthatott, amint lobogtatotta a szél. Hidegen, lenézõen megjegyezte, “komcsik”. Megdöbbentem, mennyire mélyen él az emberben egy megalázó élmény.

Eszembe jutott, amikor 1956-ban az orosz tankok Mosonmagyaróváron a háztömb körül monoton dübörgéssel szántották az aszfaltot, apám, hazajõve munkából szól anyámnak, “Ibi, csomagolj a gyerekeknek, megyünk nyugatra!” “Lajos, megõrültél? Három gyerekkel, nyelvtudás és használható szakma nélkül, mit fogunk csinálni?”
– jött anyám válasza. “Nem érdekel, én már úgyis kétkezi munkásként fogok meghalni, de a gyerekeknek legalább lesz jövõjük.” Mi gyerekek, 15, 13, 11-évesen, megértettük, mirõl volt szó. Apánk, amiért nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba, 35 évi tanítói munka után útkaparó, romeltakarító, vagonrakodó munkásként kereste meg kenyerünket.

Így is történt. Útunk Amerikába vezetett, ahol senki és semmi nem akadályozott abban, hogy azzá ne legyünk, amivé akarunk. Csak egy kis munkába, kitartásba került. Õ pedig gyári munkásként ment nyugdíjba és halt meg.

Emlékek tömkelege tör elõ, nemcsak bennem, hanem az 56-os nemzedék minden tagjában. Néhány nappal ezelõtt felkeresett az itteni Magyar Mérnökök, Tudósok és Mûszakiak Baráti Társaságának képviselõje, hogy felkérjen, vegyek részt a Berkeley megemlékezés szervezésében.

A University of California at Berkeley szépen kivette részét menekült diákok megsegítésében. Több mint 120 fiatalnak biztosított tanulási lehetõséget, többnyire tudós, mérnöki szakon, akik mind sikeres építõi lettek az amerikai gazdasági életnek. Berkeley indíttatásukra hálával gondolnak, ezért tartunk itt is egy megemlékezést, colloquium formában. El szeretnénk mondani a mostani diákoknak, hogy 1956-ban hasonló korú fiatalok készek voltak meghalni azokért az eszmékért, amelyeket itt Amerikában természetesnek vehetünk.


Vörös Katalin
Családjával menekülésük után elõszõr Svájcban élt, a Burgkastl-i magyar gimnáziumba járt. 1960-ban átköltöztek az Egyesült Államokba, Pennsylvániában telepedtek le. A philadelphiai Drexel egyetemen végzett, majd a Philco-Ford és RCA cégnél dolgozott elektromérnökként. Közben férjével a philadelphiai Magyar Tanya közösségében aktivan dolgozott és cserkészcsapatot vezetett. 1982-ben Kaliforniába került, ott tovább tanult a Berkeley egyetemen. Jelenleg a San Francisco Öböl
környéke magyar közösség számára elektrónikus levelezõlistát tart fenn. A University of California at Berkeley microchip kutatólaboratoriumja vezetõje. Mind a hat unokája beszél magyarul.

1956 õszén 15 éves második osztályos gimnazista voltam a budai Petõfi Gimnáziumban. Ekkoriban társaimmal még nem nagyon politizálódtunk, talán azért sem, mert politikai nézeteinket készen hoztuk hazulról és a szülõi házon kívül minden politika – az iskolában is – csak kommunista maszlag volt amirõl igyekeztünk nem venni tudomást. Írószövetség, Petõfi Kör, messze túl esett az érdeklõdési körünkön. Ahol inkább észrevettem, hogy valami változik az a Szabad Ifjúság címû lap volt.
Ez a kommunista ifjúsági szövetség (DISZ) hetilapja volt, de jobb híján ezt olvastuk a teenagereket érdeklõ témákról, mert más nem volt. 1956 õszén ez a lap határozottan nyitott a nyugati kultura felé. Én már akkor erõs jazz rajongó voltam, minden este hallgattam a Voice of America 45 perces jazz programját, és boldog voltam, hogy
egyszerre csak pozitív cikkeket olvashattam pl. Louis Armstrongról, vagy az akkor engem még szintén érdeklõ, és meglehetõsen új rock-and-roll-ról, pl. Elvis Presleyrõl.

A forradalom így engem teljesen váratlanul ért. A következõkben az 1956 október-novemberi események leírását csak vázlatosan fogom kezelni. Egyrészt mert ezt már mások jóval kompetensebben és hitelesebben megírták. Másrészt az én szerepem ezekben aligha volt több mint „egy arc a tömegben.” Így leginkább csak olyan momentumokkal fogok foglalkozni, amelyeknek van valami speciális egyéni vagy általános érdekessége.

1956 október 23-a délutánján családunk Attila úti lakásában (a Vérmezõre nézõ, a Déli pályaudvarral szemben) nagy sóhajtással leültem leckét írni. Okos gyerek voltam, így az átlag (vagy alacsony) intelligenciához szabott iskola végtelenül úntatott. Bár farkasétvággyal olvastam, értékeset is, vacakot is, nem éreztem semmi kihívást, hogy kitûnjek az iskolában. Nos, leckeírás közben felnéztem, és azt láttam, hogy egy
csoport, 20-30 ember vonul a Vérmezõn, nemzetiszín zászlókkal balról jobbra, azaz a Széll Kálmán tér felé. Ez is meglepett, bár akkor már tudtam, hogy valamiféle békés tüntetések készülõben vannak. Engem akkor az is el tudott vonni a leckétõl, ha egy veréb repült el az ablak elött, igy azonnal felugrottam és rohantam le, hogy megnézzem mi történik. Nem is sejtettem, hogy mire újra hazatérek, a világtörténelem egy (apró) szereplõjévé válok.

A kerekedõ vihar
A Bem térre tartottunk. Útközben valahol összeakadtam Leisz Béla osztálytársammal, és egy pár órát együtt voltunk. A Bem téren már nagy tömeg volt, az ott történteket sokan megírták. Nagy lelkesedést keltett, amikor a Bem szobor mögötti laktanyában (ez a 90-es évek elején MDF székház is volt) a katonák kitûzték a magyar zászlót. Itt most egy kis kitérõ: Szerintem általában kevés szó esik arról, hogy a magyar
honvédség és a közönséges u.n. „kékruhás” rendõrség milyen fényesen vizsgázott a forradalom során. A katonaság parasztgyerekei egy pillanatra sem hezitáltak, hogy az õ helyük hol is van ebben a harcban. Ugyanez állt a közrendõrségre. Ezek jórészt tahók voltak, proligyerekek, a korszellemnek megfelelõen rendszerint basáskodók
a polgárral szemben, de amikor a part szakadt, pontosan tudták, melyik oldalon a helyük. Számtalanszor láttam a forradalom napjaiban amint kék egyenruhás rendõrök nemzetõrként járõröztek, és senki egy rossz tekintetet nem vetett rájuk.

A Bem térrõl még csak annyit, hogy néha némi konfúzió van arról, hogy ki is szavalta ott el a Nemzeti Dalt. Ez Bessenyei Ferenc volt, míg a másik nagy szinész óriásunk, késõbbi felejthetetlen barátom, Sinkovits Imre, a Petõfi szobornál írta be magát – nem utoljára – a nemzet dicsõségalbumába.

A Parlamentnél
Innen a Parlamenthez vonultunk. Ez is ismert történet. Amire élesen emlékszem az az, hogy mennyire megdöbbentett, hogy Nagy Imre, amikor megjelent a Parlament erkélyén, és amikor már a tömeg azt skandálta, hogy „Ruszkik haza!” és „Ki az oroszokkal”, akkor Nagy Imre úgy szólított meg bennünket, hogy „Elvtársak!” Mire a tömeg, mintha begyakorolta volna, unisonoban üvöltött vissza: „Nem vagyunk
elvtársak!” Magamban azt gondoltam: ilyen ostoba ez az ember? Ennyire nem érti mirõl van szó? Persze Nagy Imrét a helyére kell tenni. Nem volt más. A legkevésbé vadállati moszkovitát követelte a tömeg, mert másról nem is tudott. Nagy Imre pedig abszolút nem volt felkészülve arra, hogy egy ilyen forradalmi mozgalmat vezessen, sodorták az események. Ami azt illeti, ebben a helyzetben egy Winston Churchill
se tudta volna elhárítani a várható brutális szovjet megtorlást. Nagy Imre élete végén vállalta a forradalmat. Ha gyáván viselkedik, mint némelyik társa, minden bizonnyal meg tudta volna menteni a bõrét. Õ nem ezt választotta. Bár életérõl nem vagyok nagy véleménnyel, mint jó keresztény úgy tartom, hogy mártiromságával megváltotta magát, és mélyen meghajolok emléke elött.

Még az fogott meg a Kossuth téren, hogy egy ponton az ÁVH-sok, vagy ki más, kioltotta a közvilágítást, gondolván, hogy majd félünk a sötétben. Ekkor már októberi korai este volt. Szinte egyszerre a tömeg tagjai megyujtották a náluk levõ újságokat és ezek 1-2 percig bevilágították a teret. Szivmelegítõ volt ennyi Szabad Népet égni látni.

A Rádióhoz!
Közben a „szocialista” munkásosztály is mozgásba lendült, és amikor valaki kiadta a jelszót, hogy „a Rádióhoz!”, az akkori Csepel teherautók tucatjai jelentek meg. (Biztos a C.I.A. rendezte meg ezt ilyen jól!) Magam az egyik elsõ Csepel jobb elsõ sárhányóján ültem és végig szorosan fogtuk egymás kezét a bal sárhányón ülõ fickóval, mert másképp leestünk volna, esetleg a kerék alá. A vezetõfülke tetején is ültek, és
emlékszem, hogy a sofõr állandóan ordítozott ki, hogy tegyék szét a lábukat mert nem lát. Az egyik, számomra legemlékezetesebb, bár apró momentum, ezen az úton történt. A mai Károly körúton haladtunk a Rádió felé, azt hiszem én eléggé a menet élén voltam a Csepelemmel. Elõttünk egy villamosmegállóban állt egy idõsebb házaspár, tartásukból, kinézésükbõl itélve az én szótáram szerint „régi vágású úriemberek”
a kommunista szótár szerint „vén reakciósok.” Amikor a közelükbe értünk, egy csepelnyi üvöltözõ vadállat, a férfi undorral nézett felénk, az arcára az volt írva „mi ez a rohadt kommunista vircsaft már megint?” Aztán még közelebb értünk, és az öregúr hirtelen felfogta, hogy azt ordítozzuk, hogy „ruszkik haza!”, meg „szabadságot akarunk!” stb. és ekkor egy másodperc alatt valami földöntúli boldogság öntötte el a képét,
szinte ugrálni kezdett, és két kézzel integetett nekünk. Ez az apróság nekem az egyik legfontosabb emlékem arról, hogy mirõl is szólt 1956.

Mikor a Rádióhoz értünk, ott már rengetegen voltak, a Múzeum körútról már alig lehetett bejutni a Bródy Sándor utcába, és addigra az ávósok már lõtték a könnygáz gránátokat. Itt kóstoltam elõször könnygázt, másodszor a Columbia Egyetemen 1971-72-ben a vietnami tüntetések idején, persze ott is csak a Ho-Ho-Ho-Shi-Minh féle hippikkel verekedtem össze. Innen arra emlékszem, hogy a honvédség is megmozdult, tucatjával jöttek a fiatal katonák, gondolom a közeli Kilián laktanyából.
Mint rõzsekötegeket, úgy hozták a fegyvereket összeölelve 6-8-at. Gondoltam, hogy egyet hazaviszek késõbbi használatra, de aztán azt is gondoltam, hogy Anyám frászt kap tõle. Már a golyók is elkezdtek kopogni, én egy villamosban dekkoltam a Múzeum körúton, pont a Bródy Sándor utcával szemben, és határozottan kaptunk belövéseket.

Ekkor már rettenetesen elõvett a büntudat Anyámmal kapcsolatban, mert a szüleim elváltak, és én Anyámmal és húgommal éltem, és tudtam, hogy Anyám egy teljes frászban van, mert õ meg volt gyõzõdve arról, hogy ahol ebben a városban a legnagyobb balhé van, akkor én valahol ott vagyok, amiben igaza is volt. Akkor már ugyanis a lövöldözést az egész városban hallották, Budán is. Azt is gondoltam, hogy
ha hõsi halált akarnék halni, ahhoz ez még egy kicsit túl korai lenne, nem beszélve arról, hogy ez a háború úgyse itt a Rádiónál fog eldõlni. Még csak annyit, hogy keresztény meggyõzõdésem szerint az ott elesettek is, így például Hegedûs István a kiváló öttusázó a Jóisten jobbján ülnek. Legyen áldott az emlékük!

Így aztán hazamentem, Anyámat megnyugtatandó, de erõszakoskodtam, hogy vissza akarok menni. Ebbe csak azzal egyezett bele, hogy õ is jön velem, el is jutottunk a Kálvin térig, de onnan nem volt tovább, ha csak nem akartam volna Anyámat a lövöldözés közepébe vonszolni.

Szobafogság, majd barangolás
Október 23-ért megkaptam a jutalmam, Anyám másnapra teljes szobafogságra itélt. Persze el tudtam volna szökni, de Anyám minden szeretete és lágysága mellett azt is pontosan tudta, hogyan lehet vaskézzel fogni szeretett fiacskáját. 25-ére viszont elültek a harcok, és hosszas kunyerálás után Anyám elengedett hogy körülnézzek a városban, szigorúan megszabva hogy melyik koradélutáni órában kell hazaérjek. Ez esetleg az életemet mentette meg.

Kiváncsiságomban hatalmas távolságot jártam le aznap, közforgalmi jármûvek persze nem voltak. Felkerestem Apámat aki akkor a Visegrádi utcában lakott, majd a Nyugati pályaudvarral szemben, ahol – a mostani áruház elötti aluljáró helyén egy afféle bazársor volt, a hirhedt Ilkovics kocsmával a végén – életemben elõször láttam halott embereket. Az egyik egy idõsebb úr volt, akin még a kalapja is rajta volt, de akit a
homloka közepén ért egy golyó, a másik egy fiatal katona volt, aki az egyik üzlet bejárati lépcsõjén ült békésen a falnak dõlve, és akinek elõbb az állán ment át a golyó, majd a torkán is. Remélem nem hangzik túl morbidnak, hogy percekig nem tudtam elszakadni ennek a fiatal katonának a látványától, mert nem tudtam felfogni, hogy ez a jóarcú valószinûleg parasztgyerek még egy vagy két napja élt, remélt, szeretett, hitt,
és persze áldozatot vállalt, csak ilyen egyszerûen elmúlhat. Nehezen tudtam elszakadni onnan, bár egy imát elmondtam mindkettõjükért.

Utamba esett valahogy a Gorkij könyvesbolt, ami a szovjet kulturát hirdette, és ami ki volt égetve, a könyvek, hanglemezek kiszórva az utcára. Nem vagyok nagy híve a könyv és lemez égetésnek, de a „szovjetszkaja kultyura” ezt is megérdemelte. Így vagyok egyébként a különféle lincselésekkel is, így a Köztársaság tériekkel is.
Az én vezérgondolatom ebben az, hogy egy forradalomban a megdöntendõ rendszer a saját vadállatiságának gyümölcseit aratja le, úgy kell nekik! Semmi nem történt a Köztársaság téren október végén ami túlment volna a Rákosiék brutalitásán. Én az ott történt lincseléseket ma is elfogadom, vállalom, bár persze nem voltam ott.

Hazafelé mentemben egy békés tüntetéshez csatlakoztam a Károly körút körül, fegyvertelen felvonulás volt a Parlamenthez menõben. Pár száz métert mentem velük, de aztán eszembe kellett jusson Anyám szigorú parancsa, és hazafelé vettem az utam. Még egyszer ez 25-e, csütörtök volt, és ezt a tüntetést lõtték aztán szét az ávósok a Kossuth téren, megölve mintegy 110 embert. Ha velük maradok, talán én is kapok egy skulót (golyót) a fenekembe, hogy rosszabb helyrõl ne is beszéljek.

A Szabad Európa Rádió
Ezután eltelt csaknem tíz nap, harcok nélkül, és mi persze azt hittük, hogy minden rendben lesz. Hallgattuk a Szabad Európát és reménykedtünk. Itt szeretnék leszámolni egy, a mi oldalunkon is elég általánosan elfogadott hazugsággal.
A Szabad Európa Rádió sose uszított senkit a fegyveres harcra. Õk tanácsoltak, lelkesítettek, de csak arra, hogy ne dõljünk be a kommunistáknak, ne adjuk fel az elért eredményeket, lényegében, hogy ne hagyjuk kiénekeltetni a sajtot a szánkból. Mindenki aki mást állít, az vagy ostoba, vagy hazudik. Ugyan mi mást mondhattak volna akkor Münchenbõl? „Gyerekek, ne hülyéskedjetek, menjetek haza, tegyétek le
a fegyvert, majd visszajönnek a jóságos szovjet bácsik és minden rendben lesz???” Ki hitt volna az ilyen maszlagnak? És szerintem mélységes alábecsülése 56 október – novembere hõseinek azt terjeszteni, hogy õk azért fogtak fegyvert, mert meghülyítette õket a Szabad Európa. No és még annyit, én is naivul hittem egy esetleges amerikai beavatkozásban. Hogy ez nem következett be, az nem azt bizonyítja, hogy Amerika milyen cinikus és álnok volt, hanem hogy mi milyen tájékozatlanok voltunk.
12 éves amerikai szenátusi szolgálatom alatt az egyik legnehezebb feladatom volt azt elmagyarázni szülõföldi honfitársaimnak, hogy Magyarország egy mennyire kis vacak légypiszok a világpolitika térképén. Hogy Amerika ezért a kis „real estate”-ért egy világháborút kellett volna kockáztasson, az szamárság. A Vörös Hadsereg végig benn maradt az országban, csak volt egy idõleges fegyvernyugvás. A forradalom után
Amerika ezer tonnaszám küldte nekünk a segélyt, konzervet, sajtot, csokoládét, még rágógumit és cigarettát is (elõször szívtam Chesterfieldet és Camelt, de errõl késõbb okosan leszoktam) és részben fel is öltöztem a küldött ruhanemûkbõl. Több tízezer odamenekülõ honfitársunkat pedig a legnagyobb szeretettel, állásokkal, ösztöndíjakkal fogadta Amerika. Aki ennél többet várt, pl. egy amerikai inváziót, annak fogalma se volt a világpolitikai realitásokról.

A Vérmezõ-i csata
November 4-én, vasárnap hajnalban, ágyúdörgésre ébredtünk. Bár még hallottuk Nagy Imre azóta százszor újrajátszott drámai rádiószózatát, hamarosan rájöttünk, hogy le kell kotródjunk a lakóházunk pincéjébe. A Vérmezõ ugyanis csatatérré vált, mintegy 8-10 szovjet tank vert tanyát ott. Gyalogság is volt, de ezek a tankok mögött bújkáltak. Egyrészt a Széll Kálmán tér feletti hatalmas postapalota volt a szabadságharcosok
egyik fõ támaszpontja, másrészt felettünk a Várhegy bástyáiról kaptak az Alkotás utca felõl beözönlõ ruszkik alapos fogadjistent. Ebben kitûnt két barátom, a Kolompár Öcsi és Dódi. Ezek egy cigány család sarjai voltak, akik az Attila út feletti Logodi utca egy lakásába költöztek be néhány évvel korábban. Voltak vagy hatan-heten testvérek,
Öcsi és Dódi 2-3 évvel idõsebbek voltak nálam, ami ebben a korban nagy különbség volt, tehát nem voltunk éppen puszipajtások. Mindenesetre rendkívül barátságos fickók voltak, sosem éreztették nyilvánvaló fizikai erejüket. Nos 56-ban hõsiesen harcoltak
a Vár-beli forradalmárok között, amibõl megtanultam egy újabb leckét. Nevezetesen, hogy a tisztességes, becsületes hazafias magyar cigány pontosan olyan magyar testvérem, mint bárki más aki megfelel ennek a körülírásnak. A Kolompár testvérek egyébként súlyos börtönéveket kaptak, utoljára az édesanyjukkal találkoztam valamikor 1957-ben amikor a Markó utcai börtön udvarán álltunk sorba, hogy leadjuk az u.n „tisztasági csomagot,” én a szintén lecsukott Apám érdekében voltam ott.

A vérmezõi csata során egyébként foszforos gyújtólövedékkel a felszabadító Vörös Hadsereg felgyújtotta az elõszobaszekrényünket, gondosan átlõve a szomszéd lakáson. Hogy erre miért volt szükség, arról mindíg meg akartam kérdezni Nyikita Szergejevics Hruscsovot, de nem nyílt alkalmam erre. Szerencsére a házon belül rendszeresen járõröztünk, így hamar felfedeztük a tüzet és eloltottuk, de addigra már az egész téli holmink, kabátok, sálak, sapkák, használhatatlanná égtek. Az égés
büdössége pedig hónapokig csípte az orrunkat, az után is miután kipucoltuk a romokat. Még annyit, hogy éjszaka is lestük a ruszkikat, éjjelre általában elhalt a lövöldözés, és láttuk, amint a Vérmezõ túloldalán az Alkotás utca környékén minden üzletet kifosztott ez a hadseregnek nevezett csürhe. Feltörték az édességboltot (likõrök), a virágüzletet, a kocsmát (naná!) még a papirüzletet is. Egyedül az óra
és ékszerbolt menekült meg mert a ruszkik nyilván nem tudták elolvasni a cégtáblát, és az alkalmazottak korábban gondosan beszedtek minden árulkodó tárgyat a kirakatból.

Tûzszünet és kenyérsor
November 7-én reggel nagy csöndre ébredtünk, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére a ruszkik úgy látszik tüzet szüntess-t rendeltek el. Két-három férfivel elhatároztuk, hogy elmegyünk kenyérért. Valahogyan tudomásunkra jutott, hogy a Kékgolyó utca és a Ráth György utca sarkán levõ pékség dolgozott. Anyámnak nem is mertem szólni, csak leüzentem neki a pincébe, hogy elmentem kenyérért. Nem mertünk rövid úton átvágni a Vérmezõn a ruszkik miatt, hanem körbe mentünk
a Krisztina körút felé. Nagyon be voltam tojva hogy ránk lõnek, de szerencsére eljutottunk a pékséghez, ahol viszont hatalmas sor állt, talán fél Buda ott volt. 8 órát álltunk sorba, de beszélgetéssel eltelt az idõ. Nagy diadallal tértem aztán haza 2 db. két kilós még meleg veknivel a hónom alatt. Azt hiszem Anyám azért nekem jobban örült mint a kenyérnek. Két baráti családnak adtam fél-fél kilót, de a többit eszembe
se volt szétosztani. „Kopogjon csak a szemetek, én vittem a bõröm a vásárra, én álltam 8 órát sorba” – gondoltam.

Utoljára még egy epizódot szeretnék felidézni. November napjaiban amikor még tényleges fizikai szovjet megszállás volt a városban, egy ruszki katona egy igazoltatáskor a Nyugati pályaudvarnál egy hatalmasat rúgott Apámba a csizmájával, ott ahol az a legjobban fáj. Bár nem lakott messze, alig tudott hazamászni, mint mondta félig-meddig négykézláb. Ezután napokig jártam reggelente át hozzá
a Visegrádi utcába biciklivel, befûteni, ellátni õt élelemmel, stb. Egy alkalommal hazafelé tapostam a Szent István körúton a Margit híd felé. Ekkor már járt néhány busz, villamos még nem nagyon a feltépett sinek miatt. Elhagyott egy tömött busz, aminek a hátsó lépcsõjén állt Sinkovits Imre. Ekkor a buszok hátsó peronja még nyitva volt, és
a lépcsõn is lehetett utazni, ha a busz zsúfolt volt. A hidfõnél egy-egy ruszki tank állt mindkét oldalon, a mi oldalunkon egy ruszki ácsorgott a tankja elött. Mikor a busz odaért – én ekkor kb. 5 méterrel voltam hátrább – Imre egy hatalmasat köpött a ruszki lába elé. A ruszki nem reagált, talán azt hitte, hogy nálunk is ez a köszöntés módja. Imrét persze még nem ismertem személyesen, de sok évvel késõbbb megosztottam vele ezt az élményt, roppant örült neki.

1957-ben tagja lettem egy diákszervezkedésnek, melynek nyomán börtönbe is kerültem. Gondolkoztam, hogy azt írjam meg inkább, vagy a fentieket, és az utóbbi mellett döntöttem. Az elõbbit ugyanis már többször megírták, pl. egy a velem és 5 társammal készült kitûnõ hosszú interjúban a Magyar Nemzet 2006. március 11-i számában. Ez az Interneten megtalálható, címe „A Népköztársaság nevében…” a riporter Stefka István. Ehhez nem sokat tudnék hozzátenni.


Veress Bulcsú

Miután két leányom, Martha és Kathy, az angol részben leirták az ö emlékezésüket, én már csak magam írhatom le azt, mivel szeretett férjem 2000-ben elhunyt. A clevelandi Sunset Memorial temetö magyar parcellájában nyugszik, idegen földben ugyan, de volt bajtársak, honfitársak között. A hazai földet tartalmazó kis földhalom tövében lévö márvány alapzaton álló, kiterjesztett szárnyu turulmadár tekint le reájuk, és örzi álmukat. Ez az a hely, ahol minden évben Hösök napján összejövünk, emlékezve a II-ik világháboru hös katonáira, és az 56-os Forradalmunk martírjaira.

1956 October 23
Ez a nagy nap úgy indult mint a többi hétköznap. Kora délután azonban, mint a futótüz terjedt a hir hivatalomban, hogy a budai Dunaparton a Müegyetem felöl az egyetemisták nagy tömegben, zárt sorokban vonulnak a Bem szobor felé nemzetszinü zászlókat lobogtatva, nemzeti dalokat énekelve, és a hozzájuk való csatlakozásra buzdítják a többieket. Én a belvárosi Dorottya utcában lévö Technoimpex
Külkereskedelmi Vállalatnál dolgoztam. Izgatottan mentünk fel a felsö emeletre, onnan az ablakokból át lehetett látni a budai partra. Néhány kollega, akik igyekeztek bövebb hireket megtudni, lelkesedve jött vissza, mondván, hogy a tömeg egyre nagyobbodik, megkoszorúzzák Bem tábornok szobrát, rokonszenvet, együttérzést kifejezve a szomszédos Lengyelországban a szabadságért felvonulók mellett. Azt
is megtudtuk, hogy az egyetemisták elkészitették, és felolvassák a 16 pontban összeállított kiáltványt, amely többek között követeli a szovjet csapatok kivonását országunkból, uj kormány alakitását, szabad választásokat, a vörös csillag, sarló-kalapács megszüntetését nemzetszinü zászlónkból és a Kossuth cimer visszahelyezését oda, a gyülölt Stalin szobor eltávolítását, és nagy nemzeti ünnepünk március 15 visszaállitását.

Hazaérve izgatottan meséltem a történteket édesapámnak, aki gyerekeinkre vigyázott (8 és 9 évesek voltak). Bekapcsoltuk a rádiót, vajon mit közölnek a felvonulásról. Nemsokára férjem is hazaérkezett, látva izgatott, fellelkesedett hangulatom, ahogy neki is beszámoltam az egytemistákról, ö probált nyugtatni, nem volt olyan optimista mint én. Vacsora után emlékeztetett hogy estére szinház jegyünk van a Madách szinházba. Az elöadás 8-kor kezdödött, telt ház volt. Az emberek arcán látszódott némi izgalom, de még nem volt tudható hová fejlödnek a délutáni események. Egyszer csak hirtelen
megszakitották az elöadást, kivülröl messzebbröl hangzó puskalövések hangzottak. Nagy lett az izgalom, mikor Bárdy György szinmüvész a függöny elé lépett és egy Ady vers szavalásába kezdett, majd közölte, az elöadást nem folytatják, mindenki menjen haza. Kivül a Kossuth Lajos utca felöl, valamint a Rákóczi uton lelkes tömeg vonult a Magyar Rádio felé, kiabálva, hogy Forradalom van, irány a rádió, ahol majd beolvassák a 16 pont követelményt, hogy az egész ország és a világ is értesüljenek a budapesti történtekröl.

Férjemmel gyalogosan haladtunk a Rákóczi uton a Keleti pu. felé, mivel ekkor már nem volt sem villamos, sem autóbusz közlekedés. A Bródy Sándor utca felöl, amelyik párhuzamos a Rákóczi úttal, lövöldözések hallattszottak. A Rádió épületnél, az ÁVO lötte a fegyvertelen felvonulókat, hogy megfélemlítse, feloszlásra kényszerítse azokat. Ez csak olaj volt a tüzre, a tömeg felháborodása csak növekedett, s megindult a
Városliget felé a Stalin szobor ledöntésére. Jóval éjfél után értünk haza, édesapám már aggódott, neki még haza kellett mennie. A rádiót bekapcsolva hallottuk, hogy a kommunisták ellenforradalmi csõcseléknek bélyegezték a szabadságért tüntetõket, õszerintük mindenki az, aki nem hajlandó elfogadni a szovjet-kommunista ideológiát.

Szovjet-kommunista Zsarnokságból- a Magyar-a Nemzeti Szabadságért
Az 50-es évek kezdetétöl az emberekben egyre jobban és jobban növekedett az ellenszenv, keserüség a kommunista diktatura ellen. Utáltuk a választási csalásokkal ránk eröszakolt szovjetet kiszolgáló vezetöket, a Szovjetunió állandó dicsöitését, a vörös zászlókat, vörös csillagokat a sarló kalapácsal, az Internationálét, nemzeti himnuszunk helyett. Utáltuk az általuk ránkeröszakolt Aprilis 4-et, amit ök
felszabadulásnak neveztek, a cirkuszi jellegü Május 1 felvonulásokat. Megvetettük a kétszinüséget, a sok hazugságot, csalásokat, nemzeti üntudatunk lebecsmérelését, magyar nem lehetett magyar saját hazájában. Elkeseritõ volt a jövõ, gyermekeink sorsát is ök akarták irányitani, megszabva ki milyen iskolába mehet, milyen pályát választhat, függetlenül attól, hogy mihez van kedve, vagy tehetsége. Csodálatos, szinte mámoritó érzés volt ujra szabadon véleményt nyilvánitani, ujra énekelni: „Éljen a
Magyar Szabadság, Éljen a Haza”. Úgy érzem nehéz ezt megértetni, elmagyarázni a mai generációnak. Aki nem élte mindezt át, aki nem volt ott, nem tudom, tudja-e érzékelni 56 szellemiségét.

A Forradalom Dicsö Napjai
Megdöbbentö és félelmetes volt látni ahogy 24-én az orosz tankok ezrei megszállták a föváros utcáit. Probáltam hivatalomba eljutni, a Belvárosban mindenfelöl lelkes csoportok egybevegyülve meneteltek a Parlament felé. Közéjük csatlakozva ütemesen lépkedtünk a „russzkik haza” jelszóra. A Bajcsy Zsilinszky úton vonulva, én a Deák térnél kiváltam, hogy elérjem hivatalom. Nagyon kevesen voltunk, szinte üres volt az egész épület. Elhatároztuk, hogy a következö néhány napban nem fogunk bejönni, mert hallottuk a híreket, hogy több helyen rálöttek a felvonulókra. Motorbiciklis futárok vitték a hireket, röplapokat a város különbözö pontjaira. Igy hallottuk, hogy a
Nyugatinál kilöttek egy orosz tankot, a Köruton lévö szovjet könyvesboltnál égetik a szovjet könyveket, hogy a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztériumból lötték a nemzetiszinü zászlóval vonuló diákokat. Okt. 25-t követöen szervezetté vált az ellenállás, mind a pesti, mind a budai oldalon. Reménytkeltö hirek hangzottak az oroszok kivonulásárol, a Forradalom gyözelméröl, az uj miniszterelnök Nagy Imre tárgyalásai Moszkvával, ezt igérték. Ennek hatására néhány csendes nap igérkezett, az emberek kezdték eltakaritani a romokat, tisztitani az utcákat. Mivel hallottunk a
Ferencváros-i sulyos harcokról és károkról, férjemmel elhatároztuk, hogy megpróbálunk eljutni özvegy növéréhez, aki két gyermekével az Ipar utcában lakott.

Utközben át kellett haladnunk a Köztársaság téren. Itt láthattuk a hirhedt Pártház elfoglalásáért lefolyt harcok nyomait. A Pártházban lévö ÁVO-sok fehér kendöket lobogtatva azt a látszatot keltették, hogy megadják magukat a szabadságharcosoknak. Mikor ezek az épület közelébe értek az ÁVO-sok sortüzzel fogadták öket. Rengeteg halott volt, még a vöröskeresztes karszalagot viselö mentöket is könyörtelenül lelötték. Ennek következtében nem csoda, hogy a felkelök gyülölete tetöfokra hágott, és
elfoglalva az épületet, ök is ezt tették az ott elfogott ÁVO-sokkal. Mikor mi áthaladtunk a téren, még ott voltak a halottak. Az elesett hösök virággal beborítva, kis égö mécsesekkel körülvéve, az ÁVO-sokon pedig a partigazolványuk, néhány pedig lábnál fára akasztva. Rettenetes látvány volt, de sajnálatot nem tudtunk érezni. Továbbhaladva mindenfelé láthattuk az utcai harcok nyomait, a tank belövések pusztitását, jóformán alig volt érintetlen épület. A légnyomástól betört üzletek
kirakataihoz senki nem nyult, sok helyen nagy dobozok voltak kitéve adományt kérö felirással a hösi halottak hozzátartozói részére. Megható volt látni, hogy nem kellett õrizni ezeket a már megtelt dobozokat, mindenki csak adott.

Nagy Imre bejelentette a Forradalom gyözelmét és a szovjet kivonulását, és ez némileg folyamatban is volt. Mindenki arcán a gyözelem boldog mosolya sugárzott. Megpróbáltam hivatalomba bemenni, ha csak néhány órára is. Többnyire csak kicseréltük a hallott hireket, megtudtuk azt, hogy a személyzeti osztályon ki lehet kérni az egyénekröl vezetett „káder-naplókat”. Mindenkiröl készült ilyen jelentés, s ettöl függött esetleges elömenetele, állasa. Én is kikértem az enyémet, s kiváncsian olvasva így tudtam meg, hogy, mint „értelmiségi származásu, ideológiailag képzetlen,
politikailag elmaradt, a közömbösök közé tartozó, viszonya a vallással kapcsolatban klerikális beállítottságu, baráti köre a régi iskolatársakból tevõdik össze, szorgalmas, lelkiismeretes munkaerö, politikailag további fejlödésre szorul…” voltam jellemezve.

A Szabadság Dicsö Napjai Eltiporva
Megtudtuk, hogy a szovjet tankok a város határainál leálltak, söt kelet felöl, Záhony, Debrecen irányábol özönlenek az ujabb tankvonulások, elkerülve Budapestet vonulnak az osztrák határ felé. Nagy Imre hiába tiltakozott, fordult segitségért az Egyesült Nemzetekhez, a nyugati országokhoz, USA-hoz. Sehonnan nem mutatkozott remény s segitésre, még az SOS kérésre sem volt válasz. A szovjet látva mindezt megindította tankinvázióját a föváros ellen. A kommunistáknak volt hova fordulni segitségért – a Szovjethez – és ezt meg is kapták. A szabadságért harcolók csak magukra számithattak, magukra maradtak.

Nov. 4-én tanklánctalpak zörejére ébredt a város. Sokfelé ujból feléledtek az utcai harcok. Lányaim, akik akkor 8 és 9 évesek voltak, mai napig is emlékeznek az erkélyünk alatt “parkoló” hatalmas tankra, amelynek hosszu ágyucsöve a szemben lévö elöljárosági épületre volt irányítva. A nappali szobánk ablakai a légnyomástól már szilánkokban voltak. Ha az utcai harci zaj néha felélénkült, szaladtunk le a pincébe, ahol készitettünk fekvöhelyet, takarókat, és némi élelmet, ha esetleg hosszabb ideig kell ott tartózkodni.

A Szovjet és kommunista vezetök utasitására elkezdödött a Forradalommal rokonszenvezö vezetök letartóztatása (Nagy Imre, Maléter Pál). Hasonló utasitást kaptak a vállalatoknál, gyáraknál, és minden munkahelyen visszaállitott kommunista párttitkárok egy lista összeállitására mindazok nevével, akik résztvettek bármilyen módon, vagy rokonszenveztek a Forradalommal.

1957 Január elején egy “jóindulatu” párttag férjemmel is tudatta, hogy neve a vállalati listán van. Férjem a Magyar Nemzeti Banknál a devisa engedélyezési osztályon dolgozott. A Forradalom elsö napjaiban megszervezték a Forradalom Bizottságot. Öreá hárult a feladat, mely szerint ideiglegesen zárolni kell a bank külföldi számláit, ezzel megakadályozni azt, hogy a szovjet a magyar kommunisták segitségével ezekkel rendelkezhessen. Ketten egy kollegájával átmentek az angol követségre erre vonatkozólag informáciot kérni, és végre is hajtották.

Eldönteni – Megyünk, vagy Maradunk?
A hir hogy férjem neve a “rokonszenvezök” listáján van, kényszeritett arra, hogy találjunk valami módót a menekülésre. Ekkor – 57 januárban már szigoru rendelkezések voltak, hogy megállitsák a menekülök özönlését Ausztria és Jugoszlávia felé. Köztudott volt, hogy 56 november végéig több, mint 100 ezer hagyta el az országot. Ezek még aránylag könnyen tudtak átjutni a határon. 57 elején törvényt hoztak, mely szerint ha valakit elfognak egyböl 10 évet kap, s aki segitséget nyujt ilyen próbálkozáshoz, szintén ugyanezt. Létre jött a hirhedt vasfüggöny, “Iron Curtain”, õrtornyokkal, vérebekkel, és szovjet tankokkal vigyázták a határt.

Váratlanul egyik nap egy rokonunk Szombathelyröl, toppant be hozzánk rövid üdvözlésre, s mesélte, hogy az öcsém és családja részére hozott hamis igazolványokat, de azok nem tudnak elindulni, mivel 6 éves kisfiuk tüdõgyulladásban fekszik. Buzdított, miért nem ragadjuk meg ezt a lehetöséget? Ez a nem várt fordulat gyors cselekvésre serkentett. 24 órán belül meghozta az uj személyi igazolványainkat, mely szerint mi 1953 óta Szombathely-i lakósok vagyunk. Ekkor már Gyõrön túl csak az utazhatott, aki azon túli helységben lakott, vagy külön engedélye volt ebben az úgynevezett határsáv területen tartózkodni.

Hivatalunkból mindketten egy hét sí-vakációt kértünk, ez nem keltett különösebb feltünést, mivel minden évben ezt tettük, férjem síbíró is volt. Egyedül csak édesanyám tudott a tervünkröl. A legszükségesebb néhány holmit csomagolva kis kézi bõröndbe, indultunk a Keleti pályaudvarhoz. Férjem hálókocsi jegyeket vett Szombathelyig. Gyerekeink izgatottak voltak, mert így még nem utaztak, csak azt nem értették, hogy a nagymama miért sir? Én halkan egyre csak azt kértem édesanyámtól, hogy ne sírjon, mert esetleg feltünést kelt, de õ csak állt ott összeszorított ajakkal, és a könnyek
folytak arcán, azt gondolva, hogy soha többé nem lát bennünket. A vonat elindulása után gyerekeink lefeküdtek és elég hamar el is aludtak. Néhány óra után miután a vonat beérkezett Györ állomásra, katonák szálltak fel, és végigmenve mindenkit igazoltattak, aki a vonaton maradt. Mikor az egyik katona a mi fülkénkhöz ért, férjem kinyitva annak ajtaját, mutatta a katonának, hogy a család alszik, majd odaadta az igazolványokat. A katona megnézve azokat, udvariasan tisztelgett, és elment. Szombathelyre érkezve joval éjfél után, rokonunk várt az állomáson, vele mentünk házukhoz. Ö már elkészitette a tervet a másnapi határátlépéshez.

Elsö Kisérlet
A következö nap, az esti órákban rokonunk kikisért a vasutallomásra, ahol vezetönk már várt, de egymással nem beszéltünk. Ö jó barátja volt rokonunknak, és már többször segitett a menekülön. Felszállva a vonatra rövid távolságra ültünk egymástól, hogy láthassuk egymást. Rokonunk elõzõleg utasított, hogy ha igazoltatnak a vonaton, és kérdezik hová megyünk, csak mondjuk, hogy temetésre. Kabátjainkon viseltük az ilyen alkalomkor szokásos fekete gyászszalagot. A terv az volt, hogy amelyik
állomáson vezetönk leszáll, mi is azt tegyük, majd utána rövid távolságot tartva kövessük. Látva midön vezetönk készülödik a leszálláshoz, mi is azt tettük. Keresztülmenve néhány vágányon az állomás épülete felé észrevettük, hogy az tele van katonákkal. Néhány közelünkben lépkedö, akik szintén a vonatról jöttek, megjegyezték hogy biztos megint razzia van. Vezetönk nyilván tudta, hogy ilyesmi elöfordul, pánikba esett, s eltünt a sötét éjszakában.

Férjem hála Istennek nem vesztette el a lélekjelentétét, kicsiny bizonytalanság látszata végzetes lehetett volna. Mint aki ismerös a környezettel, nem mentünk be az állomásépületbe, hanem az mellett kivül sikerült észrevétlenül kijutni a keskeny országutra. Itt sem lehetett tétovázni, mert esetleg a néhány arramenö megkérdezheti, hogy merre, hová megyünk. Még azt reméltük hogy vezetönk esetleg vár ránk valahol a közelben, de tévedtünk. Pillanatok alatt kellett dönteni, mit tegyünk. Férjem észrevett egy útjelzö táblát, rajta egy falu nevét, 6 km. távolságra, az állomással ellentétes
irányba. Elindultunk abba az irányba, a koromsötét éjszakában, még nem tudva mit fogunk csinálni, csak mentünk.

Egyszer csak egy kis patakocskához érve, az azt keresztezö keskeny hid alol katonák ugrottak elénk, elemlámpák fénye az arcunkra világitva igazoltattak, kérdezve hová megyünk. Férjem megnevezte a falut, amit az utjelzön láttunk, mondván hogy másnapi temetésre megyünk. Szerencsére a katonák nem kérdezték, hogy kinek lesz a temetése. Tovább haladva egy kis erdöhöz értünk, amely mögött a távolban látszottak a falu lámpái. Elhatároztuk, hogy nem megyünk be a faluba, hanem ebben a kis erdöben, talán park is lehetett, várjuk meg a kora reggelt, s visszamegyünk a vonatállomásra, vissza Szombathelyre. Szerencsére nem volt hó, igy szorosan
összebujva, hogy melegitsük egymást, gyerekeinket az ölünkbe fektetve – ök el is aludtak – vártuk a virradatot. Arra számitottunk, hogy addigra a hidnál leváltják a katonákat, nem fogunk ugyanazokkal találkozni. Minden feltünés nélkül sikerült visszajutni az állomásra, senkivel nem találkoztunk, még a katonák sem voltak a
hidnál. Visszaérkezve, mikor rokonaink megláttak bennünket, nemcsak megdöbbentek a meglepetéstöl, de rendkivül örültek, miután elmeséltük a történteket. Ök azt hitték, hogy a rendörség fog jönni értük, ugyanis vezetönk még az éjszaka folyamán biciklivel visszament hozzájuk Szombathelyre, és azt mondta hogy a razzián minket elfogtak. Kipihenve a sikertelen probálkozás izgalmait, a nap folyamán arra gondoltunk, hogy talán legjobb lenne visszamenni Budapestre, mert tul nagy a veszély, és kockázat a sikerre. A határmenti falvak tele voltak magyar és orosz katonákkal, orosz tankokkal, ekkor már mindenki tudta, mi a „vasfüggöny” (Iron Curtain).

Második Kisérlet
Rokonunk nem tudott belenyugodni a kudarcba, egyrecsak buzditott, hogy mégegyszer meg kell próbálnunk, s oly meggyözöen, szinte biztos sikert biztositva beszélt, hogy végülis beleegyeztünk. Két nap elteltével ismét kikisért bennünket a vasutállomásra, a kora esti órákban. Elbúcsúzva, magunk szálltunk fel a vonatra. Azt az utasitást adta, hogy Egyházasrádoc állomásnál szálljunk le a vonatról, s ott az állomásépület külsö falán lévö piros póstaláda mellett egy nöszemély fog várni, ö fog elvezetni egy közeli parasztházba. Itt kell majd megvárnunk a fiatal parasztfiut, aki elvezet a Kiskölked nevü határmenti faluba.

Már besötétedett, mikor a fiatalember megérkezett a biciklijén. 1957 Február 17-ke volt. Szokatlanul ebben a honapban, esni kezdett az esö, de úgy, mintha dézsából öntötték volna. A fiatalember utasitott, hogy ne beszéljünk, csak kövessük öt. Ö, tólva a biciklijét, elõttünk haladt mintegy 10 lépésnyire. Meglepetésünkre letért az utról és a szántóföldeken keresztül mentünk a falu irányába. A nagy esõtõl a szántóföld teljesen átázott, bokán felül süllyedt lábunk a sárba, minden lépés egy küzdelem volt. Én el is vesztettem egyik cipõmet, beleragadt a sárba, de nem volt idö a megállásra. Igy
folytatva az utat, kicsordultak a könnyeim, arra gondolva, hogy ime visszatart az “anyaföld,” nem akarja, hogy elmenjek. A fiunak nem volt nehéz menni, mivel térdig érö gumicsizma volt rajta. Kétórás ilyen küzködés után, teljesen átázva, végre elérkeztünk a fiatalember szüleinek a parasztházához. Látva állapotunkat, mindjárt adtak száraz holmikat, takarókat, gyerekeinket mindjárt ágyba tettük a jól befütött meleg szobában, el is aludtak pillanatok alatt. Átázott holminkat pedig a kályha köré terítettük, hogy némileg legalább megszáradjanak. Közben a férjem a gazdától tudott venni egy pár gumicsizmát a részemre, máskülönben nem tudtam volna folytatni az utat.
háziak minket is pihenésre biztattak, és közölték hogy éjfél után fog jönni a magyar határör katona, aki majd elvezet a határhoz.

Alig egy órát, ha pihentünk, a gazda felébresztett, hogy a katona korábban érkezett, öltözködjünk azonnal, mert indulni akar. Ugyanis szerinte a vastag-felhös égbolt miatti rendkivüli sötétség elõnyünkre van, s attól tartott, hogy késöbb esetleg a hold kibukkan a felhök mögül. Tehát fel kellett vennünk alig megszikkadt ruháinkat, nem volt valami jó érzés. Elindultunk. A katona elöl, fegyver a vállán, férjem utána, fogva Márta kislányunk kezét, én pedig utánuk, erösen fogva Katika kezét. Ö még a mai napig is emlékszik, hogy mennyire szorítottam a kezét, és hogy az én kezem mennyire reszketett. Az
indulásnál a katona utasított, hogyha látunk világitó rakétákat fellõni, azonnal földrehasalni, és ha esetleg elfognak bennünket, ö azt fogja mondani, hogy ö talált ránk, mikor probáltunk átjutni a határon. Most is a szántóföldeken mentünk, emlékszem egyszer csak egy szélesebb árokhoz értünk, amely a nagy esötöl megtelt vizzel. Nem volt más választás, át kellett menni a derékig érö vizen. Férjem ölbevette Mártát, a katona meg egyik karján fegyverét magasra tartva, másik karján Katit vitte keresztül, söt még nekem is segített felkúszni az árok oldalán.

Jóval éjfél után lehetett, 6-7 km. mehettünk, távolból hallottuk a kutyák ugatását az örtornyok irányából. A mi határör katonánk pontosan tudta az örtornyok közti járörök idörendjét, és melyik a legjobb pillanat az átjutásra. A magyar és osztrák határ közötti földterület mélyen volt felszántva, 3-talán 5 méteres csikban, ez jelezte a határvonalat, u.n. határsáv volt a neve. Itt a katona kezett fogott férjemmel. Jó szerencsét kivánt mindnyájunknak, és felhívta figyelmünket a messzi távolból látszódó fényekre, hogy az egy osztrák falu, valamint arra hogy a határ ezen a vidéken nagyon hullámos vonalu,
tehát legyünk nagyon óvatosak, nehogy visszakerüljünk magyar területre. Férjem még átadott neki egy mandzsettagombot, hogy juttassa el rokonunknak, akinél ott hagytuk a másikat. Ez volt a jel, hogy a határátlépés megtörtént.

Menekültek Ugyan – de Végre Szabadok
Miután átlépkedtünk a “határsáv” szántáson folytattuk útunkat még egy darabig, de szükséges volt megpihenni, mivel gyerekeink már nagyon fáradtak voltak. Férjem elövette zsebéböl a kis laposüveg „Kecskemétit”. Mindnyájan ittunk egy kortyot, remélve hogy átmelegit kissé, talán elkerüljük a tüdögyulladást, hiszen ruháink még nedvesek voltak, a nyirkoshideg februári éjszakában. Ujra elindulva, tartottuk az irányt a messze távolban látszó apró fények irányába. Egyszercsak észrevettünk egy kis
fabódét, valószinü a határörök részére. Belül volt egy kis fapadka, és egy kisméretü vaskályha. Lányaink azonnal leültek a padkára, és egymásra borulva el is aludtak. Férjem öngyujtóval megvilágitotta a bodé belsö oldalait, amelyek németnyelvü ujságokkal voltak betakarva. Ebböl mostmár biztosan tudtuk, hogy Ausztriában vagyunk. Férjem letördelt néhány vékony fagallyat a közeli fákról, és letépve az ujságpapirokat próbált tüzet gyujtani a kis kályhában, hogy nedves ruháink kissé száradjanak. Azonban a nedves gallyak föleg füstöt okoztak, nem meleget. Néhány
óra multán kezdett hajnalodni. Én a bodé oldalának dülve állva próbáltam szunditani, hisz leülni nem lehetett. Férjem kinézve a bodé ajtaján lévö kis 10 X 15 cm. üveglapon, észrevett a határmentén két menetelö katonát, de a távolság miatt nem tudtuk megállapitani, vajon osztrákok-e, vagy magyarok. Kilépett a kis bodé elé, és mindkét karjával integetve jelt adott rólunk. Láttuk, hogy a katonák irányt változtatnak, és közelednek felénk. Nagy megkönnyebbüléssel, és Istennek hálát rebegve felismertük, hogy osztrák határörök voltak. Mikor hozzánk értek, udvariasan tisztelegtek, mi
mindketten sirva mutatkoztunk be. Jól beszéltünk németül, igy elmondtuk, hogy menekültek vagyunk, és kértük segitségüket. Megnyugtattak bennünket, és közölték, hogy a legközelebbi falu – amelynek fényeit éjszaka láttuk a távolból – Moschendorf, és oda fognak kisérni bennünket, s ott majd a Vöröskereszt gondoskodik rólunk. A faluba érve, a reánk csodálkozo tekintetekböl következtettük, hogy milyen látvány lehetünk sáros, nedves, erösen füstszagu ruháinkban.

Miután személyi adatainkat feljegyezték, és csodálva hallgatták menekülésünk történetét, mivel 1957 februárjában már oly szigoru volt a határellenörzés, hogy talán kissé gyanusnak is találták, hogy ez nekünk sikerült. Közölték velünk, hogy egy katonai tiszt van útban – úgy emlékszem Graz-ból, aki szintén ki fog hallgatni bennünket. Néhány óra várakozás után, a tiszt meg is érkezett. Elmondtuk neki ugyanazt, de ö arra volt kiváncsi mit láttunk, tapasztaltunk a magyar oldalon, föleg láttunk-e orosz tankokat, katonákat nagy számban. Az osztrákok attól féltek, hogy miután oly szeretett
támogatást és segitséget adtak a menekülteknek, és rokonszenveztek a magyar forradalommal, esetleg a szovjet ezért megtámadja Ausztriát büntetésül. Miután lehetöségünk volt végre kissé rendbehozni külsönket, és bõven kaptunk élelmet, közölték velünk, hogy másnap elvisznek a Wöllensdorf-i menekült táborba (Flüchtling Lager), amelyet az angolok tartanak fenn. Még meg kell említenem egy kis Moschendorf-i emléket, amelyet sohasem tudtunk elfelejteni. Miközben férjem beszélgetett az egyik határörrel, megkérdezte töle volna-e lehetöség telefonon, vagy egyéb módón a Wienben lakó barátunkat értesiteni menekülésünkröl. A határör
benyult a zsebébe és 20 schillinget odaadva csak annyit mondott „táviratozzon a barátjának”. Örökké sajnáltuk, hogy akkor ott nem kérdeztük meg a nevét, hogy késöbb visszafizetve megháláljuk ezt a nemes cselekedetet.

Élet a Menekült Táborban (Flüchtling Lager)
Néhány hét után baráti segitség közbejárásával, és a Caritas segitségével áthelyeztek bennünket a Bécshez közel levö Klosterneuburg táborba. Egyuttal két kislányunkat a „Rettet das Kind” (Mentsd meg a gyermeket) segélyszervezet elhelyezte a Sacre Coeur leanyintézetbe, hogy megkezdhessék az iskolát, és a nyelvtanulást. Ez közel volt Bécshez, Pressbaumban, a vadregényes Wienerwald „Bécsierdö” területén. Részünkre ez óriási segitség volt, mert férjemmel együtt tudtunk foglalkozni további életünk elindításának. Bejelentkeztünk az USA követségen az USA-ba való
kivándorlásra. Itt sajnálattal közölték velünk, hogy egyenlöre a további kivándorlás szünetel, de várjunk türelemmel, majd újra megszavazzák a segitõ alapot. Ekkor már csak azok mehettek, akiknek „sponsor” segitségük volt. Én magam szivesen maradtam volna Ausztriában. E rövid idö alatt nagyon megszerettem a várost, az embereket, beszéltem a nyelvet, és hát hazám is közel volt.

A levelezés ekkor már folyamatban volt az otthonnal. Igy édesanyámtól megtudtuk, hogy két hét elteltével kezdtek keresni bennünket. Ö addigra már butoraink, és egyéb holmik nagy részét eladta, és egy fiatal házaspárnak szólt, hogy igényeljék ki lakásunkat. A pénzt átváltotta a fekete piacon angol fontra, és „virágnyelven” értesitett bennünket, hogy egy ismerös jön üzleti uton, akivel elküldi férjem egyik öltönyét. Mi ezt nem kértük, ezért mindjárt tudtuk, hogy ennek valami oka van. Az öltönyt megkaptuk, centiröl-centire áttapogatva, a váltömésbe bevarrva megtaláltuk a pénzt. Anyám
nagyon aggodott értünk, így akart segiteni rajtunk – a szeretet nem ismer határt.

A politikai hangulat nem volt békesnek mondhato Europában. Az úgynevezett „hideg háboru” a Szovjet és a Nyugat között egyre bizonytalanabb jövöre adott reményt. Féltünk hogy egy napon majd arra ébredünk, hogy a Szovjet megtámadja Ausztriát. Elhatároztuk, nem várunk tovább az USA quota megnyitására, hanem választunk a még menekülteket befogadó országok közül valamelyiket. Ezek voltak: Anglia, Kanada, Ausztrália, Délamerika. Kanada is már csak két csoportot fogadott el. Idejelentkezésünk után elég gyorsan be is osztottak az elsö csoportba. Abban is reménykedtünk, hogy valamikép egyszer majd csak átjutunk az USA-ba.

1958 Septemberében, 12 napi hajóut után partraszálltunk Montreálban. A kanadai kormány fizette utunkat, valamint elszállásolásunkat, élelmezést, mégpedig ugy, hogy a helyi börtönépületbe vittek, mivel az az állami költségvetés alá tartozott, és az egyéb segitöforrások a menekültek részére már kiapadtak. Részünkre ez rettentö meglepetés, és lehangoló csalódás volt.

Azonnal jelentkezni kellett az Immigration hivatalnál, ahol nem épen „kesztyüs kézzel” közölték, hogy minél elöbb munkát kell kezdeni. Mutattak egy listát, amiröl lehetett választani. Részünkre nyomatékosan ajánlották egy házaspár részére szóló szakácsnö, és inas-chauffeur munkahelyet, lányainkat Ottowába vitték egy katolikus leányintézetbe. Családunk ezen szétválasztásán nagyon elkeseredtünk, fõleg gyerekeink siró arcára emlékezve, midõn elbúcsuztunk, ugyhogy férjem 3 nap
elteltével felült a buszra, elment Ottowába és visszahozta gyerekeinket Montreal-ba. Utána az Immigratiós hivatalban kijelentette, hogyha kitesznek az utcára emiatt, akkor sem hagyjuk a családot szétválasztani. Rövidesen mindketten találtunk munkahelyet, igy két hét után elhagytuk az állami-börtön szálláshelyet, s megkezdtük életünket az új hazában. Szorgalmas munkával, a nyelv tanulással, és gyakorlásával végül mindketten elértük azt a munkahelyet, amivel meg voltunk elégedve. Férjem a müszaki pályán, mint müszaki tervezö-rajzoló, én pedig mint könyvelö a Volkswagen of Canada
Ltd. vállalatnál, ahol a német tudásomnak is nagy hasznát vetten, 5 év után megkaptuk a kanadai állampolgárságot.

Az Álom Megvalósul
Egy napon férjem egy nagy hirdetést vett észre a Montreal Star ujságban, mely szerint egy amerikai vállallat keres mûszaki gyakorlattal rendelkezõ személyeket. Férjem elment az interview-ra, kitöltve a papirokat, kitünõen letette a vizsgát, a vállalat képviselõje kezétrázva gratulált neki, mondván „Isten hozta a United States-be”. Nem felejtem el, milyen boldogan jött haza, mindezt elmesélni. A vállalat 5-6 hónap alatt elintézte a hivatalos engedélyeket, és megkaptuk a „first preference quota”-t (elsöbbségiengedély), és a vállalat költöztetett mindnyájunkat Beloit, Wisconsin-ba,
1964-ben. A 60-as években igen nagy volt a kereslet mûszakilag képzett egyének után. Két év leteltével, férjem egy igen jó ajánlatot kapott Cleveland-ba. Ide is a vállalat költöztetett 1966-ban. Nagyon boldogok voltunk Cleveland-ba jönni, egyrészt kitünö földrajzi helyzete miatt, másrészt nagyszámu magyar lakossága miatt. Gyerekeink is elérték az egyetemre lépés idejét, s ez is könnyebben volt megoldható. Azóta Cleveland az otthonunk, s itt értük meg az emlékezetes napot, mikor magkaptuk az amerikai állampolgárságot, amelynek dátuma arra a februári napra esett midön átléptük a magyar-osztrák határt.

Családunk minden tagja számtalanszor visszatért látogatóba Magyarországra az elmult évek folyamán. Temetõlátogatás alkalmával mindig elmegyünk a 301-es parcella sirjaihoz, emlékezni a több mint 300 vértanura, és hösre, akiket kivégeztek az 56-os Forradalom után.

Cleveland magyarsága is tart minden évben megemlékezést 1956 October 23-ra. Minden alkalommal résztveszek ezen, emlékezni, és emlékeztetni. Nem felejtünk! Habár idegen földön élünk, és itt fogunk meghalni, de a Hazához rendületlenül hûek vagyunk.


Takács Lajosné
Az Angolkisasszonyok budapesti Tanitoképzöjét végezte, és ott kapta diplomáját 1944-ben. A pedagógiai pályáról sajnos kénytelen volt lemondani, mivel a kommunista rendszer tanitási követelményeit nem volt hajlandó elfogadni. Jólesö érzéssel emlékezik vissza hogy munkahelyein az uj hazában mint Montreal-ban, majd Beloit-ban, mennyire méltányolták és elismerték szaktudatását, és szorgalmát. Cleveland-ban letelepedve, a bank szakmát választotta, és mint könyvelö dolgozott 21 évig. Innen ment korai nyugdijba, hogy férjével (aki ekkor már nyugdijban volt), még együtt élvezzék az aranykor éveit.
Ezen idö alatt, férje elhatározta a II-ik világháboruban, a Don-nál átélt emlékeinek leirását. Ebben segített gépelni, összeállítani és kinyomtatásra kész állapotba elõkészíteni a könyvet, amely a Don-i tragédia 50-ik évfordulórája lett kiadva. Ezzel egyidõben férje a doktori dissertációjának megírásán is dolgozott. Ennek gépelése is sok idõt, türelmet-igénylõ segítség volt férje részére, melyet végül is siker koronázott. Férje megkapta a „bölcsész doktor” cimet a Budapesti ELTE egyetemen. 79 éves volt.

Emlékek
Ijesztõ volt a teherautó hátuljában ülni. 1956 novembere volt és én négyéves voltam. Egy nagy zöld hátizsákon egyensúlyoztam. Sötét volt, esett, és a teherautó hátuljában nem voltak ülések, úgyhogy mindenki egyensúlyo?zott, és még csak nem is ismertem az útitársainkat. Édesanyám a kisbabával a vezetõfülkében ült, édesapám pedig a kétéves öcsémmel szintén elõrébb. Nekem annyit hagytak, hogy egy szót se szóljak. Az esõ hangja süketítõen csapkodott, a teherautó fémvázára borított ponyva lobogott a szélben, úgyhogy jó láthattam a mellettünk elfutó sáros utat. Az egyetlen dolog, amire gondolni mertem, ez volt: ha gödörbe döccenünk, ki fogok zuhanni, ott, ahol a ponyva nincs lekötve és nem szólhatok egy szót sem. Senki nem fogja megtudni, hogy kiestem és otthagynak.

Ez az egyik emlékem négyéves koromból: amint 1956-ban a szüleimmel és az öcséimmel menekülünk. Háromszor próbáltuk, mielõtt sikerült volna. Emlékszem, egyszer miután elfogtak minket, a börtönben töltöttük az éjszakát. Csupán nyolc ágy volt ott több mint száz emberre, de nekünk jutott egy, mivel a mamám szülés után volt és a többiek sajnálták.

Változás – beilleszkedés
Az 1956-os forradalom a legjelentõsebb változást hozta az életemben. A menekülés nem az én döntésem volt, a szüleimé. És õk ezt nem magukért csinálták. A gyerekeikért – a már megszületettekért és akik még meg fognak születni… Mindent a szüleimnek köszönhetek, mert volt bátorságuk megtenni azt, amit sokan nem mertek. A szökés izgalmai, a letartóztatástól való félelem, hogy szétválaszthatják õket, hogy Szibériába küldhetik, megkínozhatják vagy megölhetik õket, ez mind-mind évekre kísérthette volna a szüleimet. Rémálmok és álmatlanság gyötörte akkor az embereket.

Amikor valami nagyerejû dolog történik a családodban, amikor gyökerestõl kiszakítanak mindenbõl, amit ismersz és csupa ismeretlen helyzetbe dobnak, nagyon sokat segít, ha olyan szüleid vannak, akik mindent kalandnak tartanak Mintha egy izgalmas új világot fedezhetnénk épp fel, és minket, gyerekeket is bevonnak a játékba. A mamám és a papám olyan mély és romantikus szerelemmel szerették egymást, hogy minden, amit csináltunk, szinte vicces volt, tanító jellegû és kalandos. Még akkor is, ha csupán kis dolgokról volt szó. Legyen az vasárnapi családi autókirándulás vagy egy esti operaelõadás – minden megbecsülésre való volt. És ha nem becsültük meg, a helyreigazítást rögvest megkaptuk.

Nem minden fiatal magyar barátom volt ilyen szerencsés. Néhányuk szülei továbbra is tartottak az ismeretlentõl. Páran búskomorságba estek. Néhányan megkérdõjelezték a döntés helyességét, hogy elhagyták a hazájukat.

A szüleim sok dologban nagyon szigorúak voltak. A mûvelõdés, a templom és a hit voltak a legfontosabbak. Mindketten a felsõ társadalmi osztályból származtak, kivételes háttérrel rendelkeztek.Ez azt is jelentette, hogy több nyelven beszéltek és jártasak voltak a történelemben, kultúrában, mûvészetekben és zenében. Azonban mindent elvesztettek. A családjuk által birtokolt házak az állam tulajdonába kerültek, és õk egy vagy két szobában húzták meg magukat. Bár édesapám mérnökprofesszor volt, eltartott egy ideig, mielõtt a saját lakásukba költözhettek, ami már nem a nagymamámmal és a dédapámmal való együttélést jelentette.

A szüleim sok gyereket akartak, amit annak idején Magyarországon nem igazán néztek jó szemmel. Több okból sem. Az egyik ok az volt, hogy nem voltak elérhetõek olyan nagy lakások, amelyek megfeleltek a nagyobb családoknak. A háromgyerekes családok, amilyen a szökés idején a miénk is volt, Magyarországon nagynak számítottak.

Az édesapám jelszava az volt, hogy “Rómában lévén cselekedjünk úgy, mint a rómaiak”. Úgyhogy, amikor megérkeztünk Vancouverbe, Kanadába, több dolgot meg kellett tanulnuk. Például angolul. Mivel a szüleim tudtak angolul, mi otthon nem beszéltünk angolul. Egy nap az egyik szomszédunk mesélte a mamámnak, hogy mit mondtam neki, és a mamám nagyon meglepõdött. Kérdezte, hogy “Helen beszél angolul?” Az õ segítségük nélkül tanultam meg, csak úgy, a szomszédoktól.

Otthon a szüleim magyarul beszéltek és tõlünk is ezt várták. A hagyományaink magyarok és római katolikusak voltak. Bár a szüleim szintén elkezdték ünnepelni a Hálaadást, mert egyetértettek a hagyományával. Míg Kanadában éltünk, az ottani, nagyon aktív magyar közösség része voltunk, amely a cserkészetet és a templomot is jelentette. Szerettem a cserkészetet. A lányokat és fiúkat együtt oktatták, nem külön-külön, mint az amerikai cserkészeknél. Sokáig azt is hittem, hogy minden templomban van egy nagy csarnok, ahol rendszeresen rendeznek összejöveteleket, élõ zenével, tánccal, étellel-itallal, és a kisgyerekek meg a nagyszülõk együtt szórakoznak a fiatalokkal. Nagyon meglepõdtem, amikor az Egyesült Államokba költözvén az egyetemi városka kis magyar közösségébe kerültünk.

Magyarország nagyon messze volt. Nem lehetett telefonálni és a leveleket is óvatosan kellett fogalmazni, hogy ne keltsenek gyanakvást. A világ óriásinak tûnt, és mi az egyik oldalán voltunk, Magyarország pedig a másikon.

1956 ébren tartása – a szabadság élménye

1956 hagyatéka meghatározó momentum volt a családom történetében. A szüleim több százszor elmesélték a szökés történetét iskolákban, konferenciákon, szemináriumokon, elõadásokon és cikkekben.

Az, hogy Kanadában és az Egyesült Államokban nõttem fel, egyértelmûen más embert faragott belõlem, mintha Magyarországon éltem volna. Nem lett volna lehetõségem tíz évig szabadon tanulmányozni a színházat. A szabadság, hogy azt a zenét hallgassam, amelyiket csak akarom, azt a szerzõt olvassam, akit csak akarok, hogy utazzak és felfedezzem a világot, nem lehetett volna a sajátom. Miután elköltöztem otthonról, a szüleim mind a hat gyereküket magukkal vitték két kutatóútra: az egyik a németországi Braunschweigbe szólt, a másik Trinidad és Tobagóba. Az egyik húgom egy trinidadi férfihoz ment feleségül. Nem valószínû, hogy egy magyar lány ezt megtehette volna.

Amikor egy vezetõi szemináriumon szólásra kértek, azzal kezdtem, hogy zsenge ifjúságom idején két dolog volt, amirõl meg voltam gyõzõdve, hogy úgy lesz. Az egyik az, hogy egyszer fogok majd férjhez menni és a házasság majd egész életemre szól. A másik, hogy míg én élek, a vasfüggöny nem fog leomlani. Nos, harminchét éves koromra mindkét elképzelésem megdõlt. Ekkor kétgyermekes, elvált anya voltam és Magyarország szabad volt. Ráadásul a családomtól 3000 mérföldnyire éltem.

Itthon
Amikor 1992-ben végre lett idõm és pénzem Magyarországra látogatni, az édesanyám már kétszer járt itt. Segített a kormánynak észak-amerikai befektetõket szerezni, úgyhogy nagyon elfoglalt volt. És nem sokra rá az Egyesült Államok északnyugati területének tiszteletbeli konzulja lett.

Magyarországi tartózkodásom három hete alatt nem volt olyan nap, hogy a szüleimmel együtt ne sírtunk volna oly hevesen, hogy az már szinte fájt, és ne nevettünk volna annyira, hogy már-már sírtunk. Szélsõséges érzelmek kerítettek hatalmukba. Azt éreztem, hogy megfosztottak a csodálatos, egyedien magyar történelemtõl, építészettõl, hagyományoktól, mûvészettõl és kultúrától. Bejártuk az összes történelmi családi helyszínt. Meglátogattuk a családi sírhelyeket, vendéglõket, házakat és rokonokat. Elképzeltem, milyen lett volna egy szabad Magyarországon felnõni, nem egy kommunista országban. Megrabolva éreztem magam!

Körülbelül egy héttel az Egyesült Államokba való visszatértem után tudatosítottam, hogy nagyon boldog vagyok úgy, ahogy vagyok, és hogy nem raboltak meg, ellenkezõleg – gazdagítottak. A magyar örökségbõl ugyanúgy, mint a kanadai és amerikai tartózkodásból elõnyöm származott. Gyermekeim, Anna és Alexander az Egyesült Államokban születtek és nõttek fel.

Két évvel késõbb, 1994-ben hozzámentem az amerikai Chuck Dann-hoz, aki Baltimore-ban született és nõtt fel. 2006 júniusában a lányom feleségül megy egy brazil úrhoz. A családunkban most már magyar, kanadai, amerikai és brazil hagyományok lesznek. Mostanság a világ egyre kisebbedik.

Szeretném felhívni kedves figyelmüket az édesanyám, Szablya Ilona történetére.


Szablya Helen Alexandra
Szablya Helen az elmúlt 25 évben kommunikációs szakértõként dolgozott, többek között az Enterprise Foundation, a Fannie Mae Foundation, Baltimore város Polgármesteri Hivatala, Maryland állam és az Egyesült Államok Pénzügyminisztériumának megbízásából, valamint a magánszektorban. Önkéntesként és a fiatalok támogatójaként számos non-profit testületnek is tagja. Szakmai munkájáért és közéleti szerepvállalásáért 1996-ban és 2001-ben Szablya Helen neve Maryland állam 100 legsikeresebb asszonya között szerepelt. Kommunikációs pályafutását megelõzõen 10 évig színházban dolgozott, ahol különbözõ kultúrákat ötvözõ társulatok számára alkotott eredeti színdarabokat, melyekkel végigutazták az Egyesült Államokat. Több mint két évig támogató tagja (Rockefeller Fellow) volt az Iowa-i Egyetem Új Elõadómõvészetek Központjának.

Helen 1956-ban menekült el családjával Magyarországról. Vancouverben és Pullmanban nõtt fel, ahol édesapja professzor, édesanyja pedig író volt. Férje, E. Charles Dann, Jr., ügyvédi iroda társtulajdonosa Baltimore-ban. Két gyermekük van: Anna Meiners (29), aki Hollywoodban, és Alex Meiners (24), aki Baltimore-ban él. Mindketten mõvészek.

1956 nyarán a Tokaj környékén töltöttem a szünidõmet a nagybátyám gazdaságában és halvány fogalmam sem volt róla, hogy az országban valami forr. Szeptemberben tanulmányaim folytatására visszatértem Budapestre. 1956 október 23-án azonban még egy tízéves diák számára is nyilvánvalóvá vált, hogy valami jelentõs esemény történik. Pesten az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel átellenben laktunk. Azon az estén az egyetemi diákok nagy számban gyülekeztek az egyetem elõtti téren, magyar zászlókat és transzparenseket emeltek a magasba, amelyekre tiltakozó jelszavak voltak kiírva. Általában véve forrongás volt. Hallottam, hogy késõbb, a tõlünk csak pár háztömbnyire lévõ Magyar Rádióhoz vonultak, és követelték, hogy pontjaikat olvassák be a rádióba. Következõ nap egyre több és több embert lehetett látni magyar zászlókkal, amelyekbõl kivágták a vörös csillagot és a sarló-kalapácsos jelképet. A magyar zászló immár a piros, fehér, zöld sávokból állt, és egy nagy lyuk volt a közepén. Az emberek az alapvetõ szabadságjogokat követelték, a hatalmon levõ kormány távozását és a megszálló szovjet csapatok kivonulását.

Az egyik, az egyetem melletti utcában volt egy magyar laktanya – a katonák közül sokan szintén egyetemi hallgatók voltak. Nemsokára meggyõzték õket, hogy csatlakozzanak a forradalomhoz, s és aztán fegyverekkel és munícióval látták el a felkelõket. Természetesen máshonnan is kerültek elõ fegyverek.

Az elkövetkezõ napokban általános volt a fegyverzaj, hangosra fordultak az események. Azok, akik nem vettek a harcokban közvetlenül részt, mindezt megszokták. Nemsokára hallottam, hogy Nagy Imrét választották a párt új vezetõjének és Rákosinak le kellett mondania. Úgy tûnt, hogy megnyugszanak a dolgok. Az emberek az új, Kossuth címeres zászlóval mutatkoztak. Szórványos harcok fordultak elõ az utcákon, egyszer közel a házunkhoz is. Akkor egy férfi részegen lövöldözni kezdett a járókelõkre, mígnem valaki elhúzta õt. A nála talált iratok szerint a titkosrendõrség embere volt, és mint ilyen, a belügyminisztérium rendelete szerint különleges jutalomban részesül, ha leverik a forradalmat.

Berlint és az Elba folyót keresték
Az új kormány azon törekvése, hogy a Nyugat politikailag elismerje, nem járt sikerrel. November 4-én Budapesten elszabadult a pokol. Heves tüzérségi tûz, berepülõ repülõgépek, bombázás némely helyeken, és a borzasztóan hangos visszaverõdõ ágyúzás hangja a Szabadság hegyrõl. Mint kiderült, az oroszok azt állították, hogy kivonják a csapataikat, ám épp az ellenkezõje történt. Hallottam, hogy körülbelül 10 fegyveres szovjet csapategységet szabadítottak rá Magyarországra, hogy leverjék a forradalmat. Az ország több részéhez hasonlóan Budapesten is átvették a hatalmat. A megszálló csapatok katonái idõnként szóba elegyedtek a hazaiakkal. Hallottam, hogy többen a Szovjetunió távol-keleti területeirõl származtak, és csak egy kicsit tudtak oroszul. Meglepõ módon Berlint keresték. Azt magyarázták nekik, hogy Németországban vannak, és az általunk Duna folyónak hitt folyó az Elba, és hogy a németeket kell legyõzniük. Sokuk inkább mongolnak nézett ki, nem “fehér” orosznak. Korábban, a Magyarországon állomásozó “fehér” oroszok, miután megértették mirõl van szó, nem igazán harcoltak ellenünk. Némi magyarázatra és térképmutogatásra volt szükség ahhoz, hogy meggyõzõdjenek arról, igazán Magyarországon és nem Németországban vannak, és mi magyarok vagyunk, nem németek. Ezután kicsit emberibbek lettek, talán higgadtabbak is.

Ekkor már sok tank volt Budapest utcáin, és gyakran tüzeltek a nekik nem tetszõ dolgokra. Számos budapesti épületet kívülrõl hatalmas kõdarabokból építettek, és sok lövés kellett ahhoz, hogy komolyabb kárt lehessen bennük okozni. A Molotov-koktél elég közkedveltté vált, a nagyobb diákok és a felnõttek is egyet-egyet idõnként a tankok közé dobtak. Teljes háborús zónák voltak az oroszok és a kommunisták meg a forradalmárok között. Gyakran láttam elszáguldó rögtönzött mentõautókat, fehér lepedõvel és a ráfestett vöröskereszttel, amint sebesülteket szállították.

A városban nehezebbé vált az élet, mivel az élelem nagy része vidékrõl származott. Ausztriából és Dániából érkeztek élelmiszersegélyek (minden bizonnyal máshonnan is), és én kaptam még sûrített tejkonzervet és csokoládét is. A Magyarországot sújtó bajok súlyát teljességében nem éreztem.

A Nyugat a segélykérésre némileg válaszolt azzal, hogy az oroszokat kivonulásra szólította fel. A Szuezi válság?ra összpontosítva az Egyesült Államok és a Nyugat nem megfelelõen cselekedett és nem sietett Magyarország segítségére. Az Egyesült Nemzetek Szervezetétõl érkezõ ellenõrzés hírére az oroszok több tonna táblaüveget rendeltek, hogy pótolják a gépfegyverek és tankok által kilõtt ablakokat. Életemben olyan sok üveget nem láttam. Tûzszünetet hirdettek, és az oroszok idõnként teljesen sápadtan ültek a tanktornyaikban, mivel egy-egy közelrõl jött lövés kihúzta õket, és mert “hivatalosan“ nem lõhettek vissza.

Nagy Imre elfogása után a túlerõben levõ csapatok sok magyart megadásra kényszerítettek. A forradalom korai szakaszában sokan az Amerika Hangjára (VOA) és a Szabad Európára (RFE) állították rádiójukat. Még mindig illegális volt hallgatni ezeket az állomásokat, úgyhogy halkan kellett csinálni. Biztatták a magyarokat, hogy jön a segítség – de nem jött. A mai napig keserûséget érzek amiatt, hogy Amerika nem támogatta az új kormányt. A kommunista Magyarország és a vasfüggöny sokkal hamarabb megbukhatott volna.

Eredetileg sok kommunista szökött nyugat felé, ahol mint szabadságharcosokat üdvözölték õket. Beletelt pár hét, míg a nyugati kormányok észbe kaptak és szûrni kezdték a Magyarországról érkezõket.

Passzív ellenállás otthon
Sok magyar számára nehézzé vált az élet. Most, hogy az oroszok ellenõrzésük alá vonták a várost, bárki, akinek csak távoli köze volt a forradalomhoz, veszélyeztve volt. Továbbra is jelen volt az ellenállás. Volt egy hely a Kávin téren, ahová valaki nagy nyomtatott betûkkel felírta, hogy “Ruszkik, menjetek haza!”. Válaszként tankok érkeztek, és úgy próbálták eltüntetni a feliratot, hogy lõtték az épületet. Nyilvánvalóan dühösek voltak. Csak aztán hagyták abba, hogy meggyõzõdtek róla, az épületben emberek laknak. Az épület szerencsére túlélte és a felirat nagy része is.

Fegyveres konvojok és géppisztolyos katonák sétáltak párosával az utcákon, fõleg “a problémás területeken”, hogy fenntartsák a békét. Az Egyetem téren volt egy december eleji lövöldözés. A délután folyamán diákok egy csoportja megpróbált felrobbantani egy konvojt, robbanóanyagot dobtak a jármûvekre. Valahogy azonban félresikerült a próbálkozásuk. Nemsokára egész csomó tank jelent meg, körbevették az egyetem épületét. Lövöldözés tört ki. Mindnyájan lementünk a pincébe, nehogy bajunk essen. Úgy emlékszem, a lövöldözés órákig tartott.

Én akkor az ötödik osztályba jártam és kötelezõen két idegen nyelvet kellett tanulnunk. Az egyik az orosz volt, a másikat választhattuk. Az orosz tanulás segédeszközeként a cirill betûs ábécét kartonkártyákra írtam. Valamilyen ismeretlen okból az orosz és a magyar zászlót kitettem a szobámba, és cirill betûkkel kiraktam mellé “Üdvözöljük”.
Keresik a lövészt

Miután a lövöldözés befejezõdött, az oroszok megdöngették a fõkaput és a házfelügyelõnek ki kellett nyitnia. A katonák elég dühösen csörtettek be, és tudni akarták, ki az épületben mûködõ iskola vezetõje. Az egyetemtõl függetlenül volt egy gép- és gyorsírást oktató iskola is az épületben. Az oroszok azt kiabálták, hogy skola, skola, – iskola, és csak erõsködtek, hogy az igazgatóval akarnak beszélni. Tudni akarták, kinek vannak az iskolához kulcsai. Az édesanyámnak volt, hát kirángatták a pincébõl. Szerencsére voltak, akik folyékonyan beszéltek oroszul és most tolmácsoltak. A katonák elmondták, hogy az egyik tisztjük halálos lövést kapott, és a lövés ebbõl a házból jött. Mi csak mondtuk a magunkét, hogy mindenki a pincében tartózkodott, mindenki ijedten várakozott és hogy az iskolában senki sem volt.

A katonák géppisztolyt nyomtak édesanyám hátához, én borzasztóan megrémültem, a szomszédok is, és biztosan õ is félt. Kényszerítették, hogy nyisson ki minden ajtót az iskolában és átkutatták az összes helyiséget. Az orosz kapitány elmagyarázta, hogy az asztalokat és székeket elmozdították, az ablakhoz közel tolták, és valaki az ablakon keresztül lõtt. Addig nem volt hajlandó elmenni, míg meg nem találta a lövészt vagy valakit, aki fény derít az ügyre. Tudtuk, ez mit jelent! A kérdések és válaszok közben továbbra is gépfegyvert nyomtak az anyám hátához. Én nagyon féltem. Sírtam és az egyik szomszéd visszatartott, amennyire csak tudott. Végül a mi lakásunkhoz jutottak, és mivel nem találtak senkit, akit a történtekért okolhattak volna, édesanyámat fenyegették. Ekkor bementek a szobámba, és meglátták a kis orosz és magyar zászlókat az “Üdvözöljük” felirattal. Egy katona rábökött a feliratra, úgy mutatta az anyámra fegyvert fogó mongolnak, és mondott neki valamit. Ez volt az elsõ alkalom, hogy a gépfegyvert elvették az anyám hátától. Ez az epizód nekem nagyon rémisztõ emlékem, de hál Istennek, minden utóhatás nélkül múlt el.

Pár nappal késõbb, amikor a dolgok lecsendesedtek, a gyerekek kint játszottak az utcán, amilyen sokat csak lehetett. Észrevettük, hogy az utca túloldalán egy öreg szomszéd néni a szeméttároló felé tart. Nyilván fel nem robbant lõszer lehetett benne, és épp amikor a néni odaért, lángra kaphattak egy bedobott cigarettacsikktõl. A lõszer nagy hangosan és minden irányba szétrepülve robbant. Az öreg hölgy az ijedtségtõl majd meghalt, nem tudta melyik irányba fusson és bújjon. Mi gyerekek ezt természetesen nagyon viccesnek találtuk, és a házunk vastag faajtaja mögé bújva nevettünk.

Elég hamar megjelent a titkosrendõrség és név szerint hívattak bennünket. Nyilván egy osztálytársunk, akivel nem akartunk játszani, jelentett fel, hogy nevetgéltünk. Az ÁVO be akart vinni a városba, de a szomszédok körbevették õket, és követelték, hogy hagyjanak nekünk békét. A titkosrendõrök elmentek, de leszögezték, hogy a vizsgálat még nem ért véget és vissza fognak térni.

A döntés
Egy este a nagybátyám látogatott hozzánk és elmondta, sikerült átjutnia Ausztriába és otthagyta a fiát. A feleségéért és a menyéért jött vissza. Azt mondta, ha akarjuk, átvisz minket is a határon. Nemsokára meghoztuk a döntést. Néhány dolgot átvittünk egy jóbarátunkhoz egy olyan baráthoz, akire az életed is rábíznád. Emlékszem, ahogy viszem hozzájuk a hegedûmet. Édesanyám levelt írt a munkahelyére, miszerint esküvõre megyünk Nyugat-Magyarországra, és pár napig nem leszünk itt. Megírt egy másik levelet is, amelyet egy hét múlva kellett kézbesíteni. Ebben az állt, hogy eltört a lába, és még egy hétig nem tud visszajönni. Úgy gondol?tuk, ez fedezi majd a távollétünket, és nem fognak keresni. Akkoriban az embernek magával kellett vinnie a személyazonossági igazolványát, amelyben ott volt a név, munkahely, születési hely és egyéb adatok. A rendõrség vagy a katonák igazoltatáskor rögtön látták, ki honnan származik. Decemberben, a nagy napon, a Déli pályaudvarra mentünk, hogy a Sopron felé tartó vonatra szálljunk. Ez volt az osztrák határhoz legközelebb fekvõ nagyobb város. A nagybátyám megjelent az állomáson, és azt mondta, hogy a felesége idegösszeroppanást kapott, nem hagyhatja egyedül, így õ most nem tud jönni. Ragaszkodott azonban ahhoz, hogy a menye velünk jöjjön, és azt állította, körülbelül egy hét múlva õ is utánunk indul.

Javasolta, hogy találkozzunk a barátjával, aki már ismeri az utat és átvezet bennünket. Az éjszakát egy szállodában töltöttük, és másnap kora reggel útnak indultunk. Bár ezt még nem tudtuk, a nagybátyám barátja és a felesége nem akarták kockáztatni, hogy egy egész csapatot vezessenek át. Úgy gondoltuk, hogy majd mindenhová követjük õket. A macska-egér játék egy ideig folyt, aztán csak sikerült lerázniuk minket. Tudtuk, hogy a villamos végállomásától a határ csak pár kilométerre van. Folytattuk utunkat. Amikor már az úton gyalogoltunk, egy lovaskocsi, rajta két férfi, megáll mellettünk. A kocsis így szólt: “Hé, fiúk, kifelé az országból?” Kicsoda – mi? Nem, csak úgy sétálgatunk. Na biztosan, válaszolta, mindenesetre egy kilométer múlva épp az oroszokba fognak belefutni, és úgy elkapják magukat, hogy csak na. A barátom, ez itt, át tudja vinni magukat. Tudtuk, hogy nincs más választásunk, elfogadtuk az ajánlatot. Bementünk az erdõbe. Lassan alkonyodott. Kis idõ múltán a vezetõ mondta, hogy eddig tudott elhozni minket, mert ha elkapják õt, lelövik. Mi meg legalább állíthatjuk, hogy eltévedtünk vagy ilyesmi.

Aztán kérte a bérét. Jó sok készpénzt adtunk neki meg aranyékszereket. Megmutatta az irányt, merre menjünk, és állította, hogy a határtól körülbelül egy-másfél kilométerre lehetünk, és ha egy õrizetlen fahídon átmegyünk, Ausztriában leszünk. Egyre sötétebb és hidegebb lett. Nagyon kemény, fagyos területen gyalogoltunk. Az egyik oldalon erdõ volt, a másikon egy tisztás. Egyszer mintha motorzúgást hallottam volna. Mondtam a többieknek, hogy valamit hallok, de nem hallgattak rám. Kiabálnom kellett, hogy a mamám higgyen nekem. Már a közeledõ fényeket is láttam. Csak pár másodpercünk volt, hogy elrejtõzzünk a bokrok közé, és a harci jármû már el is húzott mellettünk. Úgy döntöttünk, hogy a biztonság kedvéért az erdõben folytatjuk tovább. Holdfényes éjszaka volt. És megint hangokat hallottam. Lebuktunk, visszatartottuk a lélegzetünket. Hallottuk, ahogy orosz katonák beszélgettek és cigarettáztak. Egyikük felénk dobta a cigarettacsikket. Szerencsére elmentek. Rájöttünk, hogy a vezetõnk vagy egyenesen az orosz táborba küldött minket, vagy disz?lexiás volt. A balra kanyarokat jobbra változtattuk, és tovább mentünk. Éjfél lehetett, amikor rátaláltunk egy útnak kinézõ részre, amely nem volt kikövezve, ám frissen volt szántva. Tanakodtunk, ugyan mit fognak oda vetni december közepén.

Piros-fehér-piros zászlók
Ezután körülbelül további félórán át gyalogoltunk. A jobb oldalunkon vasúti talpfák voltak halomba rakva és mi már olyan kimerültek voltunk és annyira fáztunk, hogy fel akartunk mászni az egyik halomra, hogy megpihenjünk és aludjunk is kicsit. A mamám megitatott egy kis rummal, mert nagyon fáztam. Mindenféle ruhát, kabátokat és szvettereket dobtak rám. A következõ, amire emlékszem, az volt, hogy “sssshhhh” hang ébreszt fel. Kinyitottam a szememet, és láttam azt a fényt felettünk. Elmozdult, majd kialudt. Visszaaludtam, majd egy társunk ébresztett. “Hé, zászlókat találtam, piros-fehér-pirosakat, ez már a határ.” Ez rendben is lett volna, de melyik oldalon vagyunk. Az egyik asszony javasolta, hogy menjünk a zászlókkal párhuzamosan, és majd csak kiderül, hol vagyunk. Jó, mondták a többiek, de így mindkét oldalról lõhetnek ránk. Jobb lenne talán keresztül menni a határon, és szétnézni. Felmentünk hát a dombra. Hajnalodott. Észrevettem egy villanyoszlopot, az “Achtung Hoch Spannung”- Vigyáza, magasfeszültség felirattal, és azt gondoltam, biztos, hogy Ausztriában vagyunk, hisz ez németül van. Pár másodperccel késõbb egy lovaskocsi jött arra. A férfi, aki rajta ült, magyarul szólt hozzánk. “Minden rendben, a jó oldalon vannak, Ausztriában,” – mondta. Kérdezte, hogy honnan jöttünk. A hátunk mögé mutattunk. Nézzenek csak jobban szét – mondta. Már elég világos volt, hogy lássuk, pár száz méterre a helytõl, ahol a talpfákon aludtunk, egy õrház állt. Épp õrségváltás volt. Biztosan meglátták volna magukat – mondta a férfi. Elvitt minket a legközelebbi postahivatalhoz, ahol felveszik a menekülteket. Nemsokára érkezett egy postabusz és felszálltunk rá. Émelyegtem és kihánytam az ételt, amit korábban ettem. A buszsofõr igazán kedves volt hozzám Rögtön megállította a buszt és feltakarította a buszt. Aztán beszaladt egy üzletbe, és vett nekem egy tábla csokoládét. Bár nem éppen erre volt szükségem, amilyen rosszul éreztem magam. De soha nem fogom elfelejteni ezt a kedves gesztust. Aztán egy nagy kastélyban kötöttünk ki, amit ideiglenes táborrá és szállóhellyé alakítottak a magyar menekültek számára. Kis idõ múltán az ott tartózkodó gyerekek távoli barátok lettek, és együtt fedeztük fel ezt a nagy kastélyt Kismartonban, Eisenstadtban.

Egy hétig lehettünk ott, amikor a menekülteket csoportokba sorolták. Különbözõ táborokba küldték a gyerekes, a gyerek nélküli családokat és az egyedülálló embereket. Két évet töltöttünk menekülttáborokban és iskolákban, míg végül megkaptuk a vízumot az amerikai úthoz. Máig emlékszem az öreg, propeller-hajtotta négymotoros DC-6B repülõgépre, amely Münchenbõl az írországi Shannonba szállított minket, aztán Ganderbe Newfoundlandban, majd New Yorkba. A New Yorkba való utunk elég rázós volt. A mamám az ablaknál ült, és mondogatta, hogy nézd csak, Péter, azok a házak úgy néznek ki mint a gyufaskatulyák. 18 órai repülés után érkeztünk az Egyesült Államokba.

Miután biztonságban kijutottunk Magyarországról, tudtam csak meg, hogy igazán volt valaki a padláson, aki lelõtte az orosz tisztet, de senki sem adta fel õt.


Soltész A. Péter
A PAS-COM , Inc cég elnöke, mely nemzetközi ügyfeleknek szolgál tanácsadással telekommunikációs, számítógépes és high tech ügyekben, beleértve a peres ügyekben való tanácsadást. Pályafutása során több high tech és telekommunikációs cégnél töltött be ügyvezetõ igazgatói állást. Villamosmérnöki képesítést szerzett a New Yorki Egyetemen és a New Yorki Városi Egyetemen. Jelenleg a Magyar- Amerikai Koalició titkára és igazgatósági tagja Washingtonban.

Az elsõ dolog amit tudtam anyukám szándékáról az volt, hogy bejelentette hogy a János (mostohaapám) megszökött….egy ismerõse mondta neki, hogy az elsõ este a forradalom után, indult délre, Olaszország felé, Jugoszlávián keresztül. Nem szólt nekünk semmit, nem köszönt, nem hívott, csak fogta magát és beült a teherautójába és ment. Több hír nem volt róla, de az ismerõs a legjobb barátja volt és elhittük. Zavarta hogy János nem szólt a feleségének (anyámnak), azért jött hozzánk, hogy megmondja, ne várjuk hazajönni.

Anyám nem tudott dönteni hogy meneküljünk-e vagy nem….nagymamám öreg volt, én pedig túl fiatal… nagy teher lett volna neki egyedül cibálni minket, és méghozzá mindent ott hagyni amit az életébe összeszedtek. Nagypapám már meghalt pár évvel azelõtt, rákba, és bár jól ellátott minket a háború elõtt (a Budapesti tõzsde titkára volt, nagyon szépen tartott értékes reszvényeket amiknek millió forint értékük volt, egy fillért nem értek amikor a tõzsde megszûnt a háború kezdetén, és minden pénzét elvesztette) már csak egy kis nyugdíja maradt szegénynek, és anyukámnak kellett tartani mindenkit a fizetésébõl. János kezdett segíteni valamit, de hát otthagyott és elment õ is….nem sok maradt. Akkor döntötte Anyu el, hogy a fenébe mindennel….menjünk amíg lehet, mert az oroszok jöhetnek vissza.


ÚTNAK INDULTUNK
Persze nekem nem mondta, hogy mi a szándéka, biztos félt hogy gyerek vagyok, talán kinyitom a nagy szám amikor nem szabadna és elkap az ÁVO minket….vagy ilyesmi. Nem is csodálom, hogy nem bízott egy 9 éves gyerekbe, pedig bízhatott volna, mint meglátni késõbb. Mindenesetre, annyit mondott csak nekem hogy elmegyünk egy kis szabadságra nyaralni valahova, de nem értettem, hogy miért kellett késõ este gyorsan pakolni és indulni, amikor másnap reggel is jó lett volna. Anyu akkor felhívott egy közeli barátját akinek kocsija volt hogy vinne minket ki a pályaudvarra, nem akart taxit fogadni. Kérdeztem hogy miért kell szállítas, a Nyugati egy köpésre volt tõlünk, meg nagymama is tudott volna odasétálni, de nem felelt, és a végén láttam, hogy a Keletire vittek bennünket. Én persze azt hittem hogy akkor kelet felé megyünk……

János családja Gergely-Ugornyába laktak, nem messze az orosz határtól. Biztos lettem hogy szegény anyám meghülyûlt, de bíztam benne mert tudtam hogy muszály! A mai napig nem értem hogy miért mennek a vonatok keletre a Nyugatiból, és nyugatra a Keletibõl, de biztos van erre egy ok

Nem emlékszem meddig tartott az út, arra sem hogy hol szálltunk ki vagy hol voltunk. De tudtam a falu nevét akkor, és a “rokon” nevét is, akit látogattunk. Csak amikor már bent voltunk a “rokon” házába, anyu megsúgta hogy ez az ember fog bennünket elkísérni a határig másnap este.

A következõ nap vacsora után ágyba fektettek rögtön, hogy aludjak mert késõbb fel kell kelnem és nagy erõ fog majd kelleni az útra ami elõttünk áll. Mindenki más is lefeküdt, de én nem voltam álmos, titokba találtam egy könyvet és olvastam egy kicsit. Éjfél felé felkeltettek mindenkit és mondták hogy nagyon melegen öltözzenek fel mert havazik kint és nagyon hideg lesz az éjszaka.


HIDEG ÉJSZAKA
A vezetõ megszámolta hogy mindenki ott van és kivezetett bennünket a falu végére, onnan pedig be az erdõbe. Nagyon sötét volt, csak nagyon kis hold látszódott, ami jó nekünk, közölte a vezetõ. Mindenkinek szólt hogy semmi beszéd ettõl a ponttól tovább, nekem pedig mondta hogy miután anyukám támogatta a nagymamámat és el volt foglalva, maradjak az oldala mellett, nehogy elvesszek. Mi ketten elõrementünk mert nézni akarta hogy milyen az út elõttünk. Az út csak egy kis ösvény volt a fák között, láthatatlan a hótól, de a vezetõ tudta hogy hol van és merre megy, láttam hogy nem elõszõr tette meg ezt az utat. Amikor egyedõl voltunk a többiek elõtt, mondta hogy nagyon hideg lesz majd késõbb, de semmiképpen ne menjek közel a szénakazalokhoz amiket késõbb látni fogunk, mert azokba szoktak a büdös ÁVÓ-sok bújni, és akkor nem csak elkapnak, de mindenkit veszélybe is hozhatok.

Akkor visszamentünk a csoporthoz, hogy lássuk, minden rendben van-e. Az elején nem volt sok baj; de egy óra múlva a csoport kettõbe szakadt, a fiatalabbak egyre elõre az idõssebbektõl, akik kezdtek fáradni. Bár nem havazott már, az egész föld tele volt hóval, ahova csak nézett az ember. Valamennyire világosította a sötétséget.

Én maradtam a vezetõvel, a leg fiatalabb voltam és nem egy fáradó fajta, élveztem a kalandot is. Hátra maradtunk az idõssebbekkel és megtaláltam anyut és nagymamát. Egy darabig velük maradtam és segítettem; nagymamám kezdett nagyon elfáradni de a vezetõ nem engedett pihenni többet mint 5 percet, mert azt mondta (súgva persze) hogy ez volt a legveszélyesebb része az útnak, jártak a határõrök és az ÁVÓ-sok gyakran, kerestek menekülõket mert elkaptak egy csoportot nemrég errefelé, tehát nem lehet pihenni, de a határ csak fél óra már innen, és a másik oldalon majd lehet pihenni és enni, ott vár a Vörös Kereszt és egy korház is, ha kell. Ez mindenkinek új erõt adott és megint nekimentünk frissebben, agyunkban semmi más mint hogy szabadok legyünk.

Megint elkezdett havazni, és lelassult a haladás, legalább is, a második csoportba. Nagymamám már nagyon fáradt volt, szegényke….anyu alig bírta támasztani, én bírtam de túl alacsony voltam De mentünk, csak nagyon lassan. Anyu szólt hogy menjek elõre a vezetõhöz és kérjem meg hogy lassítson le egy kicsit miattunk.

KÜLÖNVÁLTAM A CSOPORTTÓL

Én szaladtam elõre….jót tett futni, olyan borzalmas hideg volt…nemsokára elhagytam az elsõ csoportból a lassúkat, akik mégis gyorsabbak voltak mint a második csoport….de ezek voltak akiket utoljára láttam. Elõttem eltõnt az ösvény a hó miatt….nem láttam lábnyomokat a sötétségbe, bár lehajoltam és kerestem. Gondoltam, jobb ha vissza megyek a többiekhez, a vezetõ majd megtalál, õ ismeri a terepet. De már a saját lábnyomaim is kezdtek eltõnni mögöttem, és rövid idõn belõl nem láttam egy lábnyomot se….se embereket. Megálltam és hallgattam, de csak a szél fújását hallottam, semmi emberi hangot. Akkor tudtam hogy elvesztem.

Nem mondom hogy nem féltem, de összeszedtem magamat. Visszaemlékeztem mindenre amit mondtak az út elõtt…hogy nem szabad beszélni, tehát nem kiabáltam segítségért. De nem tudtam egy helybe megállni mert tudtam hogy megfagyok, hát kezdtem menni abba az irányba ahol gondoltam hogy lehetnek. Az volt a fõ hogy mozogjak és meg ne álljak. Közbe kerestem lábnyomokat a földön, de csak tiszta havat láttam. Nem hallottam hangokat. Tudtam hogy esetleg messzebb megyek el a csoporttól, de megállni nem volt egy lehetõseg.

SZÉNAKAZAL
Járkáltam megállás nélkûl legalább egy pár órát mielõtt megláttam egy szénakazalt. Nagyon kedvem volt oda menni és bebújni, de emlékeztem arra amit mondott a vezetõ, és nehéz szívvel kikerültem jó messzirõl, nehogy meglásson valaki aki benne bújna. Nemsokára rá, láttam egy falusi házat, de sötét volt, semmi fény, nem jött füst a kéménybõl, nem mertem kopogni, esetleg az volt az ÁVÓ õrház. Azt is kikerültem, ugyanolyan fájó szívvel.

Még egy órát haladtam elõre, most már rettenetesen fáradt voltam, mert meg nem álltam egy percre mióta elvesztettem a csoportot. Tudtam, hogy õk már rég elérték a határt, és nagyon szomorú lettem amikor rágondoltam hogy anyám mit gondolhat hogy velem történt. De nem tehettem semmit errõl, csak probálni élve maradni reggelig, és találni egy utat és vissza menni abba a faluba ahonnan kezdtük az utat. Más reményem nem volt.

Nem álltam meg egyszer sem, jártam egész éjszaka hogy melegítsem magamat…ittam havat ha szomjas voltam, étvágyam nem volt….még a vastag kabát se segített a hidegtõl ami szinte hidegebb lett….néha futottam egy kicsit fáradt lábakkal hogy meleget lihegjek. Nem féltettem magamat, de nagyon aggódtam anyukám és nagymamám miatt, reméltem hogy sikeresen elérték a határt.

Óvatosságom leengedtem egy kicsit és csak hagytam hogy a lábaim vigyenek, nézés nélkûl. Emiatt majdnem beleszaladtam egy magas határõr toronyba, amirõl figyelmeztettek az út elõtt. Szerencsére olyan sötét volt, hogy õk is biztos nem láttak engem ahogy én nem láttam a tornyot az utolsó percig.

TORONY ÉS ORSZÁGÚT
De ha torony van, akkor határ is van, mondtam magamnak, és nem lehet messze. Végre megálltam 2 percig pihenni, és új erõvel nekimentem megint, csak azt nem tudtam, hogy milyen irányba kellene mennem.

Kerestem nyomokat hogy merre menjek, de a hó mindent eltakart…hát fogtam egy irányt és arra mentem. Egy fél óra után tudtam, hogy az nem volt jó, de folytattam, csak valahova kijutok. Így jártam még egy órát amig lassan jött a hajnal, és kezdtem látni a világosságba, viszont most a fák között mertem csak járni nehogy meglásson valaki, mert fogalmam nem volt merre jártam.

Úgy egy fél órával a hajnal után, rátaláltam egy országútra, persze semmi jel hogy merre mi és már fogalmam se volt hogy milyen irányba haladok. Elkezdtem menni csak és figyelni jövõ autókra. Legalább egy fél órát mentem mielõtt jött egy kocsi, és integettem de nem állt meg. Na, le van szarvasbõrrel takarva. Nemsokára utána jött egy másik kocsi, de ez megállt. Benéztem óvatosan hogy katona ül-e benne, de csak egy parasztnak kinézõ ember volt. Megkérdezte, hova megyek, és megmondtam a falu nevét. Akkor miért megyek erre, kérdezte az ember, az a másik irányba van. Mondtam hogy eltévedtem és megköszöntem, kezdtem menni visszafelé, de nem engedett, mondta hogy üljek csak be, majd elvisz. Lehet hogy látta mennyire fáztam. Beültem és 20 perc múlva ott voltunk a faluba. Megismertem. A házhoz akart vinni (ahol azt hitte hogy lakom) de nem engedtem, még mindig gyanús voltam hogy talán ÁVO lehet, és a végén elengedett, látta hogy nem árulom el a lakóhelyemet. Amikor eltûnt, lassan visszaemlékeztem, hol volt a vezetõ háza és megtaláltam. Vonakodva kopogtam az ajtón.

ÚJBÓL A FALUBAN
A felesége nyitotta ki az ajtót, és rögtön megismert az elõtti estérõl. Nagyon meg volt lepve, de nem tudta mi történt és ment hívni a férjét, aki most ment ágyba mert nappal aludt és éjszaka vezetett embereket át a határon. Pár perc múlva megjelent a vezetõ, és majdnem elájult amikor meglátott….már feladott minden reményt hogy élve látna. Nem is tudta hogy elvesztem amíg el nem érték a határt, amikor kiderült hogy õ azt hitte én anyukámmal maradtam, anyu pedig azt hitte én a vezetõvel járok, elõl. Amikor látták hogy nem vagyok a csoportba sehol, anyu összeesett, és elvitték a korházba ahol teletöltötték nyugtatóval, annyira oda volt. A vezetõ bár keresett úton visszafelé, tudta hogy reménytelen volt megtalálni engem a sötétségbe.

Rögtön adtak valamit enni miközbe fûtöttek nekem egy meleg fürdõt, és amikor mindennek vége volt, ágyba tettek és engedtek aludni estig. Azon az estén elindultam egy új csoporttal a határ felé, de most alig engedte el a kezemet a vezetõ az egész úton amig el nem értük a határt.

AUSZTRIA ÉS ANYÁM
Az osztrák oldalan a határnak állt egy óriási nagy tábor sátrakkal amit az osztrák állam segítségével a Vörös Kereszt felállított a menekülteknek. Ezrek és ezrek mentek át azon a táboron mert a legtöbb menekültek Ausztriába mentek, az egyetlen nyugati ország, amivel Magyarországnak határa volt. A vezetõ keresett egy magasrangú tisztviselõt és elmondta, hogy mi történt és ki vagyok. Nem tudta még akkor, de az egész tábor hallott rólam és tudták hogy azelott éjszaka egy 9 éves srác elveszett az úton; amikor a tisztviselõ hallotta hogy én vagyok, félbevágta a vezetõ meséjét és azonnal magával vitt egy nagy sátorba ami a korház részébe állt, és elvitt egy ágyhoz ahol láttam anyám fekszik egy rettentõ arckifejezéssel (a sok nyugtató miatt), kiabálva németûl hogy: Ez a fia, kérem? Ez az a gyerekõ Anyám rámnézett, egy óriásit síkított, és akkor láttam életemben elõszõr és utoljára, hogy egybõl elájult. De percek mulva ott volt a nagymamám is, aki józanabb volt valamivel, aki anyukámat támasztgatta a korházban hogy ne adja fel a reményt (anyu már mindent elképzelt, hogy elkapott az ÁVO, kínoztak, meggyilkoltak stb.) és beszélt a tiszttel, mondta hogy igen, én vagyok a hiányzó gyerek, mire a tiszt egy perc alatt intézkedett és ágyba találtam magamat egy óriási meleg vacsorával, képeskönyvvel és, elõszõr életemben, igazi csokoládéval, de annyival hogy alig bírtam vele Majdnem mindenki abban a korházba jött és adott valamit nekem és csókoltak és vigasztalták anyut aki még mindig szenvedett a nyugtatóktól és csak félig volt józan, hogy ne féljen és aggódjon már többet, megjött a fia, egyben, ártatlanúl, és hogy igyon sok vizet mert egy vödörnyi könnyet kisírt magábol az utolsó 24 órán át…….

UTÓSZÓ
Nem itt volt a vége ennek a történetnek. Másnap elhagytuk a tábort (amikor az orvos érezte hogy anyukám kész menni) és Bécsbe mentünk várni amig helyet találtak nekünk egy lágerban Salzburgban, ahol gyûjtötték a menekülteket amig tovább mentek máshova: Kanadába, Amerikába, Angliába, Ausztráliába. Ahogy sétáltunk a város közepén, anyu rámutatott egy olyan póznára, amin a hírek összefoglalóját mutatták. Németûl volt, persze, de mind a ketten beszéltünk tökéletesen németûl. Az volt kiírva nagy betûkkel: “Elveszett 9-éves fiút megtaláltak 24 óra múlva a magyar határon!”

Kiderûlt hogy híres voltam Bécsben, tele voltak az ujságok rólam és hónapokkal utána megtudtuk hogy csináltak egy filmet is errõl a történetrõl. De sose láttam a filmet, mire kijött mi már úton voltunk Bremen-be, Németországba ahol hajóra tettek minket és pár száz mást és indultunk az utolsó utazásunkra ami Ausztráliába végzett.


Sherman Pál
1957 májusában Sydney, Ausztráliába ért, ahol azóta is él. Szolgált az ausztrál hadseregben, majd 1967-tõl 2000-ig a Globus Group cég vám és hajóügynökségi igazgatója volt. Szabadidejét számítástechnikával és bridzsezéssel tölti, sõt Ausztrália 20 legjobb bridzselõi közé tartozik. 1973-ban látogatott elõszõr vissza Magyarországba, és azóta többszõr volt.

Édesanyja is többszõr volt 1988-ban bekövetkezett halála elõtt. Nagymamája sajnos két évvel Ausztráliában érkezésük után húnyt el, de nem mielõtt sikerült másik lányával Évával találkoznia, és Wendy és Christina unokáival.

Bár János mostohaapja is kikerült Ausztráliába, kapcsolatuk megszûnt és eldöntötte Pál, hogy a Sherman nevet veszi fel a befogadó angolszász országában.

GYERMEKKORI EMLÉKEIM
1946 április 11-én születtem Budafokon, így 10 évesen éltem át 1956 eseményeit. Elõtte emlékszem arra, hogy édesanyám festett egy húsvéti tojást egy eredeti magyar címerrel. Nem sarló-kalapáccsal vagy vörös csillaggal, ahogy azt kellett volna. Akkor nekem az iskolában azt kellett mondanom, hogy vörös csillagos tojást kaptam, szóval megtanítottak engem félig-meddig hazudni, mert ha nem hazudtam volna, az anyámat elvitték volna.

A másik emlékem pedig apámról volt. 1950-ben próbált disszidálni, és az osztrák határon a zöld ÁVÓ-sok meglõtték. Miután a korházból kikerült, berakták egy fülkébe, aminek a négy falán jéghideg víz folyt, bokáig érõ vízben állt 72 órán keresztül, étel nélkül, és utána aláírattak vele valami népelleni bûneiért címû dolgott, amiért 3.5 évet kapott börtönben. Szombathelyre került börtönbe akkor és fatelepen dolgozott. A fatelepen úgy intézték a dolgot, hogy nyolcan meg tudjanak szökni. Hazaérkezése után boltunkban bújkált, és egyszer egy hónapban jöttek az ÁVÓ-sok hozzánk. Anyámat és engemet is ütöttek, vertek, hogy hol az apád? Abban az idõben nem tudtam, hogy otthon volt. De késõbb, miután leállamosítottak, és az üzletünk elveszett, az apám hazajött és otthon bújkált. Egyszer felébredtem éjszaka és megláttam. Hiába mondták, hogy álmodtam, én nem hittem el, és bevallották, hogy, igen, itthon van.

Akkor meg kellett nekem tanulni, ha valaki idegennel jöttem haza, akkor a korláton a kulccsal kellett zörgetni, hogy el tudjon bújni az apám. Soha senkinek nem volt szabad mondani, hogy otthon van.

Budafokon laktunk egy tömbházban, és az apám ott próbált napközben dolgozni.Többféle bútort épített közben és megtanult úgy dolgozni, hogy ne zajongjon, kézi szerszámokkal. Késõbb jelentkezett a rendõrségnél, visszakerült a börtönben, és ült három és fél évet, majd 1956 nyarán szabadult.

1956 OKTÓBER
Apám Pesten az ÁVÓ-s laktanyánál harcolt, és késõbb, miután novemberben visszajöttek az oroszok, akkor Budafokon összeszedte a volt srácait, akiket tanított a tornateremben, és a Kamara erdõben harcoltak, amig a Dunapartról lõtték õket ágyuval.

Fiatal gyerek voltam és nem nagyon sokat tudtam csinálni, de egy nap elhatároztam, hogy ha valami ellen akarok tüntetni, az az orosz nyelv amit ötödik osztályban elkezdtek nekem tanítani. Összefirkáltam egy csomó kézzel írott cédulát, amit kitûztem az iskolánk minden ajtajára. Ez volt az én nagy tettem a szabadságharc alatt.

Arra emlékszem, amikor visszajöttek az oroszok tankokkal, éppen elküldött az anyám sorba állni kenyérért a pékhez, és kiléptem a kapunkon. Elkezdett a föld dübörögni a lábam alatt, felnézek és jön egy russzki tank az utcánkon. Teljesen legyökerezedett a lábam és nem tudtam meg se moccani. Szerencsémre volt a russzkiban annyi emberiség, hogy az utca terén ahol elfelé ágazott az utca, a másik irányban haladt tovább, szóval elfordult a mi utcánkból. Ez volt, amikor a legjobban féltem.

Még aztán amikor lõttek a Duna partról át Budafokon keresztûl fent a levegõben lehetett hallani, ahogy sûvítettek az ágyu töltelékek. El kezdtek az emberek beszélni repeszekrõl, amik leválnak ilyenkor a töltényektõl. Attól féltem, hogy esetleg valami olyan megüt engem. Lent pincében is voltunk anyámmal. Az apám közben valahol harcolt, és apámnak muszály volt elmenni Budafokról. Elsõ volt a budafoki listán, ha elkapják, felakasztják. Az osztrák határt már egyszer megpróbálta és nem sikerült, attól félt. Így Jugoszláviá felé ment, arra disszidált, mi meg két-három héttel késõbb anyámmal egy tejes teherautóval a Keleti Pályaudvarról indultunk. Azelõtt a városon keresztül mentünk, amit olyan színbe láttam, hogy minden sarkon egy russzki tank, a Körtéren a villamos sínek a hernyótalpaktól feltépve és az épületek romokba fekve. Ez volt az utolsó, amit láttam a Budai oldalon, a Pesti oldalon pedig a Nemzeti Múzeum fala mellett állt egy russzki tank, amire szintén emlékszem. Akkor már csendesebb volt az utcán a harc.

A soproni tejes teherautósnak köszönhetjük, hogy odajutottunk, és utána egy öreg bácsinak, aki átvitt bennünket a határon. Utolsó emlékem a magyar határon, hogy a 20 centiméteres hóba lenéztem, egy kiszáradt virágot láttam, azt letéptem. A mai napig is a naplómban van. És ahogy visszanéztem hazámra és elhagytam örökre, olyan volt, mintha egy húsz tonnás követ vettek volna le a szívemrõl, annyira éreztem én is a kommunizmusnak a nyomását, azt a nehézséget, amit családomnak és nekem okozott.

Sajnos azóta nem tudtam visszajutni Magyarországra.

Március 28-án érkeztünk Amerikába, Camp Kilmer-be, és ott voltunk vagy két hétig. Ott lettem 11 éves, és onnan vonattal jöttünk Clevelandba. A vonat út érdekes volt, néztük, hogy mennyi vad hely van még Amerikában, ahol nem volt semmi építkezés meg miegymás.

VIETNÁM
Apám, anyám elválltak egymástól, így apa nélkûl nõttem fel. Nehéz anyagi helyzetben voltunk, anyám nagyon nehéz életet vállalt magára. Valami fegyelmet is akartam magam részére, mert nagyon elvadultam kamasz korban.Ezért beálltam a katonaságba. Nem soroltak, hanem jelentkeztem a Tengerész Gyalogosokhoz (Marine Corps). Amig átmentem az ujjonctáboron, találkoztam egy clevelandi cserkésztestvéremmel, Dezsõ Jóskával, egy ezredben szolgáltunk, követtük egymást Kaliforniába, Camp Pendletonbe.

Májusban elhatározták, hogy küldik alakulatunkat Vietnámba. A Csendes Óceánon keltünk át hajóval. Ott ketten magyar gyerekek beszélgettünk a hajón, hogy most van az alkalmunk, hogy vissza adjuk azt a pofont, amit adtak a kommunisták nekünk 56-ban. Annak ellenére, hogy nem közvetlen a szovjet kommunizmus ellen harcoltunk, de a kommunizmus ellen volt, és ezért nem bántuk, hogy megyünk Vietnámba. 13 hónapot voltam ott, 1965-1966. Utána Quantico-n voltam a lõteren, ahol a tengerészgyalogosok összes tisztjeit, és az FBI és a Secret Service-nek tanítottam, hogy kell lõni puskával. Ezután vissza jöttem Clevelandbe.

1956 JELENTÕSÉGE
Nekem személyesen alkalmot adott egy új életre. A világtörténelem részére pedig hogy ez a kicsi nép, mi kényszerítette a magyar népet arra, hogy fellázadjon egy ilyen hatalmas Szovjetúnió ellen, akik minden fegyverrel fel voltak szerelkezve? Mi örültünk, ha volt egy 22-es puskánk vagy egy légpuskánk, ezeknek meg tankjaik voltak, és mégis a magyar nép fellázadt ellenük. Elegünk volt abból, amit ezek mûveltek velünk, és a többi országokban, akik a Vasfüggöny mögött éltek, es ez a szabadságharc volt az elsõ, ami adott a Szovjetúniónak egy akkora pofont, hogy a páncélja is megtöredezett, mert ezt a forradalmat vagy szabadságharcot nem csak egy lázadó banda csinálta, hanem azok, akiket a a kommunisták maguknak hívnak, ezek a melósok, ezek a munkások Csepelrõl, ezek harcoltak ellenük. Mikor a világnak a többi része, ahol addig csak terjedt a kommunizmus, Olaszország, Franciaország, ott megállította az összes kommunista mozgalmaknak a terjedését ez a szabadságharc. És késõbb ez okozta, hogy amikor Magyarország kinyitotta a határokat 1989-ben, akkor a berlini falat is leszedtük ezzel, hogy a kelet németek mirajtunk keresztül tudtak disszidálni a nyugat felé.

Életem nagy részét Clevelandben töltöttem. Az köszönhetõ az itteni magyarságnak és az egész emigrációs magyarságnak, hogy ezt a dátumot belevésték az agyunkba 50 éven keresztül, azaz 35 éven keresztül, amig otthon elkönyvelték ezt a dátumot, mi ünnepeltük itt Clevelandba és máshol az emigrációban. Így tartottuk meg ezt a dátumot egy magyar ünnepnek, és azt hiszem ezen a dátumon kiáltották ki a a köztársaságot 1989-ben, október 23-at használták erre az alkalomra. Mostmár duplán bele van vésve a magyar történelembe ez a dátum.

Köszönöm Magyarországnak, hogy életet adott nekem, köszönöm az új hazámnak, hogy megélhetést és új életet biztosított részemre. Mostmár mint amerikai állampolgár vagyok itt, és ebben az országban van az életem és ez vagyok, de a szívem magyar, és az mindig is az marad.

Rátoni Nagy Tamás
Barátai Döme néven szólítják. Tíz éves korában élte át az októberi eseményeket, majd édesanyjával szökött nyugatra. Szolgált az amerikai hadseregben, harcolt Vietnámban, majd visszatért Clevelandbe és képkeretezéssel, mûszaki rajzolással foglalkozott. Sokat cserkészkedik és vezetõ egyénisége a clevelandi 14. Görgey Arthur cserkészcsapatnak, ezenkívûl még most is önkéntesen tanít hétfõ esténként a clevelandi magyar iskolában. Jelenleg az építkezési iparban dolgozik.

Úgy kezdõdött mint a többi közönséges hétköznap. Kedden hûvös õszi reggelre ébredtünk a Budapest VIII. kerületben, amikor iskolába indultam a Práter utcába, ami a Corvin mozi mellett volt. Az Ûllõi úton laktunk a Kálvin Tér irányában. Sejtelmem sem volt, hogy miként fog végzõdni ez a nap.

A megelõzõ napokban, iskolatársaim és tanáraim szokatlan módon beszélgettek az alakuló helyzeti témákról, szabad kifejezésekkel beszéltek a Szovjet megszálló csapatok kivonásáról, szabad választásokról, sajtószabadságról, ami nem régen komoly következményekkel járult volna. Már majdnem 13 éves voltam, de engem félelem keringetett amikor ilyeneket hallottam. Nekem még friss volt az
emlélkezetemben a rendszer sújtása. Csak három évvel megelõzõleg apámat agyonverték a zalaegerszegi Állam Védelmi Hatóság emberei, ott helyben meghalt, és még máig sem tudom hol van eltemetve. És ezt csak azért, mert csendõr volt a Világháboru elõtt és annak leforgása alatt. Ugyancsak 1954-55-ben, amikor anyai nagyszüleimnél laktam, elvették a házunkat amit egy életen át tudtak összegyûjteni.
Ezt is csak azért mert nagyapám is csendõr volt, habár már nyugdijas, de nyugdij nélkül, mert azt is elvették.

Gesztenye püré
Iskola után körûlbelûl két óra tájban édesanyám leküldött a cukrászdába a Múzeum Körútra, gesztenye püréért, ami elég ritkaság volt. Amikor kiléptem a ház kapuján, nagy meglepetés ért. Végelláthatatlan tömeg, az Üllõi út közepén, a forgalmat teljesen leállitva, tüntetõ felvonulásban a Kálvin tér irányába haladt a József kõrút felöl. Hirtelen azt gondoltam, hogy valami nagy ünnepély lehet, vagy szokásos párt öndicséreti
kommunista felvonás ami engem nem érdekelt. Azonban, hátulról a tömegbõl egy nagy zöld koszorúval szaladt két vagy három tüntetõ, elõre a sor elejére, és békés, egyelõ lépésben folyt tovább a felvonulás.

Teljesen felizgultam a jelenet láttára, méginkább mert nem hallottam a szokásos élmunkás sztahanovista eredményekrõl dicséret szózatokat vagy hasonló párt propaganda témákról. Többnyire fiatalok voltak, de idõsebb munkások, tisztviselõk és egyéb rengeteg vegyes évkorú résztvevõ is menetelt velük. Én is mentem velûk a Kálvin térig, ahol más irányból is tódult a tömeg és a számuk csak növekedett. Helyenként
a téren fiatal szónokok felkapaszkodva villanyoszlopokra, hangos szóval hirdették, hogy a Bem József emlékmûhöz irányul a felvonulás, hogy kinyilvánitsák szolidaritásukat és egyetértésüket a lengyel egyetemi ifjusággal és munkássággal, akiket nem régen csendesítettek le a karhatalmak. Ebbõl kifolyólag, nekik is volt kérelmük, és ezeket
hangosan szónokolni kezdték emelvényekrõl és oszlopokról, és kinyomtatott röpcédulákat osztogattak a téren. Valahonnan a tömegbõl elõkerült néhány nemzeti szin zászló, a rendszer cimerével, de rövidesen ki metszették a cimereket és a tömeg büszkén lobogtatta a lyukas zászlókat.

Ahogy a tüntetõk újból megindultak a belváros felé, rájöttem, hogy a cukrászdából és gesztenye pürébõl nem lesz semmi, mert majdnem minden üzlet és hivatal zárva volt, mert az alkalmazottak mind az utcákon voltak. Édesanyám is már biztosan sokallta, hogy hol járok ilyen sokáig, és jónak láttam haza igyekezni. Elmeséltem részletesen mi történik kint az utcákon, anyám alig tudta elhinni, hogy ez lehetséges anélkül hogy
a rendõrség és az ÁVH közbelépne. Aztán neki indított a leckének, mert tüntetés ide, tüntetés oda, holnap iskola, és a leckének el kell készülni.

Hallgatva a rádiót
Persze a leckére nem tudtam a figyelmemet õsszpontosítani, csak a délutáni események jártak a fejemben. Ahogy ezeken elgondolkoztam, az emlékezetem felidézte a közelmultból a sok külföldi rövidhullámú tiltott radió közvetítést, amit mindenki csak zárt ablakok mögött a rádió mellé kuporogva hallgatott éveken keresztül. Akit ismertem a hallgatók közül, õszinte valóságnak fogadta a nyugati adást. Az én kedvencem a cserkész program volt mert akkor még a hetedik elemibe jártam,
és persze ott cserkészet nem volt. Emellett azért a politikai témák is nagyon érdekeltek. Még ma is fülembe cseng a rádió biztatása: …ne tûrjétek a zsarnok kommunista elnyomást,…szálljatok szembe az elnyomókkal … ha az elsõ lépést megteszitek, ott leszünk segiteni…stb.

Ahogy a házbeli lakók, albérlõk és többi szomszédok estefelé kezdtek hazatérni munkából különbözõ késésekkel, újabb és újabb fejleményeket újságoltak. Már a rádiót bekapcsoltuk, de a közvetítés nem egyezett a szomszédok hireivel. A rádió ellenforradalmárokról, suhancokról és rendszerbontókról beszélt, de mi tudtuk, hogy ez egész más, most a nép egyhangon a rendszer ellen szól. A rádió utasitásokat adott, hogy mindenki térjen haza az utcákról, tartózkodjon a házon belül.

Ezen az elsõ estén, sötétedés után az erkélyen durranásokat hallottam. Nem voltam biztos, de gondoltam, hogy fegyver ropogás is lehet. Rendõrség? ÁVH? Az éjszaka folyamán mindig szaporábbnak hallatszottak a durranások. Akkor azt még nem tudtam, hogy azok az elsõ hangok, valószinû, hogy a Rádiótól hallatszottak hozzánk, ami csak pár utca távolságra volt tõlünk, a Múzeum melleti utcában.

Másnap reggel
Huszonnegyedikén reggel már harckocsi dübörgés, sürü fegyver dörgés és robbanás hangzott a ház elõtt és a környéken, semmiképpen nem lehetett az utcára kimenni az Üllõi úton. Na, gondoltam, iskola nem lesz, aminek minden gyerek örül, habár a leckém félig-meddig készen volt. Mindenek felett valami olyan ismeretlen izgalom fogott rajtam erõt amilyet azelõtt még nem éreztem. Letséges ez? A nép szembeszállt a rendszerrel? Fegyvert fogtak?

A legbátrabb szomszédok idõnként ki és be surrantak, új hirt hoztak ami rögtön elterjedt a lakók között. Kint, szerte a városban rettenetes forradalom van. Rengeteg a halott, a Rádiónál tegnap este a tömegbe lõttek meg a Parlament elõtt is. A honvédség és más karhatalmak ki voltak vezényelve, de akkor azt még nem tudtuk, csak késõbb, hogy az orosz alakulatok is ki voltak rendelve. A rádió folyamatosan felszólította a
lázadókat, hogy tegyék le a fegyvert és amnesztiát kapnak. A lakósságot pedig biztatta a kormány, hogy a karhatalmak már majdnem helyreállították a rendet, de senki ne menjen az utcára. Idõnként a Himnuszt közvetitették. Napokig ezt hallottam. A napok egybe olvadtak. Emlékezetembe vésõdött az állandó fegyver dörgés, gépfegyver
sorozatok szaggatott ropogása, ahogy golyók fütyülve hasitották a levegõt a házunk körül. Gyakran hallottuk a tankokat a ház elõtt ahogy nagy robajjal dübörögtek tovább, olykor megálltak, és eget-földet rengetõ dördüléssekkel löttek valami célpontot.

Édesanyám a lelkemre kötötte, hogy az utcára ne tegyem a lábam, mert ha agyonlõnek, úgy elver hogy megemlegetem. Nem kellet engem nagyon ijeszteni, volt mitöl félni anélkül is. De a kiváncsiság is egy nagyon erõs valami, és idõnként lemerészkedtem a kapuhoz hogy lássam „mi a dörgés”. Kidugtam a fejem,
kikukucskáltam hogy jobban lássam ahogy jöttek a tankok a Kálvin Tér felöl, amikor a házunkat elkerülték egy pillanatra, megálltak, egy-egy lövést leadtak a Kõrút irányába, de abban a percben láttam ahogy hullott rájuk a rengeteg füst csóvát húzó tüzes esõ a házak felsõ ablakaiból. Utána eressz neki rákapcsoltak és amelyik tudott rögtön
elpucolt a mellék utcába, másikak elõre iramodtak és eltüntek a szemem elöl a füstös, ködös homályba. Máskor fegyveres civil ruhás harcosok mentek el a kapu elõtt, hangosan tervezték a következõ tank elleni támadásukat.

Vidékrõl krumpli és káposzta
Már harmadnapra erõsen kezdett fogyni az élelmiszerünk, mert csak annyit szoktunk vásárolni ami el is fogyott, mert a hûtõszekrényt csak hirbõl ismertük. Most nagyon be kellett osztani, mert nem tudtuk meddig kell kibirni új koszt nélkül. A negyedik nap körül valamelyik lakó újságolta, hogy itt a közvetlen mellék utcában vidékrõl érkezett
teherautóról élelmiszert osztanak a lakósoknak. Nekem sem kellett több, mivel fegyver dörgést csak távolabbról lehetett hallani, le szaladtam az utcára egy kis szatyorral, és ott találtam a TE-FU autót amirõl én is boldogan vihettem egy kis káposztát vagy
krumplit, már nem emlékszem pontosan hogy mit, de akármi volt, nagyon örültünk neki. Semmi tolakodásnak vagy veszekedésnek látszata sem volt. Mindenki udvariasan megköszönte amit kapott. A vidéki paraszt munkások jószivüen osztották, és nem fogadtak el pénzt. Ilyenre még nem láttam példát.

Nyugatról igéretek
Az egyik albérlõ szomszéd egy ezredes volt a világháburú elõtti rendszerben. Õ hangoztatta legjobban a szomszédok között, hogy rövidesen vége lesz a fegyveres összetûzéseknek, mert már ide kell hogy érkezzenek a nyugati hadsereg csapatai, mert ugy-e mindenki hallotta a nyugati rádiók közvetítését, hogy õk itt lesznek, csak
kezdjük el. A nyugatiak nem olyanok mint a Kommunisták, õk nem hazudnak, bizhatunk bennük, nyugodtak lehetünk, rövidesen meg látjuk õket. Az nevetséges lenne, hogy a Szovjet Unióval a kis Magyarország eredményesen szembe szálljon, és azt nem is várhatja senki hogy ilyen hatalmas túlerõvel szemben fellépjen ilyen kis ország,
az öngyilkosság lenne. A Szovjet Unió nem tûrné, hogy bármelyik úgynevezett Szovjet csatlós ország ugráljon, lázadozzon, és elválás érdekében fegyvert fogjon ellene. Jól ismerte mindenki a Szovjet módszereket, hisz csak kicsit több mint tiz éve a Világháboruban és azután többször is volt elég alkalmuk ezeket megízlelteni
a magyarokkal. Ilyen szembeszállás csakis valamilyen külföldi segitséggel lett volna elképzelhetõ. Igérték is. De errõl most már nem beszél hangosan senki. Azt mondják nem illik ilyen vádakat emliteni egy befogadó országgal szemben akinek a kenyerét esszük. Azt mondják úgy sem változtat a multon, akármennyire is szóvá tesszük.
Hogy nem jött segitség azt még megérteném, de akkor miért igérték nem csak a forradalom elõtt, de a harcok allatt is úszitották a felkelõket hogy csak egy vagy két napig tartsanak ki, és ott lesz a segitség. Hogy a rádió nem képviselte a kormányt amirõl beszélt, ugyanaz a kormány tartotta fenn anyagilag azokat a rádiókat. Akkor
azt még nem tudtam, és biztosan senki sem tudta, hogy azokban a nehéz napokban az amerikai kormány hivatalosan közölte Moszkvával, hogy Amerikának nincs szándéka beavatkozni a magyar ügybe, Amerika nem tekinti a Moszkva ellen lázadó országokat barátjának. Lehetséges-e, hogy ezért fordultak vissza túlerõvel sokszorosítva
a Magyarországról kivonuló Szovjet csapatok? Az utolsó elhulló szabadságharcos eldobta-e volna az életét tudatában annak, hogy a kitartásra való nyugati uszitás segitséget igérve csak hazugság? Most errõl nagy csend van. Megint nekünk kell szégyenkezni ha ezt szóvá tesszük?

Harc maradványai
Már úgy október 28-29-e lehetett, amikor nem hallottunk sûrü fegyver dörgést, lementünk az utcára édesanyámmal. Elindultunk a Nagy Kõrút felé. Az Üllõi út és a Kõrút keresztezõdés környékén minden irányban olyan pusztulás maradványa tárult elénk, amilyet én nem vagyok képes írásban levázolni. A tankok és külömbözõ harckocsik, páncélautók maradványai, kilõtt és kiégett végtelen sorai szomorú,
de diadalmas harcokra utalt. A hullák egy része még nem volt elszállitva, némelyik valószinü orosz katona, feketévé és összezsugorodva feküdt a megsemmisített páncélosok alatt, az összezsugorodott fej mellett aránytalanul nagy vas sisakkal. Lõszerek és elhasznált hüvelyek ezrivel hevertek a vórosban. Hatalmas ötemeletes épületek sorai a tetõtõl a földig lerombolva. Nem egy helyen, hanem szerte
a városban, amerre csak mentünk. Helyenként fehér mészporral lehintett hullák hevertek a járdán vagy az úttesten, nemelyik katonai egyenruhában, többen civilben. Egy tönkre lõtt villamosban mésszel és virággal lehintett szerencsétlen utas teste feküdt keresztben, amin át kellett lépnünk mert annyi kiváncsiskodó jütt mögöttünk, hogy vissza nem lehetett menni. Egy két nap jártuk a várost, nem tudunk hinni
a szemünknek, hogy igy le lehet rombolni egy gyönyörû várost. Egyik nap a Köztársaság Téren néztünk szét, amikor kiabálásra figyeltem fel, hogy találtak bujkáló ÁVO-sokat, egypár lövést is lehetett hallani, és valakik azt kiabálták hogy huzódjunk le, nehogy golyót kapjunk. Mi azonban jobbnak láttuk messze eltávolodi a Köztársaság Térrõl, nehogy valami kereszttûzbe keveredjünk.

Egy fal mellett, õrizetlen ládába a járókelõk pénzt dobáltak a rászorultak részére, senki nem kérdezte kié lesz, és senki nem vett ki belõle semmit. Egy helyen lécekbõl összetákolt embernagyságu vázra ráhúztak egy orosz egyenruhát, feldíszítve kulacssal, csajkával és egy darab sötét barna, majdnem fekete kenyérrel a csajkában ami nálunk szokatlan példány volt. Szovjet katona hiréhez hûen, a szokásos lopott karórák sorban fel voltak füzve a karjára, észre vettem, hogy volt köztük ami még müködött. A gyülölt
vörös csillagoknak és sarló-kalapács cimereknek mindehol csak a helyét láttam, le voltak tépve az épületekrõl. Falakon mindenfelé a nagy betükkel „Ruszki Haza”, „Hol vagy Gerõ, most bujj elõ” és hasonló feliratok voltak festve. Mindenhol ujjongó hangulat lángolt az utcákra tóduló arcokról. A szabadság reménye sugárzott róluk, mert látszólag a zsarló rendszer meg volt törve. A hir szerint az orosz csapatok megkezdték a kivonulást.

A napok már egybeolvadtak, nem tudom biztosan, de egy-két nap mulva este valaki kopog a lakásunk ajtaján, nagyapám volt. Somogy megyébõl jött uttalan utakon, teherautokon, traktorokon, motorkerékpáron, ahogy csak tudott, mert a normális közlekedés nem volt üzemben amerre ö jött. Nagyon megörült hogy épségben talált bennünket, és rögtön kijelentette, hogy ennek még nincs vége, szedjük össze ami
a legfontosabb, és induljunk vissza Segesdre. Másnap indulás elõtt mégegyszer nyakunkba vettük a várost, és végignéztünk amit csak látni lehetett, és neki indultunk Somogy megye irányába, Móricz Zsigmond körtértõl kezdve teherautókra felugrálva, utaztunk amivel csak tudtunk.

Utazás vidékre
Már késõ éjjel volt amikor közeledtünk Székesfehérvárhoz, amikor a teherautó sor ami vitt bennünket megállt. Végül kiderült, hogy orosz páncélos alakulat vonul Budapest irányába, és azoknak kellett utat adni, és rájuk várni. Amikor szabad lett az út, tovább folytattuk a közlekedés váltásokat, sikerült eljuti Marcaliig, de itt más megoldás nem volt, traktorbérlésért telefonáltunk Segesdre hogy jöjjenek értünk utánpótló kocsival.

A régebbi idõkben Segesden jártam iskolába, és amikor megláttak a régi osztálytársaim, körülfogtak hogy közventlen hirt halljanak mi történt Pesten. Nagy hevesen elmeséltem, de nem hagytam annyiban, fellázitottam az egész iskolát, és zászlókkal végig vonultunk a falun, és kézzel irt röpcédulákat osztogattunk mint amit Pesten láttam. A felvonulás a tanácsházán végzõdött, amit nagyobb helyeken
városháznak hivtak, és hangoztatni akartuk a követelményeket úgy ahogy Pesten hallotam. A rendõrök csititottak bennünket, de mi nem hagytuk, mire a hir elterjedt a falu végére már úgy ért, hogy a rendõrök szedik össze a gyerekeket, és átadják õket orosz fogságba. Jöttek is szaporán a rémült szülõk, némelyik kezében még ott maradt a füldmûvelési szerszám, hogy az õ gyerekéhez ne nyuljon senki, és szépen kézenragadva haza ráncigálta ki-ki a saját gyerekét.

Nem sokkal ezután hirt kaptunk, hogy Budapesten november 4.én megint felújultak a harcok újabb Szovjet csapatok ellen, és nem nagyon jól néz ki a helyzet. Tanácskozni kezdtünk mi lenne a legjobb a bizonytalan jövõt tekintve. Két hónapig töprengtünk, de Karácsony után nagy szomoruan úgy döntöttünk, hogy nyugatra kell menni. A terv úgy alakult, hogy nagyanyám, anyám és én kimenekülünk, Nagyapám hátramarad,
idõvel átiratja az ingatlan és többi vagyont az egyik unokaöcssére, és a korára tekintve az állam el fogja engedni mivel már ebben a korban csak terhére van az államnak.

Tiltott határátlépés
Nagyapám egy kapcsolatot derített ki egy határmenti emberrel aki elvállalta, hogy átirányít bennünket az osztrák határon, mert egyedül már nem volt tanácsos, mert a határõrség visszaállította a határ környéki ellenõrzést. Január 12-én este nem szóltunk senkinek és hárman indultunk vonattal Zalaegerszegi vasutállomásig, ahol tervszerint nagyapámmal és az irányitó emberrel fogunk találkozni valamikor hajnalban.
De a határõrök kiszúrtak bennünket, és abban a percben amikor nagyapám a férfivel bejött a váróterembe, a fegyveresek körülvettek, közölték velünk hogy tiltott határátlépéssel gyanusítanak, felparancsoltak bennünket egy teherautóra, és az
ÁVH-Rendõrség közponba szállitottak, valószinü ugyanabba az épületbe ahol apám holtteste nyoma eltünt több mint három évvel azelõtt. Elválaszottak bennünket a két férfitõl, és vallatás után azzal bocsátottak el, hogy többször ne találkozzunk.
Ebben tökéletesen egyet értettünk. Kint elváltunk Nagyapámtól, nem tudva hogy valaha is látni fogjuk egymást, mi pedig négyen egy taxival az idegen ember kalauz falujába indultunk, hogy bevárjuk az éjjelt.

13-án alkonyat után nekivágtunk a kertek alatt a mezõknek, erdõknek, hegyen, völgyön keresztül, sötét éjjel, kerülve lakott vidékeket. Egyszer a kalauzunknak valami ismerõse beengedett a házába, hogy egy-két órát aludjunk, aztán megint 14-én hajnal elõtt mentünk tovább, hóviharban szántóföldeken keresztül. Amikor láttunk valakit aki úgy nézett ki, hogy járõr lehet, akkor meghúztuk magunkat a bokrok alatt. Már a határ
közelében több menekülõvel is találkoztunk, és némelyik aki megtudta, hogy már mióta járjuk az erdõt-mezõt majdnem pihenés nélkül, nem ajánlották, hogy neki vágjunk a határnak, mert az még mindig hosszú és nehéz túra, nem valószinü hogy életben maradunk. Mi nem tágitottunk. Ha már idáig eljutottunk akkor már ha törik ha szakad, nem hátrálunk. Sötétedés után utolsó erõfeszitésünkkel nekiindultunk a végsõ
szakasznak. Egy kis árok mellett az ösvényen egy kis magyar és osztrák zászló jelezte a határt. Egy pillanatra könnyes szemmel visszanéztem, és egy sóhajjal folytattam a végsõ menekülést ezen a kemény, hideg, havas januári éjszakán, és holtfáradtan 15-én reggel megérkeztünk a szabad földre, egy kis osztrák faluba.


Ország Tibor
1956-ban a Corvinköz melletti Práter utcai iskolába járt. Csendõr család leszármazottja. 1957-ben 13 éves korában jött Magyarországról Cleveland környékére. A 60-as években GE-ben kutató és fejleszõ laboratóriumi munkát végzett. A 70-es években sport ejtõernyõs iskolát alapított és irányított. A 80-as években a US Space Shuttle ûrhajóprogramon dolgozott mint beszállitó
minõségbiztosítási rendszer szervezõ. A 90-es évek óta ipari management tanácsadó. Felesége amerikai, lányai irnak, olvasnak magyarul.

Megjegyzés: Ez az írás a honlapon található online kérdõív kitöltésének alapján született. A kérdõív javasolt kérdésekbõl áll, melyeket a kitöltõ, vagy családtagjai válaszolhatnak meg. Ezek segítségével saját történelmi feljegyzést lehet létrehozni 1956-ról, s megvitatni annak hatásait az ötvenhatosok, illetve családjaik életére.

Hol élt Ön a forradalom alatt 1956-ban?
Debrecen, Beloiannisz u.

Hogyan vált Ön a forradalom résztvevõjévé?
Hallottam gyerekként a Petõfi téren, a Motoros Globusznál, hogy pesti gyerekek mentek az õket hívogató orosz páncélos katonák közelébe, majd elõrántották a pisztolyukat, és lelövöldözték a ruszkikat.

Milyen szerepet játszott Ön a forradalomban?
Gyerekként csak láttam és éreztem az õszi tavasz csodálatos, szikrázó melegét, a kollektív örömöt, felszabadultságot, a forradalom korlátlan és határt nem ismerõ szabadságérzetét.

Hogyan vettek részt családtagjai az eseményekben?
Szüleim csak csendben örültek, s engem õriztek, pesti unokafivéreim a fegyveres felkelésben is részt vettek.

Volt-e olyan helyszín, ahol Önnek különleges szerepe volt a forradalom alatt?
Igen. A debreceni Beloiannisz utca, ahol “tûz” alá vettem az ott álló ruszki tankot.

Melyek a legélénkebben élõ emlékei a forradalomról?
Lakásunkról a Bíróság elõtt álló tankra láttunk, és egy puskacsõ vastagságú csövet kidugva at erkélyrácson tüzeltem rájuk, amíg be nem rángattak aggódó szüleim. Még leheltem is, ami pára gomolygás folytán imitálhatta a lövések füstjét… Hallottam a lövöldözést, láttam a padlásról az égõ posta füstjét. Amikor a lövöldözés elkezdõdött, hajnalban szüleim, akik Budapest ostromát átélték, felköltöttek, több réteg ruhába (több nadrág, több ing, pulóver, zokni), kabát, sapka, öltöztettek, fontosabb dolgokat összecsomagolták bõröndökbe, táskákba, a kádat vízzel teletöltötték, hogyha szétbombázzák a vízvezetékeket, gyertyákat csomagoltak, stb. és készültünk le a pincébe, amire végül is nem került sor, mert a közeli nagyállomást mégsem bombázták…

Kik azok a legemlékezetesebb személyiségek, akikkel Ön találkozott, vagy akikrõl hallott a forradalom idején?
Nincs ilyen.

A hõsiesség és/vagy bátorság milyen példáival találkozott a forradalom ideje alatt?
Nem volt hozzá szerencsém.

Hogyan határozná meg “1956 szellemiségét”?
Mint korábban leírtam, a hirtelen kivirágzó csodálatos õszi tavasz részegítõ, valamennyiünket eggyé kovácsoló felszabadító szabadságmámor katartikus élményeként.

Milyen hatással volt az Ön életére a forradalom?


Soha el nem múló, olthatatlan szabadságvágy, az elnyomók gyûlölete, melyet gyermekeimnek is igyekeztem átadni. Egyébként indexen voltam az általános iskola 4. osztályában, és nem mehettem az elit Kossuth iskolába ötödiktõl. Így egyetemre is csak sokkal késõbb, munka mellett juthattam. Persze itt nem az ’56-os “ellenállásom”, hanem szüleim értelmiségi volta játszott szerepet.

Az 1956-os forradalom mely üzenetét tanítaná, vagy adná tovább a jövõ generációinak?
Azt, hogy a Nemzet , a Nemzeti Ország, Magyarország mindenek felett!! A Nemzet szolgálata mindennél elõrevalóbb, s csak a Nemzeti Magyarország egészséges fejlõdése biztosíthatja nekünk, gyermekeinknek, unokáinknak a biztonságos jövõt, mely a szellem szabad fejlõdésén alapul.

Mi is történt valójában és mikor? Annyira szokatlan volt minden, egymást követték az események, összefolytak a napok. Fél évszázad elteltével az ember elfelejt egy csomó dolgot, más idõpontra datálja a megtörténteket. Néhány emlék kitörölhetetlenül bennem él tovább ötvenhattal kapcsolatban.

Megszûnik az alkotmánytan!
Négy év után a szülõvárosomba, Pécsre kerültem vissza Faddról, az ottani gyermekotthonból, és a Mátyás király utcai általános iskola fiúosztályában voltam nyolcadikos. Ha nem is azonnal, de befogadott az összeszokott csapat. A város proli negyedében, a Felsõbalokány utcában laktunk, özvegy, pedagógus édesanyámmal hárman testvérek (Imre, Feri és én), a legidõsebb Jóska bátyám akkor már Budapesten járt fõiskolára. Életszínvonal terén annyira mélyen álltunk, hogy még csak rádiónk sem volt, két udvari szomszéd kihangosított néprádióján hallgattuk az aranycsapat focimeccseinek közvetítését, aztán az ötvenhatos híradásokat és a Szabad Európa Rádiót.

Egy valami miatt nagyon örültem a forradalom kitörésének: megszûnt a suliban az alkotmánytan tantárgy. Az öreg, túlságosan is szigorú tanárunk e tárgyból igencsak szívatta az osztályunkat, és már engem is megfenyegetett, hogy rövidesen én fogok felelni, hát úgy készüljek. Féltem. Aztán amikor kiderült, hogy megszûnt az alkotmánytan, örömömben a tankönyv kitépdesett lapjait használtam alágyújtósnak. Szó mi szó, remekül égtek.

„Harcolj ha kell, ha jõ az ellen”
Tizenhárom és fél éves voltam, kiskamaszként sok minden nagyon tetszett a hirtelen ránk szabadult események kapcsán. A hangulat, az emberek jókedve, ahogy a kivágott címer helyén lyukas nemzeti színû zászlókat lobogtatva vonultak fegyelmezetten a Kossuth térrõl a Széchenyi térre. A Színház téren a Helyõrségi Klub homlokzatáról leverték a Rákosi-címert, a gipszdarabok szanaszét hevertek az aszfalton és a villamossínek között. Valami belsõ sugallatra felkaptam egy jókora darabot, azzal krétaként Kossuth-címert rajzoltam az úttestre, és alá-fölé írtam: „Harcolj ha kell, ha jõ az ellen”. Azóta sem tudok rájönni, hogy e két sort valakitõl idéztem-e, netán magam találtam ki. Ezt a rajzot még a Sallai utcában is megismételtem, valamint a Király utcában a Búza térnél, tehát hazafelé tartva. A mi utcánk és a Farkas István utca sarkán lévõ sarokházat épp körbeállványozták, de ez kedvenc boltosunkat, Schwartz bácsit nem zavarta, amíg még volt áruja, örömmel szolgált ki mindenkit. Nagy élmény volt, amikor többször is megjelent a város felett egy kisebb repülõgép és röplapokat, újságokat szórt. Az állványzat és a tetõ tele volt velük, csak fel kellett értük másznom. Mindegyikbõl összeszedtem amennyit csak tudtam és osztogattam az utcabelieknek. Eltelt azóta fél évszázad, de máig sem tudok a nagy titok nyitjára rájönni: hogy a fészkes csodába lehettem akkora életmûvész. Hogyan állhattam egyszerre, szinte egy idõben több bolt elõtt is sorba, egyikben kenyeret, a másikban mondjuk sót, a harmadikban lisztet, a negyedikben cigarettát lehetett éppen kapni. A fél város sorban állt velem együtt akkortájt a boltok elõtt.

Nem éppen kellemes emlékek is eszembe jutnak: a Király utca végénél egy boltíves kapun lévõ friss lyukban mindig virított egy oda bedugott piros rózsa. Mesélték, hogy valakit a kaput átlõve öltek meg. Hogy kit, kik és miért? Nem tudtuk meg. Emlékszem még a szovjet tankokra a Széchenyi téren, meg a Tettyén néhány szétlõttre, a Mecseken a szabadságharcosok nem tétlenkedtek. Feri bátyám is közéjük tartozott. Már november eleje lehetett, amikor elõttem, a Király utca úttestjén keresztbe egyvonalban vonultak a járõrök (karhatalmista, rendõr, talán munkásõr is és szovjet katonák), én meg hirtelen ötlettõl vezérelve utánuk kiabáltam: „Ruszkik haza!” Megálltak, ketten visszaindultak felém, rám szegezték fegyverüket, oroszul mondtak is valamit, s látva, hogy ijedtemben már majdnem tele van a gatyám, otthagytak, visszamentek a többiekhez és folytatták a járõrözést. Szerencsésen megúsztam. Akkor megfogadtam, focimeccsen sem kiabálok többé soha az életben.

Tiszteletadás
Még egy ötvenhatos emlék. Már elsõs gimnazista voltam a Széchenyiben, amikor az egész iskolának ki kellett vonulnia a Színház téri Hírlapolvasóba, megnézni az ellenforradalmi kiállítást. Volt ott minden. Az egyik tablón felfedeztem és büszkén mutattam osztálytársaimnak Imre bátyám igencsak megható, lírai cikkét, ami az oroszok által Székesfehérváron szétlõtt tüntetõ tömeg egyik pécsi halottjának, bátyám volt gépiparista osztálytársának állított emléket, „Hõst temettünk” címmel. A pécsi köztemetõben a temetési szertartás a cikk szerint az alábbi mondatokkal zárult, ha emlékezetem nem csal: „Díszsortûz! Tûz! S a szabadságharc elsõ pécsi halottjának háromszoros díszsortûz adta meg a végsõ tiszteletet.” Néhány megélhetési gyûlölködõ kollégám(?) tanulhatna e cikkbõl, mert abban egy árva uszító, gyûlölködõ, megalázó, fröcsögõ kifejezés sem szerepelt, mégis egyértelmû volt a tartalma. Imre bátyám e cikke miatt 1957 tavaszán felköltözött Budapestre, hogy nyugton hagyják. Feri bátyám a mecseki harcok elültével barátaival együtt Ausztriába disszidált, ott az egyik menekülttáborban aláírattak velük valamilyen papírt, amirõl nem is tudták, hogy azon mi áll. Egy jóindulatú sorstárs elárulta nekik, hogy az idegenlégiós belépési nyilatkozat alá kanyarították a nevüket, amire õk azonnal visszafordultak az õshazába. Amikor hazafelé tartva szöktek át a határon, akkor kapták el, és meg is hurcolták õket.


A forradalom egy kiskamasz szemével
Történészek, írók munkáit olvasva ma már – igaz felnõttként, sõt már koros emberként – összefüggéseiben is látom az ötvenhatos eseményeket. Kiskamaszként akkor csak az események hangulata, az emberek felszabadult élniakarása és a szabadság szele fogott meg, mondhatni nyûgözött le. Az a néhány nap ezért is feledhetetlen marad számomra.
B. Murányi László